„pillanat” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 27. 00:45 Spirituális ❤️ 2 👁️ 15

A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.

Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.

Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 19. 22:10 Spirituális ❤️ 0 👁️ 12

A Vándor már sok utat bejárt. Lába alatt porzott a múlt minden csalódása, válla felett pedig a jövő bizonytalan szele fújt. Úgy hitte, a szabadság annyit tesz: soha nem megállni. Azt hitte, a szív egy vándorló madár, amely fél a fészektől, mert a fészek rabság.
Egy alkonyatkor, amikor a nap már csak vöröses arannyal festette át az eget, megállt egy névtelen forrásnál. Nem volt ott semmi különös. Csak a víz halk csobogása, a fák mélyzöld csendje és egy különös, megfoghatatlan nyugalom a levegőben.
A Vándor csak egy pillanatra akart megpihenni. Csak egy kortyot akart inni a vízből, hogy aztán menjen tovább a horizont felé. De ahogy a tenyeréből az első csepp az ajkához ért, a szíve megdobbant. Nem hevesen, nem zaklatottan – hanem úgy, mint aki végre mélyet lélegzik egy hosszú futás…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 07. 11:53 Egyéb ❤️ 0 👁️ 15

A reggel nem akart többet, mint amennyi volt. A fény megállt az ablaknál, nem nézett be rögtön. A kávé keserűsége rendben volt, nem kellett rajta változtatni.
Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindegyikük kicsit beljebb. Egy férfi félreállt, hogy elengedjen valakit, aki sietett. A mozdulat csendben lezajlott.
Délután a csend nem hiányzott, hanem jelen volt. A gondolatok nem kértek választ, csak időt.
Este, amikor a nap elengedte a várost, nem maradt kérdés. Csak az a biztos érzés, hogy ma is itt voltunk. Elég.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 04. 13:42 Élet ❤️ 1 👁️ 35

A reggel nem sietett, csak megérkezett. A fény megállt az ablak peremén, mintha számba venné a szobát. A kávé illata lassan terjedt, nem akart felébreszteni, csak jelen lenni.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, vállukon apró gondokkal. Egy férfi megállt a zebránál akkor is, amikor nem jött autó. Megvárta a zöldet. A rend ettől egy pillanatra helyreállt.
Délután a csend nem volt üres. Inkább olyan volt, mint egy nyitott ablak. A gondolatok szellőztek.
Este, amikor a nap becsukta magát, nem maradt hiányérzet. Csak az a nyugodt tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 15. 03:53 Romantikus ❤️ 1 👁️ 6

A gyönyörű, leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző – játék egész hangulatába. Bach g-moll szonátájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darabbal. Az inkább Salvador Dalí-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia és a…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 19. 00:30 Élet ❤️ 1 👁️ 24

Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.

Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.

Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy…