Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: ma 03:08 • Téma: Élet
• Olvasás: 1
Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.
Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.
– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: tegnap 20:22 • Téma: Élet
• Olvasás: 3
Drága jó nagymamámról csak szép emlékeim vannak. Mi városban éltünk szüleimmel és két húgommal, egy hétemeletes lakóház hetedik emeletén. Tipikus városi kislányok voltunk, afféle lakótelepi gyerekek. Nagymamáék viszont vidéken laktak, kertes házban. Micsoda élmény volt ez számunkra! Tyúkok, nyulak...Nagymamával, akit Mamuskának hívtam, együtt etettük a tyúkokat. Együtt fejtettük ki a babot, borsót...Mamuska dalos kedvű asszony volt, sok szép dalra megtanított. Ő tanított meg kivarrni, hímezni. Sokat mesélt nekem, nekünk. Meséi gyakran humorosak voltak, nem győztünk rajtuk nevetni. Mamuska meg én annyira nevettünk, hogy már szinte sírtunk...És hogy el ne felejtsem: Mamuska volt a legjobb szakács a világon. Nagyon finomakat főzött és sütött.
Eszembe jutott egy eset, melyet gyakran felelevenítünk még ma is. Az én drága nagymamám aznap mákos tésztát készített az ő kisunokájának, azaz nekem. Két és fél éves voltam. A konyhában én egy járókának nevezett körbekerített valamiben játszottam. Ez azért volt, mert a konyhában kályhával tüzeltek, ott is főzött Mamuska. Na, szóval, nehogy megégessem magam, berakott Mamuska a járókába. Letette elém a tányért a mákos tésztával. Akkor vette észre, hogy a kisvillám kint van az udvaron a mosogatódézsában. Mondta nekem, hogy: csibüském, várj egy picit, mindjárt hozom a villácskádat! És kiment az udvarra, hogy elmossa a villámat. Igen ám, de én egy mohó kisgyerek voltam (néha még ma is az vagyok). Nem bírtam én várni...Kézzel kezdtem magamba tömni a tésztát. Mire Mamuska bejött az udvarról, addigra én már majdnem mindent befaltam. El tudom képzelni, hogyan nézhettem ki: egész arcom mákos volt...Persze nevetés lett a vége...
Mamuska hetvenöt éves korában meghalt. Én akkor tizenegy éves voltam. Anyukámék nem merték nekem megmondani, hogy Mamuska nincs többé. Tudták, hogy nagyon szerettem őt. Minden nyarat nála töltöttem. Még a húgom is tudta, hogy meghalt a nagymama...Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor elmondták nekem. Nem akartam elhinni. Mondogattam, hogy Mamuska nem halhatott meg, hiszen nem volt beteg. Úgy gondoltam, sőt el is hittem, hogy az én nagymamám elutazott egy nagyon-nagyon messzi helyre...Már gimnazista voltam, de néha még mindig arra gondoltam, hogy Mamuska nem halt meg, hanem elköltözött. Amikor Mamuskára gondoltam, sírni kezdtem, (még felnőttkoromban is). Láthatatlan szálak kötöttek össze minket.
Drága emlékét a mai napig szívemben őrzöm. ❤
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: tegnap 00:30 • Téma: Élet
• Olvasás: 9
Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.
Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.
Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 18. 20:54 • Téma: Élet
• Olvasás: 10
Több mint másfél órám volt még a busz indulásáig, ezért úgy döntöttem, hogy beugrom a közeli üzletközpontba. Ismeritek: olyan klasszikus, emeletes üzletház, az emeleten ruházat, ékszer, illatszerbolt, könyvesbolt, a földszinten pedig hatalmas élelmiszerüzlet.
Különösebben vásárolni nem akartam, csak valami alapanyagot szerettem volna venni az aznapi vacsorához. De mivel nagyon sok időm volt, először felmentem az emeletre, csak úgy, nézelődni. Betértem az egyik ruharészlegre, nézelődök, nézelődöm. Egyszer csak hallom, hogy az egyik fiatal eladólány ezt mondja:
- Ó, ez így TOO MUCH!
Közelebb mentem, hát egy olyan nyolcvan év körüli néninek mondta ezt a lány. A néni megkérdezte:
- Túmács? Ezt a ruhát így hívják?
- Dehogyis! Ezt akkor mondják, ha valami túl sok, igen sok. - jött a válasz. Tovább füleltem, s a beszélgetésből kiderült, hogy a néni a dédunokájának szeretne valami ruhadarabot venni. A lány csakis sárga meg narancssárga dolgokat visel, ez a két szín a kedvence az utóbbi időben. A tizenkét éves unoka megbeszélte a dédivel, hogy bármilyen ruhadarabot vehet, de csakis és kizárólag ebben a két színben. A néni össze is válogatott egy csomó dolgot: sárga blúz, sárga kesztyű, narancssárga nadrág, narancssárga sapka meg sál, meg egy narancssárga alapon sárga virágos szoknya...Azt hiszem, ekkor mondta az eladónő, hogy ez túl sok. A néni végül visszatette a szoknyát és megkérdezte a lányt:
Tovább olvasom…
Írta:
Hajni99
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 22:40 • Téma: Élet
• Olvasás: 12
Drága nagymamám konyhájából minden nap finom ételek illatát éreztem. Egyszer mikor meglátogattam épp készítette a finom zserbót. Nagyon jó illatok voltak azok tudta, hogy unokája jön és a kedvencemet csinálta mindig. Nagyon szeretett sütni főzni lesni minden kívánságomat. Vasárnaponként elengedhetetlen volt a hús leves és mikor itt voltam mamánál mire felébredtem már javában főtt az aznapi ebéd. Egyszer kérdeztem tőle mi a kedvenc parfüm illata, hát nagy csodálkozásomra azt felelte , hogy a gyöngyvirág. Mondta már nagyon rég nem talál, de én megfogadtam, ha találok egy ilyen illatot megveszem neki. Hát azóta találtam egyet, de már nem adhatom neki oda, de reménykedem benne, hogy odafent a mennyországban titkon érzi azt a mennyei gyöngyvirág illatát.
