Utazás 2.

– Ha nem tudja igazolni magát, be kell vinnünk – mondta a magasabbik. – Aztán majd meglátjuk, mi lesz magával.
A Nyíregyházi Kapitányság egyik emeleti irodájába vezették. Az asztal mögött zömök, mérges arcú, harmincas férfi ült. Tóth hadnagyként mutatkozott be. A kihallgatást félbeszakította a telefon.
– Tóth – szólt bele a rendőr. – Értettem. Máris indulok.
Az ajtóból visszaszólt.
– Maradjon itt, nemsokára folytatjuk.
Az öregember egy darabig üldögélt, majd felvette hátizsákját, és kisomfordált a folyosóra. A kijáratnál a kapus épp egy nagyobb csoporttal volt elfoglalva, kisurrant mellettük az utcára. Szaporán szedte lábait, hátra-hátra pillantva, üldözi-e valaki.
Délután öt órakor ugyanott állt, ahol három órával korábban. A forgalom már csitult. Tűzpiros, kétüléses sportkocsi ment el mellette, majd tizenöt méterrel utána megállt. Az öregember futott. Mielőtt odaért, az autó továbbgurult néhány métert. Az idős férfi szaladt utána. Ez még egyszer megismétlődött, azután a kocsi füstölgő gumikkal elszáguldott. Az órásmester zihálva előrehajolt, két tenyerével a térdeire támaszkodott. Szíve a fülében dobolt, nyakán érezte a verőér lüktetését. Amint kiszuszogta magát, újra feltartotta az ujját. Unalmában számolgatta az elhaladó autókat. Egy bő órával később valami más közeledett. Rémisztő morajlással öt chopper tűnt fel. Ék alakban haladtak, akár a vadludak. A hatalmas motorokon egy-egy szobormerev figura ült, talpig bőrbe öltözötten. Csaszi András gyorsan leeresztette a kezét, de már elkésett. Megálltak mellette. Az elöl haladó levette sisakját, szétrázta torzonborz haját, szakállát.
– Hova ebben a melegben, fater? – kérdezte, és hegyeset sercintett közvetlenül az öregember cipője mellé.
– Nagyatádra, a fiamékhoz – jött a megszeppent válasz.
– Az még jó messze van. Pattanj föl Bádogfej mögé. Elviszünk egy darabon – mutatott egyik társára, aki ezüstözött, Wehrmacht-rohamsisakot viselt.
Az öregember nem mert ellenkezni, fölkecmergett a hátsó ülésre. Valaki egy ütött-kopott bukósisakot nyomott a kezébe. Szédítő sebességgel nyolcvan kilométert tettek meg anélkül, hogy az alakzatot megbontották volna. Az órásmester még soha nem félt ennyire. Görcsösen kapaszkodott Bádogfej vállába, közben úgy érezte, a menetszél a sisakot a fejével együtt viszi le. Egy útelágazásnál megálltak, a motorosok némán biccentettek, aztán elrobogtak.
Csaszi András balra indult. Kényelmesen, dudorászva ballagott. „Az a hely kell, hol pont lesz az út…” Ahogy nyúltak az árnyékok, úgy nőtt a fáradtsága. Egyre biztosabb lett benne, hogy könnyű, nyári cipői ólombakancsokká változtak. Mire a Nap vörös koronggá szelídült, elkeseredett. Egy teremtett lelket sem látott, csak az országút szürke szalagja kanyargott előtte és mögötte.
– Mit keresek itt? Otthon kellene ülnöm a tévé előtt. Vagy sakkozhatnék a szomszéddal egy fröccs mellett.
Bíbor fátyol mögül egyenként bújtak elő a csillagok. Később a Hold is felébredt, s lágyan csorgatta fényét a Földre.
Az út mellett szalmakazlak sötétlettek. Az öregember bebújt az egyikbe, s nyitott szemmel hallgatta a tücsökciripelést. Nemsokára elindultak az éjszakai vadászok. Egy róka settenkedett megnyúlt testtel a tarlón. Amint finom orra megérezte az ember szagát, eliramodott. Később egy fülesbagoly ereszkedett le hangtalanul. Váratlanul felröppent, lecsapott, s mikor újra felemelkedett, egér lógott a karmai közt. Fiai már nagyon várták egy vén tölgy odvában.
Az órásmester arra ébredt, hogy egy kíváncsi ürge szaglássza az egyik kezét, a másikon pedig jókora pók fut át. Sóhajtva nyomkodta lábán a vérhólyagokat, izmait fájdalmas csomók feszítették.
A Gondviselés rátekintett. Egy teherkocsi cementet vitt Székesfehérvárra. Tizenegy órára már a balatoni út mellett állt. A Nap teljes erővel ragyogott. Zsebkendője négy sarkára egy-egy csomót kötött, és a fejére tette. Pár méterre tőle két karcsú, fiatal lány stoppolt. Egyiküknek élénksárgára volt festve a haja, a másiké jádeszínűre, ami pontosan passzolt a szeméhez.
