Az önismereti novellák olyan történeteket hoznak el, amelyek a lélek mélyebb rétegeit érintik: a változást, az újrakezdést, a veszteséget, a növekedést és a belső felismeréseket. Ezek a lélektani írások segítenek megérteni saját érzéseinket, rálátni döntéseink mögöttes okaira, és felismerni azokat a mintákat, amelyek formálják az életünket.
Ha szeretnél megállni egy pillanatra, befelé figyelni, és olyan történetekben elmerülni, amelyek valódi önreflexiót indítanak el, akkor jó helyen jársz – ezek a novellák csendben, finoman, de annál mélyebben érintenek meg.
Ha szeretnél megállni egy pillanatra, befelé figyelni, és olyan történetekben elmerülni, amelyek valódi önreflexiót indítanak el, akkor jó helyen jársz – ezek a novellák csendben, finoman, de annál mélyebben érintenek meg.
A sótartó régi volt, repedt porcelán, a peremén hajszálvékony csorba. Nem dőlt fel teljesen, csak éppen annyira, hogy a kristályok meginduljanak. Nem zuhantak, inkább engedelmesen hullottak: fehéren, hangtalanul, mintha tudnák, hol a helyük. Figyeltem őket. Mindig figyelek az ilyen apróságokra. Más talán észre sem veszi, mikor válik sokká, ami eredetileg hiányzott. Az étel a tűzhelyen már majdnem kész volt. Megkóstoltam. Üres. Nem rossz – csak nincs benne semmi, ami megtartsa az ízét. Mint egy mondat állítmány nélkül. Mint egy nap, amit végigcsinál az ember, de nem marad meg benne. Tettem bele egy csipet sót. Nem többet. Csak annyit, hogy az ízek felébredjenek. Hirtelen lett eleje és vége. Értelme. Eszembe jutott, hányszor nem adtam meg ezt magamnak. Hányszor hittem azt, hogy a…Tovább olvasom…
Emlékszem arra az őszi, borongós napra, amikor nem volt kedvem semmit csinálni, amikor kicsit motiválatlan voltam, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradt a lelkem. Amikor a rohanó világ, a napi több száz vagy talán ezer impulzus, ami ért, azt hozta eredménynek, hogy visszavonuljak. Egy kicsi énidőt töltsek csendesen a gondolataimmal, és töltődjek. Sokszor kerestem a válaszokat a múltamban. Nagyon sokszor a múltban éltem. Ami bántott, vagy amin nem tudtam változtatni, azt eltemettem magamban. Betettem egy-egy kis mappába a szívem mélyén, rázártam egy pecsétet, és úgy voltam vele, feldolgozva, pipa. De amikor azon esős napon a magam kis belső templomába vonultam, rájöttem, hogy ezek a mappák, az emlékek, a negatív érzések csak gyűlnek és gyűlnek, és én viszem ezeket magammal. Fáradtnak…Tovább olvasom…
Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá. A fény egyszer csak megváltozott. A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak. A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett. – Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos. Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte. – Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz. A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt. –…Tovább olvasom…
Ott vagyok… ahol lennem kell. Még akkor is, ha ez a mondat most a legnehezebb, amit kimondhatok. Ha te is így érzed – már ketten vagyunk. És ez már elég ahhoz, hogy az igazság dörömbölve kérjen utat magának. Visszacsatolok. Tényleg így kell lennie? Vagy csak rossz szögből nézem a képet, amit magamról festettem? Ha benned is elindul egy gondolat – akkor már hiábavaló volt, hogy elmondtam. Látszólag minden stimmel. Családi ház egy nyugodt környéken, az udvaron rügyeznek a fák, az ég olykor kék és tiszta. De mindez csak elvileg. A ház túl nagy lett, a nagylány már új helyen él – szerencsére ott, ahol boldog lehet. Nekem pedig már a takarítás jut eszembe, hanem a fáradt díszletek és az üres nézőtér. Az évenkénti összejövetelek elmaradnak, mert már kevesen vagyunk. Ismerem minden sarkát a…Tovább olvasom…