Tovább olvasom…
Írta:
Fekete Ida Virág
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 11:47 • Téma: Élet
• Olvasás: 9
Nosztalgiázom.Szembejön velem egy régi dal.Eszembe jut fiatalságom,- (ugyan mi mi másra is emlékeznék szívesen?!)
Hasonlóan is néztem ki.
Most is, várakozom, a szokásos helyen,
az ócska, régimódi lámpaoszlopnál.
- Már nem téged várlak, te eltűntél és elvesztél a ködben, ami akkor volt.-
Jött más, akinek fontosabb voltam, mint a kalandok. Dúdolgatom a régi dalt, eszembe jut ki írta.Egy híres régi zenekar.Nagyon jó szám volt, kedvenc együttesem szerezte, a dal címe,
Tovább olvasom…
Írta:
Norbert Farkas
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 09:40 • Téma: Élet
• Olvasás: 58
Ha őszinte akarok lenni, kevés dologtól futkos a hideg úgy a hátamon, mint a vezetés gondolata. Ennek pedig mindössze egy baromira egyszerű oka van:
A volán mögött még a jó pap és a megvilágosodott bölcs buddha is egy fröcsögveanyázó, átkozódó mindenkit a halál nemesebb szervére küldő idegbeteggé válik. Az emberek amint beszálnak a vasba, és szó szerint megőrülnek. Hirtelen minden és mindenki ami körülöttük 8 hektáros körzetben fellelhető, zavaró tényezővé válik, legyen ez biciklis, rolleros, gyalogos, busz, kamion, traktor, másik autós, vonat, közlekedési lámpa ami éppen piros, eső, köd de még adott esetben az a dal is, ami bármilyen más esetben eufórikus és meditatív nyugalomba ringatná a humanoid fajúak fialányát. A belváros és az autópálya egy éhezők viadala szintű harctér, amelyben a káanyázó dudálások és a lefejelt kormányok csattogása fegyverropogásként zajszennyez minden egyes ezredmásodpercet, és elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy valaki akár huszadmagával megmurdeljen. És a legjobb része az, hogy mindezért még fizetnek is, nem beszélve az engedélyhez szükséges kenőpénzösszegekről, meg a benzin és javítási költségekről.
Bár ha belegondolok a zebrán átkelés is olyan, mintha két frontvonal süvítő golyói közt kéne sétálgatni kurázsimama módjára, és nem azért mert a mobilt nyomkodom☝️, hanem mert ha nincs jelzőlámpa a zebránál, az autósok az istenért se fognak megállni és megvárni azt a pár másodpercet, amíg áthaladok egyik járdáról a másikra, ha meg mégis, egész addig dudálnak és köpködnek hogy menjél már te szerencsétlen idióta istencsapása, mert nekem épp valami halaszthatatlanul marhára sürgős dolgom akadt csak azt nem tudom mi az, meg amúgy is melyik vadbarom állat kérte, hogy ott legyél, majd úgy száguldanak el melletted, hogy éppen csak rá nem hajtanak telibe a bokádra.
Na de visszatérve: a gépjárművezetés egy olyan szerencsejáték, amelyben csak és kizárólag vesztesek vannak, ki kisebb, ki pedig nagyobb mértékben. Nekem viszont semmi kedvem feltenni rá az életem tétjét és szélvédőn átzuhanva fűbe harapni.
Tovább olvasom…
Írta:
Emi - Shinykiui
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 08:45 • Téma: Élet
• Olvasás: 6
Volt egy álmunk, ami úgy nézett ki, meg is valósul.
Áhítattal vágtunk bele mindketten, de te elárultál engem. Nem gondoltam volna, hogy idáig kell elmenjek azért, hogy elszakadhassak tőled. Elárultál, megbántottál. Többé nem hiszek neked .
Összepakoltam a ruháid, legszívesebben kidobnám az ablakon, de inkább odaadom annak a nő személynek, aki miatt most itt tartunk.
Választottál. Sajnálom, de a múlton merengeni már nem akarok.
Tovább akarok lépni, és újra kezdeni az egészet. Újra, mint régen mikor veled találkoztam. Hátrahagytam mindent érted. Mindent odaadtam, de neked ez sem volt elég.
Lefekszem az ágyra, könnyeimet letörlöm, és hagyom, hogy az álom rám törjön.
