Várakozás

– Vajon eljön ebben az évben is? – kérdezte húgom félszegen, miközben próbált mellém fölmászni az ablak alatt álló székre.
– Biztosan. – jelentettem ki magabiztosan. – Hiszen jók voltunk. – És cinkosan rákacsintottam.
Széles mosolyra húzódott a szája és két kis gödröcske jelent meg a szája szegletében, akár édesapánknak.
– Úgy szeretném egyszer meglátni. Csak egyszer! – ragyogott fel meleg, barna szeme.
– Tudod, hogy nem lehet. Mindig éjjel jön, amikor alszunk. És nem leselkedhetünk utána! Tilos meglátnunk az angyalokat! – ráncoltam össze feddőn a homlokomat.
– Tudom. – motyogta maga elé Terka, miközben ujjával köröket rajzolt a jégvirágos ablakon. Aztán rálehelt és kezével elmázgálta a karikákat. Az orrát az üveghez tapasztotta és csak fújtatott, mint egy feldühödött bika, amíg kéttenyérnyi helyen leolvadt a jégvirágmező. Szemével az esti homályba burkolózó udvart kémlelte.
Átöleltem, és mellé bújva én is kibámultam az ablakon.
A vastag hótakaró szikrázott a már majdnem kerekre hízott hold, ragyogó arcának fényében. A közeli fenyőfák roskadoztak a hó súlya alatt. Borzas, a komondor és a kölyke, Picur, a metsző hideg ellenére vidáman felszegett fejjel ugatta a Holdat. Néha a szomszéd tanya felől Rozsnyai Pistáék kutyája válaszolt nekik.
A házzal szemközti istállóban Bandi, az igáslovunk néha felhorkant – mintha elégedetlenkedne az esti zaj miatt. Kati és Manci, a fejőskecskék halkan mekegtek, Rozi a tehenünk is bőgött egyszer-kétszer. A tyúkok már az igazak álmát aludták.
Házunk kéményének kanyargó füstje lassan araszolt az égbolt felé.
Nagyapám jutott eszembe, ahogy ült a konyhánkban hátra dőlve az egyik székben és elégedetten pöfékelt pipájával. Még most is érzem az égett pipadohány kesernyés illatát, látom, ahogy játékosan karikákat ereget a szórakoztatásunkra. Kishúgom pici karjával próbálta elérni a hömpölygő füstgyűrűket, amik az érintésétől szertefoszlottak. Minden alkalommal hangosan felkacagott, amikor egy karika elpárolgott, nagyapám pedig mosolygott ősz, kackiás bajsza alatt.
A konyha felől, az ajtó küszöbénél beszűrődött a petróleumlámpa pislákoló fénye, s vele együtt szüleink halk beszélgetésének foszlányai is.
– Gyere, menjünk segíteni anyáéknak!
Terka lassan lemászott a székről és utánam indult.
Belépve, a konyhaasztal mellett édesapánkat pillantottam meg a rozoga széken ülve. Egy fonott kosár fölé hajolva kukoricát morzsolt. A lepattanó szemek hangja, mint az ütemes dobpergés. Édesanyánk éppen kezét a kötényébe törölve a kemence mellett sürgölődött.
– Segíthetünk, édesapám? – Terka és én a fal mellett álló két kis hokedlit felkapva máris a kosár mellett ültünk. Kézbe vettünk egy-egy cső tengerit és dörzsölni kezdtük.
A kemence nyikorgó vasajtajának hangjára mindketten felkaptuk a fejünket. Megcsapta orrunkat a frissen sült kalács és mákosguba illata. Édesanyánk kirakta hűlni a finomságokat, miközben énekelni kezdett.
„A csitári hegyek alatt régen leesett a hó,
Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.”
Csodálatos, fényes hangja belengte a kis konyhánkat. Terka csatlakozott hozzá. Édesapánk is rázendített. Érces, férfias hangja jól kiegészítette anyánk angyali hangját.
Én sem maradtam ki.
Éneklés közben jobban ment a munka is.
Egymás után kezdték az újabb és újabb dalokat.
„Csordapásztorok, midőn Betlehembe…”
Egy idő után nagyot nyeltem, a gyomrom megkordult.
Erre apánk mosolyogva rám nézett.
– Úgy látom Katinka, megéheztél a nagy munka közepette.
– Mit kértek vacsorára? – fordult hozzánk édesanyánk, de válaszunkat nem várta meg. Dúdolva, gyertyával a kezében eltűnt a kamra mélyén.
Nem telt el sok idő, egyik kezében egy kancsó tejet, másikban a vajas köcsögöt egyensúlyozva tért vissza.
Az asztalon kihűlő kalácsot megvágta és megkente vajjal. Mindenkinek töltött egy csupor tejet.
A morzsolást abbahagyva a konyha sarkában álló fából készült mosdóállvány mellett sorban kezet mostunk, majd leültünk az asztal mellé.
Mindannyian imára hajtottuk a fejünket és áldást mondtunk az ételért.
Aztán húgommal nekiestünk a vacsorának, mint két éhes farkaskölyök.
– Jól van gyerekek, ha befejeztétek a vacsorát, menjetek és mosdjatok meg. Aztán pedig menjetek aludni. Tudjátok, holnap jön az Angyalka! – anyánk rejtélyes mosolyától kellemesen megborzongtam.
Mit tartogat nekünk a szenteste?
– És ne felejtkezzetek el az esti imádságról sem!
– Nem fogunk! – vágtuk rá kórusban.
A szobában még égett a petróleumlámpa. A fénye mellett kezembe vettem az egyik, kincsként őrzött meséskönyvünket. Kinyitottam és tovább olvastam a tegnap megkezdett történetet. A csillagszemű juhász – Terka kedvence.