– Van valami kajája, papa? – kérdezte Jáde Hajú, a sokat látott vándorok közvetlenségével.
– Van – nyitotta ki a hátizsákot az öregember. – Egyetek csak. Úgyis olyan soványkák vagytok.
A zsákból nagy szelet rántott húsok kerültek elő, és a lányokat nem kellett biztatni. Mire jóllaktak, a csomag jócskán könnyebb lett.
– Ideje indulni – törölte meg a száját Sárga Hajú, és csuklott egyet.
Már a harmadik kocsi, egy ezüstmetál szedán megállt. Huszonéves férfi nyitotta ki az ajtót.
– Az öreg csóka veletek van?
– Nagyjából.
– Benneteket elviszlek, ő marad.
– Nem! – vágta rá egyszerre a két lány.
– Ti tudjátok.
Azzal elindult, pedig Jáde Hajú még fogta az ajtót.
– Köcsög! – emelte fel középső ujját Sárga Hajú.
Végül egy idős házaspár vitte el őket. Csaszi András a Balaton keleti végénél köszönt el.
– Várjon! – állította meg Jáde Hajú.
Leakasztott zsákjáról egy viharvert plüssmacskát.
– Ezt vigye magával. Nekem mindig szerencsét hozott – mondta, és cuppanós puszit nyomott az öregember arcára.
Órányi séta után egy út menti pihenőhelyen vénséges, rozsdás, kék kisbuszon akadt meg a szeme. Hattagú család utazott benne. Tőlük kérdezte meg, elvinnék-e egy darabon.
– Nagyon szívesen – válaszolt a négy gyerek után is csinos asszonyka.
Alig hagyták el a parkolót, megszólalt a legkisebb fiú.
– Éhes vagyok.
– Én is, és pisilnem is kell – folytatta a következő.
– Én szomjas is vagyok, és hányingerem van – kezdte a harmadik, egy kislány.
A legnagyobb fiú, aki valamilyen elektronikus játékon játszott, ötpercenként megkérdezte.
– Messze vagyunk még?
Néha kikiabált az ablakon: mérgesek a madarak!
Az órásmester újra kinyitotta a zsákot. Mikorra mind jóllaktak, kiürült. A családdal Kaposvárig jutott. Onnan egy traktor pótkocsiján folytathatta az utat. Mikor Böhönyén lemászott, a Nap már a fák csúcsán egyensúlyozott.
Öt perccel később rendőrautó állt meg mellette. Nem kérték az igazolványát, csak alaposan kifaggatták.
– Maga az atádi állatorvos apja? – csodálkozott egyikük, egy sovány törzsőrmester. – Jól ismerem. Rendes ember. Hozzánk is ő szokott jönni, ha beteg valamelyik jószág.
A rendőrök elvitték Somogyszobig. Úgy tudták, még aznap megy egy vicinális Nagyatádra. Pénzt is adtak vonatjegyre. Sajnos tévedtek. A következő másnap reggel öt órakor indult.
– Csak nem fogok padon aludni, mint valami tekergő – csapta hátára az üres zsákot.
Az országút a sínek mellett haladt, azon bandukolt a holdfényben. A város határában érte utol a pirkadat, akkor pöfögött el mellette az első vonat. Fél óra múlva vérző lábbal, elcsigázottan, piszkosan, éhesen megérkezett.
– Hogy jutott eszedbe ilyen butaság? – zsémbelt a fia.
– Tudod, nem végtelen az idő, amit még veletek tölthetek. Meg aztán személyesen akartam felköszönteni az unokámat.
A hangok nyurga, csontos arcú kamaszt csalogattak elő szobájából.
– Szia, Tata! – derült fel morcos fizimiskája.
– Isten éltessen sokáig! – huzigálta fülét nagyapja.
– Elmehetnénk pár napra Tatához mind. Berci meg ott maradna nyár végéig – szólt közbe az anya.
– De szívem, tudod, hogy… – kezdte az apa, ám felesége tízezer voltos pillantása belefojtotta a szót.
Az állatorvos lemondta minden kötelezettségét a következő hétre, azzal, hogy el kell utaznia.
Délután az órásmester a hátizsákjából rázogatta ki a morzsákat, mikor egy lapos, fekete tárgy esett ki belőle.
– Hiszen ez a pénztárcám! Már emlékszem, a vásárosnaményi buszon raktam a zsákba, nehogy kiessen a zsebemből.
Másnap felkerekedtek. Az öregember hátraült unokája mellé.
– A szalmakazalban jobban aludtam, mint otthon. Egyszer próbáld ki te is. Amúgy a szomszéd Panka már nagyon vár téged – tette hozzá látszólag közömbösen.
– Tudom – vörösödött el Berci. – Szoktunk telefonon beszélni. Szuper lesz.
– Szuper – bólintott az öregember.
Berci mondott volna még valamit, de nagyapja hátradöntötte fejét, elszundikált.
Nagyon elfáradt, szegény – gondolta, és mosolyogva, szeretettel nézte öregapját...