Tovább olvasom…
Írta:
Fekete Ida Virág
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 07:42 • Téma: Élet
• Olvasás: 12
Nem tudom igazából, hogy mit is írhatnék erre! Szeretnék szabad lenni, de fogalmam sincs
lehet e? Tudjuk mindannyian, hogy szabadnak születtünk, mégis egész életünket gúzsba kötözik. Szabályok és korlátok közé vagyunk szorítva,
már zsenge gyermekkorunkban nyesegetik szárnyaink. Ne izegj, ne mozogj, maradj nyugodtan, mondják, - jobban jársz, ha a földön maradsz, úgy nem eshetsz nagyot.
Persze értem én, szükség van szabályokra, de a lélek szabadnak születik. Valahol vannak emberek, sőt gyerekek akiket bezárnak, csak azért, mert szólni mertek. Olykor a szabadságnak súlyos
ára van, de a lélek és a gondolat szabad.
Szárnyaljanak, repüljenek hát szabadon, mint a sas! Valósuljanak meg álmaik.
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 17:10 • Téma: Élet
• Olvasás: 12
Augusztus volt. Vasárnap kora este. Az emberek többsége kinn ücsörgött a ház előtt vagy a kertben tevékenykedett valamivel. Brigitta,a nyugdíjas tanítónő a rózsafáit metszegette. Két felnőtt lánya is ott sertepertélt az udvaron: az egyik a járdát söpörte, a másik épp a szemetet vitte ki a ház előtt álló szemétkukába, amikor észrevette, hogy egy idegen sánta férfi járkál háztól-házig. Egy-két szót vált a háziakkal, majd továbbmegy. A lány oda is szólt az anyjának:
- Anyu, egy idegen járkál egyik háztól a másikig, ki tudja, mit akarhat.
- Ne törődj vele lányom, inkább hozd ide a szemetesvödröt! - válaszolta az asszony.
Néhány perc múlva már a kapujuk előtt állt az idegen fiatalember. Hóna alatt egy újságpapírba csomagolt valamit tartott. Illedelmesen köszönt:
- Jó napot kívánok!
Brigitta asszony odament a kapuhoz,visszaköszönt:
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 21:29 • Téma: Élet
• Olvasás: 11
Évek óta él ebben a pici szobában. Amikor betöltötte a nyolcvanötöt, gyerekei azt mondták, jobb lesz neki az öregotthonban. Ott majd gondoskodnak róla. Ha bármi érné, mindig lesz, aki figyel rá. Nem akarta elhagyni az öreg házat, amit még szülei építettek. De a gyerekei azt mondták, anyuka, nagy ez a ház magának, nem bírná fenntartani, el kell adni. Így is lett. A gyerekek eladták a házat, ő meg bekerült az öregotthonba. Nem panaszkodik, enni kap, van saját szobája, a szobában tévé, rádió. Még telefont is kapott a gyerekeitől. Azt mondták, azért, hogy fel tudják hívni. Ennek lassan hat éve. A telefon ott fekszik az éjjeliszekrényén, várja, hogy megcsörrenjen. De a telefon néma. Most szptember van, legutoljára májusban hívta fel a lánya, születésnapja alkalmából. Hat évvel ezelőtt mindkét gyereke megígérte, hogy hetente, de legalább kéthetente meglátogatják. Eleinte még el-eljöttek havi rendszerességgel. De három éve már csak karácsonykor jönnek, esetleg húsvét után, amikor a megmaradt süteményből hoznak neki pár darabot. A telefon meg ott porosodik az éjjeliszekrényen. Rég nem csörgött már. Egy éve tolószékbe kényszerült, már az otthon parkjába sem tud kimenni egyedül. A nővérkék aranyosak, de nincs mindig idejük vele foglalkozni, ezért nem is kéri őket, hogy tolják ki a parkba. Inkább egyedül üldögél pici szobájában az ablak mellett. Igen, az ABLAK! Ez az ő mindene. Reggeltől estig képes elüldögélni mellette. Nézi a napkeltét, a fákat, bokrokat, virágokat. Figyeli az embereket, lakótársait és látogatóikat. És vár, egyre csak vár, hátha végre megcsörren a telefonja, hátha őt is meglátogatja valaki...
Tovább olvasom…
Írta:
Emi - Shinykiui
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 20:32 • Téma: Élet
• Olvasás: 9
Már éppen kiléptem az ajtón, mikor megpillantottam. Nem akartam vele törődni, de ő csak lépdelt felém. Lágyan mosolygott rám, még a szemei is, mikor ideért átkarolta derekam és magához húzott. Én próbáltam kitérni szorító kezei közül, de ő csak fogott engem. Mélyen a szemembe nézett és lágy, hosszú csókot nyomott ajkaimra. Meglepődtem, de ő csak mosolygott. Megfogta kezeim és húzott maga után a járdán. Hiába kérleltem engedjen el, nem fogadott szót. Legalább azt árulta volna el, hova visz. Mire végül megállt, és újra magához húzott, felnéztem és egy étterem reklámtáblája villogott kettönkre. Ekkor fülembe súgta, Boldog születésnapot ,majd bevitt magával az étterembe.