Kishúgom az ágyban fészkelődött még egy darabig mellettem, aztán szorosan átölelt. Behunyta a szemét és úgy hallgatta a mesét.
Néhány perc múlva elaludt.
Letettem a könyvet az ágy mellett álló kis faragott szekrénykére és addig tekertem a lámpa kanóctekerőjét, míg a fénye elhalt. Már csak a hold arca sugárzott be a szoba apró ablakán.
Próbáltam én is aludni, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy érkezik majd az Angyalka.
Halkan, nehogy felébresszem Terkát, kimásztam az ágyból és ismét felkuporodtam az ablak alatt álló székre.
Tekintetemet a távolba fúrtam és füleltem minden neszre.
Hátha meglátok vagy meghallok valamit, ami azt jelzi, hogy az Angyalka a közelben jár.
És akkor váratlanul száncsengők csilingelő dallama ütötte meg a fülemet a távolból.
Közeleg!
Ahogy egyre erőteljesebben hallottam a kis harangok hangját, feltűnt egy lovasszán sziluettje a fenyőfákon túli havas domboldalban.
Hozzánk jön! – ujjongtam magamban.
A lovak patáinak tompa, ütemes puffanása egyre közelebbről hallatszott.
Aztán eszembe jutott anyám intelme. Ott visszhangzott a fülemben. Elszégyelltem magam.
Bármennyire is kíváncsi voltam, tudtam, hogy nem szabad meglesnem az érkező szán utasát.
Nagyot sóhajtottam, majd még egy utolsó pillantást vetettem a közelgő szánkó felé, és visszafeküdtem húgom mellé.
Magamra húztam a vastag dunyhát és lecsuktam a szemem. Szorítottam, nehogy kinyissam.
Az udvaron lovak prüszköltek, a csengők csilingelése abbamaradt.
Hallottam még, ahogy édesapám felhúzta a csizmáját és kilépett házunk ajtaján.
Fejemre húztam a vastag takarót.
Nem szabad meglesni, meghallani! – ismételtem magamban.
Elkezdtem bárányokat számolni, ahogy apám tanította.
Nem emlékszem, hány birkát számoltam.

Reggel jókedvvel ébredtem. Húgom még mélyen aludt, így óvatosan kimásztam a meleg takaró alól.
Kidugtam a pucér lábamat, és a szoba hűvös levegőjétől libabőrös lettem.
Felhúztam az ágy mellé készített vastag gyapjú zoknimat és kiszaladtam a konyhába.
Szüleink az istállóban voltak ez idő tájt, így egyedül nézhettem körül.
Kerestem a jeleket, amik arról árulkodtak, hogy az Angyalka tegnap nálunk járt.
Épp a kamrába kukkantottam be, amikor a hátam mögött megnyikordult az ajtó.
– Gyönyörű idő van ma! Hamarosan befogom Bandit és mehetünk a falusi misére. – apánk, az udvaron tojásos kosárral a kezében közeledő anyánknak beszélt.
Gyorsan becsuktam a kamra ajtót, és dolga végezetlenül várakoztam az asztal mellett.
– Jó reggelt Édesanyám, Édesapám!
– Egy korán kelő énekes pacsirta. – apánk mosolyogva mellém lépett és megsimogatta a fejem. – Segítesz anyádnak a reggelit elkészíteni?
– Persze. – Megmostam a kezemet, majd anyámhoz léptem és elvettem tőle a tojásokat. Az egyik fazékba vizet öntöttem a vizeskancsóból és beletettem néhány tojást. Felraktam a tűzhelyre és kukoricacsutkával begyújtottam.
Hamarosan bugyogott a víz, a tojások táncolva úszkáltak a fazékban.
Eközben édesanyám elővette az előző nap sütött barna héjú, ropogós kenyeret és mindenkinek vágott egy szeletet.
Előkészítettem a tányérokat és bementem a húgomat felébreszteni.
– Terka! Terka, ébredj!
Nagyot nyújtózva kibújt a dunyha alól és kócos hajjal, álmosan pislogott rám.
– Képzeld, tegnap éjjel itt járt az Angyalka! – újságoltam el neki.
Úgy kipattant az ágyból, mintha égő piszkavassal sütötték volna meg.
– Tényleg itt járt?
– Bizonyosan.
– És te nem ébresztettél fel?! – nézett rám összehúzott szemmel vádlón.
– Nem lehetett.
– Persze, csak te láthattad! – csattant fel sértődötten és rám nyújtotta a nyelvét.
– Nem láttam. – vallottam be.
– Akkor meg honnan tudod, hogy itt volt? – gúnyos hangja visszahangzott a fülemben.
– Hát az úgy volt, hogy … – és elmeséltem neki az előző éjszaka történteket.
Felkacagott.
– Akkor te sem láttad!
– Nem. Nem láttam tisztán. De hallottam! És biztosan ő volt. Nem lehetett más! – győzködtem őt és magamat is.
– Elhiszem neked. – vállamra tette a kezét, majd odabújt hozzám.
Édesanyánk sejtelmes mosollyal az arcán, vidáman nyitott be hozzánk.
– Gyertek, kész a reggeli! Aztán készülnünk kell, megyünk a templomba.
Kiléptünk a konyhába. Fenyőgyanta illata csapta meg az orromat.
– Itt járt az Angyalka! – egyszerre kiáltottunk fel.
A sarokban az egyik gerendáról egy sötétzöld fenyőág lógott lefelé. Rajta színes szalagokon alma és dió díszelgett.
A terített asztalon a vajas kenyér és főtt tojás mellett mindegyikőnk tányérján mézeskalács várt minket.
– Látod! Én mondtam neked, hogy itt járt! – súgtam elégedetten húgom fülébe.