Múzsák Könyvtára

A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.

– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.

– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.

A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.

Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.

– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.

– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.

A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.

– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.

Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.

– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.

Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.
Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.

– Buonasera! Due angeli per la cena?
Maja felnevetett.

– Azt mondta, angyalok vagyunk!

– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.

A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:

– Anya… én itt boldog vagyok.
Átöleltem.

– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.

A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.

Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.

– Anya, menjünk oda.

A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:

– Piccola stella… kipróbálod?
Maja hirtelen meghökkent.

– Anya… én ezt nem…

– Ahogy érzed – biztattam.

A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.
Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.

– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.

– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.

– Veled együtt engem is – felelte halkan.

A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.

– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.

– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.

Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:

– Akkor majd itt találkozunk vele újra.

A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.