Tovább olvasom…
Írta:
Emi - Shinykiui
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 18:44 • Téma: Élet
• Olvasás: 6
Lana épp iskolába készülődik. Édesanyja a konyhában sündörög, készíti a reggelit. -Lanám, mire is kell menned? Hány órára? 8? 9? – kérdezi izgatottan.-kilencre, azthiszem ....- idegességét édesanyja is észreveszi -Mit a baj? Izgulsz? Ne aggódj,minden rendben lesz. Lana szemébe könnyek szöktek, nagyon szerette másik iskoláját. De szülei válása miatt, sajnos elköltöztek. -Kerékpárodat megnézted? Jó állapotban van ugye? És a térkép! El ne tévedj nekem! –sorolja anyja. -Jajj anya, ne izgulj már ennyire, -legyint – sokszor mentünk arra, tudom már az utat. És a bicikli is jó. -Jól van, jól van. Lassan elkészül, és kitolja kapun a kerékpárt. Édesanyja figyeli őt, - vigyázz magadra! És szerezz új barátokat! – kiabálja utánna. De Lana már fel is ült a biciklire és tekeri. Lassan odaér a suli elé. Osztályfőnöke már várja. -Szia, te vagy Lana ugye? -lép felé,majd kedvesen megkérdezi -És a táskád hol van? Ekkor eszmél rá Lana, annyira ideges volt , hogy otthagyta a konyhapulton. Rácsap a homlokára -jajj ne! Otthon hagytam! Ezt a bakit, már az első nap tévedek. Annyira sajnálom tanárnő, hazarohanok érte! – szabadkozik .-Nem, nem már csak 5 perc és becsengetnek, nem baj Lana, első napod. Nem kell izgulni! -nyugtatja meg kedves hangon. Ekkor a kanyarban dudálnak, Lana anyukája az, megáll az iskola előtt, kiszáll és integet.-Lanám! Elhoztam a táskád! Otthon hagytad szívem. -lépdel felé Lana, nagyon megörül. –jajj anya, de örülök. Köszönöm!Majd puszit nyom anyja orcájára, és bemennek.
Tovább olvasom…
Írta:
Kimmel Gábor
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 18:17 • Téma: Élet
• Olvasás: 11
A falunk szélén egy öreg tölgyfa áll. Nagyon öreg, állítólag elmúlt száz éves. A minap arrafelé sétáltam és a tövénél megállva gondolkodóba estem.
Vajon mennyit tudna mesélni ez az öreg fa? Mi mindent látott már és mi mindent átvészelt az idők során? Hányszor juthatott már eszébe akárkinek, hogy például kivágja tüzelő gyanánt?
Száz év hatalmas idő emberi léptékkel számolva. Sokan meg sem érjük ezt az időt, de még csak a közelébe sem enged minket a sors.
Megpróbáltam átölelni vastag törzsét, (amolyan tisztelet gyanánt) de akárhogy próbáltam, nem értem át. Itt, ebben a pillanatban tudatosult bennem az ember kicsinysége és már kabaréba illő jelentéktelensége.
Hol vagyunk mi egy fához? Sehol. Amikor ezt a fát ültették, vagy esetlegesen kihajtott, még a nagyszüleim sem voltak ezen a világon. Amikor vége lett a második világháborúnak, akkoriban volt olyan harminc éves körül.
-Mint most te! -nevetett az öreg fa rám és egy levelet ejtett a kezembe.
Tovább olvasom…
Írta:
Kimmel Gábor
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 14:38 • Téma: Élet
• Olvasás: 11
Angéla magának való lány volt. Kerülte a társaságot, inkább elvolt magában. A közösség, melyhez tartoznia kellett volna kivetette magából, de igazából el sem fogadta ezt a tizenhat esztendős hosszú fekete hajú, hófehér bőrű lányt . A többiekkel ellentétben ő goth lett és saját elmondása szerint hányingere volt a sok kis plázapicsától.
Az osztálytársai nem tudták hová megy délutánonként. Mindig némán távozott. A kotnyeles Rebekát nem hagyta nyugodni a dolog, utána eredt.
- Most kileslek Vámpírlány! mondta undorodó szájízzel.
Célját elérte, meglátta, ahogy Angéla csenget, és belép egy ajtón.
Rebeka meglepődve indult haza:
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 14. 08:38 • Téma: Élet
• Olvasás: 11
Amikor csak tehette, kiment a játszótérre. Leült a padra és nézett, nézett maga elé. Néhány hete költözött ebbe a kisvárosba, nem ismert itt senkit és semmit, csak a játszóteret. Fél évvel ezelőtt engedték ki a kórházból, ahol hét hónapot töltött. Miután kiengedték, utókezelésekre, gyógytornára járt, állapota gyorsan javult. Ez kész csoda, hiszen a balesetben olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosok nem sok esélyt adtak neki arra, hogy valaha is felépüljön. Öt és fél hónapig feküdt kómában. Mikor végre magához tért, az első, amit meglátott, egy arc volt. A nővéréé. A nő könnyeivel küszködve mosolygott öccsére, aki csak ennyit mondott:
- Ne bőgj! Mit bőgsz? Itt vagyok, élek...
