KÖTÉLTÁNC-KÖZÖNY CSÚSZÁSA

Vasmarkú kényszer-szándék
vonszolja egyre zsibbadt tagjaim.
Csillagtalan éjszakák puhatestű,
nyirkos félhomályán át
a Lélek feneketlen tavába
be sokszor leszálltam,
míg agytekervényeim
tudatos roncsai közé
szándékosan boldogabb
emlékeket zártam.

Némaságom mohó tigrisfoga
még gyakorta felfal s nem ereszt;
észtveszejtő, megriadt zokogások
rázzák odabent a lélek
barlangmélységeiben
az elárvult örök-gyermeket.

Ájult, sanda közönyben
sziszegek egyre kitágult
ösztönpórusaim.
Mintha önszántából egyre
hártyásodna a túlélt
ijedelem sebzett szívemen.

Miféle belső ember­törvény
kényszeríti a balga-balek ostobát
másként cselekedni?!
Bomlott orsóként vajon
a sorstól szabta határpontot elérheti-e?!
A hiányok tartósnak becézett
burka már mindenkire
egyenként rásötétült.

Kongó folyosók útvesztő-
labirintusa e mostani ninivei város,
mely saját magát fertőzi
állandóan puccoskedvű
dáridókkal kivilágos virradtig;
a valóság – sajnos –
már most annyira bóvli-hazug,
akárcsak a semmitmondó nemlét.

Tespedő kazalhomályba
szükséges kutatni
nyughatatlanná lett sorsomat.
Úgy tűnhet, hogy mostanság
már nincs bocsánat
se idióta hülyeségben,
sem értelemmel
korporáló lázadásban;
dicsőített ostobákat
miért kell magasztalni?!

Mintha mostan mindenki
kuncsorogva, lejmolva várná
színvak jószerencséjét,
mellyel megkeresheti
a maga hasznát.
A folyamatosan figyelő,
éber csend súlyos terhét
tán már a pupillák sem tarthatják sokáig;
szédítő mélységek felett
– egyre gyakrabban –
szükséges, hogy kötéltáncosként
egyensúlyozva
tétován botladozzunk.

A telhetetlen hiány
egyre jobban kiábrándítja
kuporgó áldozatait.
Akár a feszülő páncél,
kitinváz úgy láncol még
egyre magához
a tartós mohó önzés,
kétségbeesett búskomorság,
bánati rokkantság,
mert a Hóhér-Idők recsegő
bordaketrecei idejekorán
beszakadnak, s
lobogó kóró-góczók közt
– félő –
sok esetben
alamuszi férgek felzabálnak.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.