A múlt és a jövő találkozása

Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá.
A fény egyszer csak megváltozott.
A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak.
A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett.
– Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos.
Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte.
– Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz.
A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.
– Megijedtem – vallotta be. – Azt hittem, valami baj történt. Olyan érzésem volt, mintha ki lennék emelve az időből.
– Pontosan ez történt – felelte. – Egy pillanatra félreállt az idő.
Leültek egymással szemben. A fény nem tűnt el, körülvette őket, mintha egy külön térben lennének.
– Te tényleg én vagyok? – kérdezte a huszonéves. – Mármint… így? A jövőben, ilyen vagyok?
– Igen. Csak én ötvenhárom éves vagyok – bólintott. – És most olyasmit mondok, amit most még nehéz lesz elfogadnod.
A másik elhallgatott, figyelt.
– Eredetileg harminckét éves korodig akartál itt maradni a földön – hangzott el csendesen. – Akkor úgy érzed majd, már nem bírod tovább. A lehető legnehezebb utat választottad. Nem véletlenül. Később megérted, miért volt így minden jó. Egy betegség vitt volna el, lassan, kimerítően. Feláldozod magad a családodért és másokért. Mindig csak adsz, erődön felül is. A tested elfárad. A szeretet nélküli környezet elszívja az erődet.
A fiatalabb arca megfeszült.
– Ez… bennem tényleg ott van – mondta halkan. – Néha érzem, hogy elfáradok az életben.
– Tudom – érkezett a válasz. – De változtatsz rajta. Meghosszabbítod a földi létedet. Nem csodával, hanem döntésekkel.
– Milyen döntésekkel? – kérdezte gyorsan. – Mondd el, kérlek. Mit csinálok most rosszul?
Egy pillanatnyi csend után érkezett a válasz.
– Az a gond, hogy mindent magadra veszel. Azt hiszed, mindenért felelős vagy, mindenkit meg kell értened, mindenkit meg kell tartanod. Közben nem figyelsz magadra. De mindez nem rossz. Te ilyennek születtél.
– De ha elengedem őket, akkor ki segít nekik? – kérdezte a huszonéves.
– Nem arról van szó, hogy ne segíts – hangzott el nyugodtan. – De magadra is gondolj.
A fiatalabb lesütötte a szemét.
– Félek, hogy önző leszek.
– Nem leszel önző – jött a válasz. – Csak végre jelen leszel a saját életedben.
– És mi lesz velem később? – kérdezte halkan. – Mivel foglalkozom? Ki leszek?
Az idősebb Aurorának mosoly jelent meg az arcán.
– Tanítani fogsz embereket. Nem úgy, ahogy most gondolod. Nem módszerekkel, nem tananyaggal. A jelenléteddel, a sok tapasztalatoddal, amely később tudatossággá érik.
– Ezt most még nem értem – rázta meg a fejét.
– Tudom. Ez maradjon meglepetés.
Csend lett.
– Akkor még dolgom van itt a földön. Nem csak a gyermekeimet felnevelni, más is? – kérdezte végül.
– Így van. Sok embernek adsz majd hitet, önbizalmat – hangzott el. – De már nem egyedül teszed. Én, a jövőbeli éned, mindig veled leszek. És tudd: nagyon, nagyon szeretlek.
Felálltak. Az ölelés most már könnyű volt, szeretettel teli.
– Köszönöm szépen – suttogta a fiatal Aurora.
Az idős büszkén nézett rá. Tudta, még poklok pokla vár rá, de kibírja, mert erős, és csupa szeretet.
A fiatalabb alak lassan fénnyé vált, majd feloldódott a szobában.
Aurora visszaült a fotelbe. A lámpa fénye másként világított. Fényesebben. A szobában újra csend volt.
Tudta, most segített. Hogy kibírja a fiatalabb énje a nehézségeket, és átadott a jövőből annyi szeretetet, ami elég lesz a nehéz időszakban. Ezért jött.
Szeretetért.