Nővére szeméből továbbra is patakzottak a könnyek. Meg sem tudott szólalni. Nem sokkal később bejött a szobaorvos, félrehívta a nőt, valamit mondott neki. A nő bólintott és visszaült öccse betegágya mellé. A férfi még nagyon gyenge volt. Pár perc múlva elaludt. Az asszony az elkövetkezendő napokban is rendszeresen látogatta öccsét. A negyedik napon valami változást vett észre a férfi viselkedésén, mintha ideges lett volna.
- Hol van Ági meg Áron? Miért nem jöttek meglátogatni?
Ettől a kérdéstől tartott. Tudta, hogy előbb-utóbb el kell mondania az igazságot öccsének. Felállt az ágy mellől, kiment, s az orvossal tért vissza, aki egy injekciót adott be a férfinak.
- Hol a feleségem és a kisfiam?
Tovább olvasom…
Írta:
Márkus Katalin/Kata/
• Feltöltve: 2025. 11. 13. 16:09 • Téma: Élet
• Olvasás: 15
Délutáni csendes pihenéskor egyre sűrűbben ölelnek körül az emlékezés gondolatai. Azt mondják, az idő szépít, biztosan így van... Ahogy sokasodik éveimnek száma, az emlékezésben egyre jobb vagyok visszafelé. Jó pár éve, még úgy voltam vele, talán én nem is voltam gyerek. Semmi sem jutott eszembe a korai éveimből. Most pedig, ha a varázsgömbömbe belenézek, a legkorábbi emlékeim is előbújnak. Ezekből szemezgettem párat.
Egy késő nyári napon falunk felett helikopterek hatalmas hangja törte meg a csendet. Pár éves lehettem, (az ötvenes évek végén) és kint játszottam az udvaron. Nagyon alacsonyan szálltak a vasmadarak, és én addig még autót sem láttam, nemhogy helikoptert. Olyan nagyon megijedtem tőlük, hogy féltemben a paprika ágyásban kerestem menedéket. Jó magasra nőhettek a paprikák, mert amikor anyukám és a mama keresni kezdtek, nem láttak meg. Én meg az ijedtségtől meg sem mertem mukkanni. Volt sírás-rívás, hogy elvesztem. A lényeg, hogy kidoboltatták a faluba, aki éppen otthon van, segítsen a keresésben. Kicsi falunk felbolydult, mint a méhkas. Én pedig a paprikabokrok árnyékában elaludtam. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor arra ébredtem fel, hogy éhes vagyok, és anyukám kétségbeesetten kiabálja a nevemet. Később a dobos újra dobolt és felolvasta a hírt " Közhírré tétetik, hogy Jagasicsék elveszettnek hitt kislánya megkerült"...
Varázsgömböm egy másik gyerekkori emléket is elővarázsolt. Én bizony nem szerettem a szép vasárnapi ruhát felvenni, mert arra nagyon kellett vigyázni. Nyári óvodába jártam, és velünk üzenték haza az óvónők, hogy másnap mindenki ünneplőbe jöjjön, mert fényképezés lesz. Otthon hallgattam az üzenetről, arra gondolva a szép szoknyában nem lehet majd homokozni. Így történt, hogy a csoportképen én vagyok egyedül hétköznapi ruhában. Most egy kicsit kuncogok, mert ugyanezt eljátszottam, amikor negyedik osztályos voltam. Az akkor készült osztályképen kék iskolaköpenyben vagyok, míg a többiek kisdobos egyenruhában. Tanító néni haragos szemeit még most is látom, ahogy rám villantotta, és anyukámnak nem éppen dicsérő szavakat írt az ellenőrzőmbe...
Tovább nézegetek a varázsgömbben, látom ám, hogy szánkómmal vidáman nevetve száguldozok lefelé a domboldalon. Egyszer, kétszer, sokszor leértem sikeresen. A domb alatt keresztben egy kis patak vize csörgedezett télen-nyáron. Soha nem fagyott be, a téli nagy hidegben sem. Vigyázni kellett, hogy bele ne ugrassunk. Ám az utolsó lesiklásnál nem figyeltem és a patakban landoltam. Akkor még a lányok nem hordtak nadrágot, talán nem is volt. Mire hazaértem, szép parasztrózsaszín bundabugyogóm a patak vizétől megfagyott rajtam, csak úgy, mint a vastag patentharisnyám. Hosszas betegség lett az utóhatás, és eltiltás a szánkózástól...
Varázsgömbömből még sok-sok el feledtnek hitt emlék kukucskált kifelé, többek közt egy nem éppen dicséretes történet.Tőlünk nem messze lakott egy gyerekszemmel boszorkányhoz hasonlító öregasszony. Velem egyidős unokatestvéremmel többször hallottuk, a felnőttek csak úgy emlegetik, heprecsóré pedig volt tisztességes neve is, mégpedig Terézia. Egy alkalommal elhatároztuk, az ablaka alá lopódzunk és bekiabálunk neki, hogy heprecsóré, heprecsóré. Így is tettünk, és mire Ő seprűjével kiért az udvarra, addigra mi már haza szaladtunk. A legnagyobb nyugalommal játszottunk az udvarunkon, amikor nagy sebbel-lobbal berontott a kertkapun, és egyenesen a konyhába tartott. Ott a mama éppen főzött, sodrófával tésztát nyújtott. Mi az éktelen kiabálásra figyeltünk fel. " Ide figyeljen Rakacsné, nevelje meg az unokáját, mert ha a kezem közé kerül, kitekerem a nyakát! Vegye tudomásul, én nem vagyok heprecsóré, van énnekem becsületes nevem!" A mama sem volt rest, sodrófával kergette ki a konyhából, udvarból, hangosan kiabálva. " Te meg azt vedd tudomásul, én nem vagyok Rakacsné, nekem is van tisztességes nevem! Kifelé az udvarunkból!" A történethez tartozik, hogy valamikori őseink Rakacs nevű embertől vették meg a házat, és a neve pedig rajtunk maradt. A csínytevés után nem maradt el a büntetésünk. Mama a fal felé nézve sarokba állított bennünket, és egy ideig elfelejtette, hogy ott álldogálunk...
