HÁZTŰZNÉZŐ

A gyönyörű, leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző – játék egész hangulatába. Bach g-moll szonátájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darabbal. Az inkább Salvador Dalí-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia és a zene.

A korai őszi fények világították meg ezt a még mindig viruló és élete ifjúságában leledző teremtést. A szoba meglehetősen világos volt; hála a nagyméretű és tágas ablakoknak, melyekről szándékosan hiányzott a sötétítő vagy a redőny, helyette reluxákat használtak erre a célra. A halvány, mégis még mindig a nyári nap melegével kecsegtető napsugár kedvesen megcirógatta a lány őszibarack-hamvasságú, kedves arcát.

A szobában a különböző nagyságra kelt bútorok is mintha külön, és ezúttal önálló életre kelhettek volna a zene hatalmat adó varázslatára.

Bejött a szobába egy félszeg, első pillantásra ügyetlen és csetlő-botló fiatalember; még szerencse, hogy folyton a lába elé nézett, különben ott helyben fülbukott volna a nagyméretű szőnyegek rojtossá vedlett széleiben. Csendesen, várakozva megállt a háttérben. Kitekintett a halvány, rozsdamarta őszi égre, és ámulattal egyre a fiatal lány játékát nézte.

A lány most ellenállhatatlanul elmosolyodott; talán ebben a kimondhatatlanul egyszerű, mégis kristálytiszta gesztusban már benne rejlett egész eddigi élete; halálosan kimerülten eresztette le finom, hattyúszín kacsóiból a fölajzott vonót, mely mintha már nem is egyszerű zenei segédeszköz lett volna – de legalábbis felajzott íj, mellyel gyilkolni és szíveket sebezni ugyanúgy lehet. A hallható hangok elnémultak; viszont a lélek aprócska és finom neszei, zöngéi még csak most kezdtek egyetemes vibrációjukba: mindketten érezték egymást, és mégis úgy toporogtak egymás közelségétől, mint a cinkosok, akik a valóban nagy tettek előtt gondolják meg magukat.A hölgy feléje nézett; először úgy vette aprólékosan szemügyre ezt az enyhén molett, pufók arcú fiatalembert, mintha vásárban kereskedő lett volna, aki tüzetesen, a legapróbb részletekig is mindent végigmustrál, és csak utána dönt. Bizalmasan megint küldött feléje egy kétkedő, mégis magabiztos mosolyt, jelezvén, hogy itt nincs mitől tartania, s talán nyugodtan közelebb is léphet. Tiszta, léleklátó barna szemeivel, kígyószerű, karcsú derekával valóban magasztosult istennő benyomását keltette. Nagyon szeretett volna barátságba kerülni vele, mégha szerelemre jottányi esélye sem volt enyhe túlsúlya miatt. A hölgynek azonnal rokonszenves lett a másik gátlásos félszegsége, csak nem mutatta. Királynői, gerinces tartása megkövetelte tőle, hogy előnyösen leplezhesse valódi érzelmeit. Mindketten tördelték kezecskéiket, hiszen abszurdnak és nevetségesnek találták ezt az egészen egyszerű helyzetet.

– Üdvözlöm, kedves uram! Miben segíthetnék? – érdeklődött kedvesen. Érezte, hogy ennél figyelmesebb és bájosabb talán már nem is lehetett volna.

– Bo-bo-bocsásson meg, de elragadott kötetlen játéka! Ön gyönyörűségesen, szívhez szólóan játszik!

– Hát… igazán köszönöm az elismerő szavakat, de itt-ott még mindig vannak hiányosságaim! – úgy ejtette ki a szavakat, mint az örök, javíthatatlan maximalisták, akiknek soha nem lehet elég az, amit elérhettek.

– Ne-nem csak azt figyeltem meg! Ahogy játszott, mintha magával ragadta volna valami különös, szinte egyedi őserő, mely a halhatatlan mindenséggel rokon, és mely egész drága lényét megvilágította előttem!

A hölgy füle kis tövéig elpirult, úgyhogy szinte alig találtak tétova ajkára a balga szavak:

– Hát… igazán nagyon köszönöm! Nem is tudtam, hogy vannak még… lovagok!

Érezte, hogy a törékeny boldogságért bármi áron, de fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell, mert az lehet csupán az egyetlen mentség, melyet az élet a maga ítélkező halandóságával egyáltalán még engedélyezett. Az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta a megváltó ablakot, hogy az ősz szivárványos, aranyló színe mellett egy kis légáramlat is keletkezhessen a régi bérház tágas mennyezete alatt, ahol a dohos áporodottság még megült…

– Bo-bo-bocsásson meg, de Ön drága igazán nagy benyomást tett rám… és szeretném, ha tarthatnánk a kapcsolatot, és barátok lehetnénk!A hölgy arca még mindig piros pozsgásan égett, mint egy túlérett vadalma, mely előnyösen kiemelte egész kellemét; hanyag fesztelenséggel foglalt helyet, majd rögtön a tárgyra tért:

– Nagyon fontosak számomra drága szavai, kedves uram… de meg kell értenie, hogy nekem most a karrierépítésem a legelső feladatom, és ebbe más nem férhet bele! – kicsivel később máris meggondolta magát: rájött arra, hogy ennél alávalóbb igazságtalanságot a másikkal szemben nem követhet el. Szavai egyszerre voltak kíméletlenül ridegek, fagyosak és gyilkos érzelműek.

– Bocsásson meg… én igazán nem… akartam megbántani! De attól még lehetünk… jó barátok, csak most az időmbe nem fér bele! Ugye megérti!

A másik ott állt előtte, mint aki valósággal a kimondott ítélkező szavak hatása alatt egyszerre megsemmisül és valóságos katarzist él át; nem erre számított, de egy őszinte, tartós kapcsolatra, amiből kevéske önbizalomhiánya talán menedékre lelhet, és amiből még volna hová tartósan építkezni. Kinézett a nagy természetre; a nyüzsgő, éppen csak alkonyodó, kora éjszakai városlüktető vérkeringése szemlátomást megrémisztette, és most oly jó lett volna sóvárgón odabújni ehhez a halhatatlan istennőhöz, akiről eleinte azt hihette, hogy megértő rokonszenvvel fogadja.

Egyszerre pánik kezdte el kerülgetni; nem tudta, mit is tehetne. Ha most azonnal, se szó, se beszéd faképnél hagyja, akkor lehet, hogy többé már alig találkozhatnak; ha megadja az elérhetőségeit, az is csupán fél siker. Azt gondolta, hogy kicsit ügyetlenül letérdel lábai elé, és kimondja, amit gondol; odament hozzá, mint félénk állatka a nagy formátumú emberekhez.

– Nagyon szeretném ezt a barátságot, drága, mert jelenleg nagyon fájdalmas időszakon megyek keresztül, és elmondhatatlanul szenvedek! – egész kisfiús arcán látszott, hogy ennek az embernek elege van a világból, és azon nyomban elsírná magát, ha nem gátolná meg az, hogy érzelmeinek ennyire szabad teret engedjen.

A hölgy váratlan lépést tett; kis kezeit kinyújtva tenyerébe fogta a másik megtört arcát, és gyöngéd részvéttel megcsókolta. Első, feledhetetlen és örökkévaló csókjuk ennyi volt csupán – és mégis egy egész további életre kihatott…