A hét gondolata

Mély az óceán, szinte fekete bársonyként terül el, és a fény, mint egy törékeny madár, óvatosan ereszkedik alá. Egy ponton elveszti erejét, mert a mélység nem adja ki a titkát. Erről mesélhetne ezer meg ezer hajó, akiknek a hullámsír lett az utolsó állomás. A mozdulatlan víztömeg egyre mélyebbre süllyeszti őket. Örökre eltűnnek a világ szeme elől, és így válunk mi is névtelenné, ha engedünk a mélység mámorának.

De mégis van élet. Ott is, ahol már semmit sem várnánk. Láthatatlan testek ringanak az ezer méter mély sötétben, összetörné őket a nyomás, de ők tudják, hogyan kell túlélni, hogyan kell a mélységben élni.

Benned is ott rejtőznek az előző élet apró csírái, az időóceán cseppjei, melyeket nem sodort el az emlékezet.
Hányszor érezted, hogy ezen az utcán már végigmentél, tudod, hogy mi következik a sarkon túl. Ez a tekintet mintha már mosolygott volna rád? Felvillan a pillanat – egy árnyalat, egy hangulat, egy sóhaj, amit már ismertél, mégis elfeledtél. Furcsa akcentussal beszéled az anyanyelvedet, ha figyelsz, akkor rájössz, hogy előző életedben merre jártál. Domján Edit – a fiatalok már nem ismerik a nevét – pontosan tudta, hogy hol élt. Ünnepelt színésznő volt akkor is, de hiába jött vissza, az előző élet csillogását már nem találta. Emlékezett és döntött, amikor kilépett ebből a számára hideg világból.

Kérdezz, ha nem tudod a választ – ez nem gyengeség.
Csendesedj el, ha a csend hív – ez nem menekülés.

És végül: uralkodj önmagadon, mert benned lüktet minden érzés, minden gondolat – a mélység is, és a fény is. Mind te vagy. Árnyalatokban létezünk, ismerjük a sötétséget, keressük a fényt, és örök zarándokok vagyunk egy végtelen országúton.