Most elteszem varázsgömbömet, majd ha egyszer újra belenézek, folytatom a mesélést.
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 12. 10:07 • Téma: Élet
• Olvasás: 12
Anna, kezében az öreg fényképalbummal a heverőn ücsörgött. Most éppen nosztalgiázni volt kedve. Az utóbbi időben egyre érzékenyebb lett, gyakran jutott eszébe gyerekkora és főleg a dédi.
A dédit senki sem szerette a családban, kivéve Annát...A dédi sem szeretett senkit, kivéve Annát...Amikor Anna szomorú, bánatos volt, mindig azt mondta az anyja meg a nagyanyja:
- Menj panaszkodni a tót dédanyádhoz!
És Anna úgy is tett. Akárhányszor megbántotta valaki, mindig a dédihez futott. A dédi csak ennyit mondott neki:
- Potyszem Anyicska! - ami annyit jelentett: gyere ide Annuska!
Anna ilyenkor leült a dédi mellé a fonott kis székébe. A dédi pedig énekelt neki, sok-sok szlovák dalocskát. Anna kedvence az a dal volt, amiről a dédi azt állította, hogy róla, Annáról szól:
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 08. 17:43 • Téma: Élet
• Olvasás: 26
Kiléptem a fodrászüzlet ajtaján, mosolyogva néztem magam a kirakatüvegben. Igen, ez az! Kimondottan tetszettem magamnak. Több mint tíz évig vállig érő barna hajam volt, amit általában lófarokba kötöttem. Úgy gondoltam, rám fér egy kis változás, változatosság. Most teljesen rövid hajam van és nem barna, de nem ám! Vörös...Bizony, égő vörös színt választottam. Na, azért ne gondolja senki, hogy csak úgy rácsaptam a hasamra és azt mondtam: holnaptól vörös hajad lesz! Nem, nem, hosszas előkészületek előzték meg ezt az elhatározásomat. Napokig bújtam a különféle virtuális fodrász oldalakat, ahová aztán feltöltöttem a fotómat és megnéztem, milyen is lennék szőke, fekete, vörös vagy éppen ősz hajjal. Megnézhettem magam rövid, félrövid, dauerolt meg afro frizurával is. Végül a rövid vörös lett a nyerő. És nem csalódtam benne. Ezért is bámultam magam a kirakatüvegben. Lassan, komótosan lépkedtem, volt elég időm. Elvégre most szabadságon vagyok...
Közben megszomjaztam. Még jó, hogy csak pár lépésnyire innen van egy kis cukrászda. Mivel nagyon közel van a munkahelyemhez, ebédszünetben gyakran ellátogatunk ide. Ide, a "STAR"ba, merthogy így hívják ezt a helyet. A falakat hírességeket ábrázoló fotók fedik. Jellegzetességük,hogy a képeken megjelenített sztárok mindegyike kávézik vagy sütizik. Szóval, ide mentem be, a leghátsó asztalkához ültem, rendeltem egy kávét, ásványvizet és egy képviselőfánkot. Elővettem noteszemet, hogy átnézzem, nincs-e valami elintéznivalóm. Egyszer csak hangos kacagásra lettem figyelmes. Egy vidám társaság lépett be a cukiba. Mivel a nevetés ismerősnek tűnt, hátrapillantottam és megláttam ott három kolléganőmet. A prímet természetesen a nagyszájú, rosszmájú Elvira vitte. A két idősebb nő, Magda és Emese "normálisabb" volt. Rögtön a mögöttem levő asztalhoz ültek. Hála az égnek, nem vettek észre! Hogy is vehettek volna, hiszen a barna lófarok helyett most "rövid vörös" hajat láthattak, azt is csak hátulról. Kortyolgattam a kávémat, eszegettem a sütit, egyszer csak hallom:
- Az a vén satrafa Rozi a titkárságról múltkor rám mert szólni, hogy nem jól töltöttem ki a nyilvántartási papírokat. Hát mit képzel ez magáról? Agyára ment a vénlányság...Szerintem életében nem látott még meztelen pasit...
Magda és Emese csak hümmögtek,de nem szóltak semmit. Mit is szólhattak volna? Elvira mellett ritkán jut szóhoz az ember.
- És azt hallottátok, hogy Jani bácsi buzi?
- Micsoda? Ezt nem hiszem el... - mondta szinte egyszerre a két másik nő.