– Olyan különös ez a vasárnap reggel. Mintha a világ óvatosan összeszűkült volna. – ásítozott a nő. Meleg kávét fogott, és leült vele a konyhaasztalhoz. A következő pillanatban már ki is repült az álom a szeméből. De nem a koffeintől, hanem attól, amit megpillantott. Egy hófehér könyv feküdt az asztalon, „Delin Alina részére” cetlivel. – Nekem van a világon a legjobb férjem. Tudja, hogy kifogytam az olvasnivalóból – mosolygott izgatottan. Gyorsan a szemközti falra lesett, hogy megtudja, mennyi ideje van olvasni. A mindig zsúfoltan teleírt naptár mai oldala üresnek mutatta magát. Alina keze megállt a bögréje peremén. Összevont szemöldökkel kortyolt a kávéba. – Nincs mára semmi tennivalóm…? Végül is a gyerekek az apjukkal… nagy baj nem lehet… Akkor mutasd magad! – mosolyodott…Tovább olvasom…
Egyedül ülök, és magamba szívom a párolgó gyömbéres tea illatát. Lassan árad szét bennem a forróság, nemcsak a testemben, hanem a lelkemben is. Cukor nélkül iszom. Így szeretem. Nyugodt vagyok. Nagyot nyelek, mint annyiszor már. Az élet teája van, hogy keserű. De elég hozzá egyetlen kanál méz, és csodák történnek: a pillanat megédesedik, a tea is. Teasütemény után nyúlok. Beleharapok – kőkemény. Egyetlen mozdulattal belemártom a forró teába, és mire a számhoz ér, már szinte elolvad. Csendesen simul a nyelvemhez. Micsoda harmónia! És hányszor vagyunk mi is éppen ilyenek… Kívül kemények, törhetetlennek tűnők, belül mégis törékenyek. Csak egy kis melegség kell. Egy korty figyelem, egy csepp szeretet. És a kőkemény szív csókká olvad a szánkban. Megédesíti az életet. Ünnepeljük ma a tea…Tovább olvasom…
Az óceán végtelen mélysége és sötétkékre festett arca egyszerre vonz és rémít. Mint a lélek mélyére bújó gondolat, amelyben béke és vihar együtt lélegzik. Őserő, ami tombol, ha kell, de szelíd hullámaival lágyan simogatja a kis hajót. Ha zúgnak fentről az égi szelek, a hajó már nem jármű – csak játék, törékeny sziluett a hullámok színpadán. Már nincs, ami megzabolázza ezt a vad förgeteget, feljajdul a Világlélek: „Jaj azoknak, akiket most kint talál a háborgó vízen!” Az ember világa is ilyen: egyszerre ragyog és reszket – mint egy szabad férfi, aki magányos csillagként járja az égboltját. Rideg csillagködök ösvényén bolyong, jeleket keres, szimbólumok nyelvét kutatja, de csak a csend felel. És mégis, hányszor indul egy nő a lehetetlen felé az illúzióval, hogy megszelídítheti azt…Tovább olvasom…
Minden csak addig fontos, amíg a szívében van lendület, amíg az eszmében lángol a tűz, amíg az érzés mozdítja még a világot. De ha elfogy az „üzemanyag”, az álom leereszkedik a földre, vagy visszafordul oda, ahonnan jött – az éteri őskohóba, ahol egykor csak szikra volt. A farkába harapó kígyó, nemcsak egy ősi szimbólum, maga a teremtés képpé alakítása. Hogy lásd, honnan jöttünk. Hogy megértsd a dolgok szükségességét. Ha az élet minden területén a mutató a nullán áll, akkor már nem mozdulni kell, hanem megállni. Lecsillapodni. Mert üres tankkal nem jutunk messzire – csak vissza saját múltunkhoz, végigpereg előttünk, mint árnyék a falon. Jól-rosszul megélt életünk állomásai, ekkor már csak egy üres épület romjai. Két irány létezik: rosszul döntöttél – vagy nem dönthettél máshogy. Talán…Tovább olvasom…
Az önismereti novellák mellett érdemes felfedezni azokat a kategóriákat is, amelyek más szemszögből mutatják meg az emberi lélek útját, a belső változásokat és a személyes fejlődés állomásait.
Kapcsolódó témák:
Élet, Érzelmes, Rejtély, Nosztalgikus, Kortárs
Kapcsolódó témák:
Élet, Érzelmes, Rejtély, Nosztalgikus, Kortárs