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 07. 16:41 • Téma: Élet
• Olvasás: 22
A főváros egyik külvárosi lakótelepén a több mint fél évszázaddal ezelőtt épült emeletes bérházak szürkeségébe csak a közelben levő játszótér színes hintái, mászókái visznek valami élénkséget. Körös-körül hatalmas szürkeség. Történetünk szereplői is az egyik ilyen unalmas szürke ház lakói. Többségük már a kezdetektől fogva itt lakik. Néha új lakó költözik a házba, de általában az újak közül senki sem bírja sokáig ezt az unalmas környéket. A fiatalok másra vágynak, ők még élni szeretnének, igazi nagyvárosi életet. Az pedig erre a lakótelepre egyáltalán nem jellemző. Senki sem gondolná, hogy ezek a lakóházak a fővároshoz tartoznak.
Történetünk főszereplői a második bejáratban laknak. Erzsi és Zita gyerekkoruktól ismerik egymást. Mindketten ezen a lakótelepen nőttek fel. Egy osztályba jártak. Később, amikor Erzsi feleségül ment Zolihoz, elváltak útjaik. Erzsi Zoliékhoz költözött, Zita pedig szüleinél maradt itt, a lakóházban. Amikor Erzsi szülei meghaltak, Erzsiék visszaköltöztek a lakásba a gyerekekkel együtt. Két fiuk volt. Ma már felnőttek, külön élnek, mindketten családot alapítottak már. Szóval a két hajdani barátnő ismét összejött. Zita nagyon megörült Erzsinek, mert egyedül élt, öreglány maradt, de ez különösképpen nem zavarta őt. Sosem volt férjnél, sőt még csak udvarlója sem akadt. Teljesen magányos azért mégsem volt, mivel volt egy macskája. Egy fekete kandúr:Zebulon. Imádta a macskát, hiszen volt kihez szólnia, volt kivel megbeszélnie ügyes-bajos dolgait, volt kivel megosztania a legfrissebb pletykákat...Hát igen, a pletykák...És már a témánál is vagyunk. Zita volt ugyanis a lakótelep legnagyobb pletykafészke. Mindig naprakész volt, mindig tudta ki kivel, mikor, miért...
Most váltsunk néhány szót Erzsiékről is. Erzsi kettesben élt a férjével Zolival. "Régi" házasoknak számítottak, hiszen már harminchét éve alkottak egy párt. Kitartottak egymás mellett jóban-rosszban. Most mindketten élvezik nyugdíjas éveiket. Nyaranta elutaznak egy hétre a hegyekbe, ott jókat sétálnak, feltöltődnek friss, hegyi levegővel, utána meg visszajönnek a szürke kis lakótelepükre.
A két barátnő naponta találkozik egymással. De ez magától értetődik, hiszen a négyemeletes lakóházban nincs lift. Erzsiék a földszinten, Zita pedig a harmadik emeleten lakik. A szemben levő lakás már hónapok óta üresen állt. Azonban ma egy hatalmas bútorszállító autó állt meg a bejárat előtt. Két tagbaszakadt fickó felcipelt a harmadik emeleti lakásba néhány bútordarabot, meg egy csomó ládát, dobozt. Zita az ajtaja kukucskálóján keresztül figyelte a fejleményeket. Kíváncsi volt, kik lesznek az új szomszédok. Pár perc múlva egy kissé sötét bőrű fiatal hölgy ment be a lakásba. Zita tovább leselkedett az ajtó mögül. Várta, hogy még hányan jönnek. Azonban senki sem követte a fiatal nőt. Csalódottan ment be a szobába, és folytatta a tévénézést. Másnap már kora reggel elújságolta két szomszédasszonynak is, hogy egy cigánylány költözött a lakásba, egyelőre egyedül van, de lehet, hogy a többiek majd később jönnek. Az asszonyok elhúzták a szájukat a hír hallatára, de nem tehettek semmit. Délután éppen a folyosót söprögette, amikor kinyílt az ajtó és az új lakó lépett ki a lakásból. Köszönt, majd ennyit mondott: Antonella vagyok. Zita erre nem szólt semmit, csak biccentett egyet. Közben alaposan szemügyre vette a lányt. Középmagas, jó alakú fekete szemű, sötét hajú csinos hölgy volt. De az öltözete! Az felháborodást keltett fel Zitában. Micsoda kivágás a blúzon! És az a rövid szoknya! Na meg az a magas tűsarkú cipő! Ez nem lehet egy jó házból való lány! Ez egy rossz nő! Azonnal lement Erzsiékhez, hogy beszámoljon legfrissebb felfedezéséről.
- Ha láttad volna, szinte vonaglott, amikor lefelé vonult a lépcsőkön ! Én mondom, ez egy rossz nő!
- Ugyan már, Zita, hogy mondhatsz ilyet! Hiszen életedben először láttad a lányt...
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 05. 15:59 • Téma: Élet
• Olvasás: 28
Míg az iratait rendezték, ő az előteremben ült a padon és gondolkodott. Négy és fél év! Vajon sok ez vagy kevés? Neki nagyon hosszúnak tűnt az itt eltöltött négy és fél év. Nagyon sok társa viszont azt mondta, szívesen cserélne vele. Négy és fél év itt a börtönben egy örökkévalóságnak tűnt. De ma végre szabadul! Fél évvel korábban, mint kellett volna. Jó magaviseletéért az öt év helyett "csak" négy és fél évet töltött ebben a komor épületben. Tudta, hogy a kapun túl sem lesz többé rózsás élete. Felesége időközben elvált tőle, pedig miatta került a börtönbe. Miatta, az ő túlzott nagy igényessége miatt. Ő pedig, mivel imádta a feleségét, mindent megadott neki. De ahogy nőtt felesége pénz utáni étvágya, úgy ürült lassan a bankszámlája. Végül csaláshoz, sikkasztáshoz folyamodott, hogy felesége túlzott igényeit kielégíthesse. Az építésügyi hivatal vezetője volt, s az alkalmazottak fizetéséhez nyúlt jó néhányszor, amíg rá nem jöttek a csalásra. Öt év szabadságvesztésre ítélték. Felesége kétszer járt nála a börtönben, a második alkalommal a váláshoz szükséges iratokat hozta el neki aláírni. Elváltak. Mivel gyerekeik nem voltak, teljesen egyedül maradt. Nem volt senkije. Gyakran jutott eszébe édesanyja is, akivel annak idején olyan csúnyán viselkedett. Lassan már tizenhat éve, hogy nem látta őt. Azt sem tudja, él-e még. Amíg dolgozott, itt-ott hallott néha valamit édesanyjáról, hiszen az egyik munkatársának a lánya az ő szülőfalujába ment férjhez, s ismerte a nénit. Hány éves is lehet most?Nyolcvan? Nem, hetvenkilenc lesz decemberben. Igen, hatvanhárom éves volt, amikor utoljára látta. Szinte maga előtt látja, amint félve lépett be hozzá az irodába. Arra is emlékszik, hogy néhány kollégája a háta mögött kinevette édesanyját, mert hát micsoda látvány egy fejkendős apró asszonyka, aki kosarában szőlőt meg pogácsát hoz a fiának a nagyvárosba...Eleinte nem vette figyelembe munkatársai gunyoros megjegyzéseit, de később igazat adott nekik, s amikor édesanyja legközelebb betipegett messzi kis szülőfalujukból, hogy meglátogassa egyetlen fiát, akit már hónapok óta nem látott, ráförmedt az anyjára:
- Már múltkor is mondtam, hogy ne jöjjön ide! Maradjon csak otthon, itt senki nem kíváncsi magára!Mi a francnak cipeli ide ezt a szőlőt meg a pogácsát? Sokkal jobbat és finomabbat vehetek itt a nagyvárosban. Most mondom utoljára: menjen haza és ne jöjjön ide többé! Én nem fogok maga miatt szégyenkezni! Menjen és ne is lássam! Nem vagyok kíváncsi magára, remélem, megértette...
Az asszonyka könnyes szemmel bólintott és elment. Ennek már tizenhat éve. Soha többet nem látogatta meg a fiát. De a fia sem ment el hozzá. Sokszor megbánta, amit tett, de nem volt mersze még ahhoz sem, hogy felhívja az anyját. Most meg négy és fél éve egyáltalán nem hallott felőle semmit.
Közben a papírjait kitöltötték, átvette őket. A hatalmas börtönkapu kitárult és ő kilépett az életbe. Az életbe, amelytől nem sokat várhat. Lakása nincs, munkája nincs. Már eltervezte: ma szállodában alszik, van elég pénze, hiszen a négy és fél év alatt minden áldott munkanapon dolgozott. Az így összespórolt pénze egy-két hónapra elég lesz, addigra meg csak talál magának valami munkát. Körülnézett: a környék kihalt volt, emberek sehol, csak néhány autó állt a parkolóban. A parkoló melletti padon egy anyóka üldögélt. Nem szentelt neki különösebb figyelmet, elindult a város irányába. Valami miatt mégis megállt, maga sem tudta, miért. A néni is felállt és elindult felé. Karján egy fonott kosár. A férfi nézte, nézte az anyókát, aki egyre közelebb jött hozzá. A férfi nézte, nézte és közben arra gondolt, hogy mennyire hasonlít az ő anyjára, de mégsem lehet az anyja, hiszen nem tudhatja, hogy itt van, meg különben is háromszáz kilométerre lakik innen. A néni már egész közel jött, a férfi azt gondolta, hogy ez nem lehet igaz, de aztán:
- Anyám!-kiáltott fel, amikor a néni odaért hozzá.
- Fiam, drága kisfiam! - kiáltotta a néni. Aztán szorosan összeölelkeztek és sírtak mind a ketten. Most már a férfi sem szégyellte könnyeit, sírt akár egy kisgyerek és ölelte, egyre csak ölelte és csókolta édesanyját.
Tovább olvasom…
Írta:
Felső Tamás
• Feltöltve: 2025. 11. 05. 13:01 • Téma: Élet
• Olvasás: 23
Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.
A dallam, amit férje játszott, tele volt szeretettel. A zongorán érezte férje ujjainak simogatását. Rózsa néni mosolyogva nézte a homokórát. Tudta, az idő telik, de a szeretet örök. Amíg a zongora és dallama élt benne, férje mindig vele maradt. A homokóra az időt méri, de a szeretet időtlen.
Tovább olvasom…