Szentek estje

Nem ereszt a konok tél,
szenvednek az apró életek,
köszörül rideg, vad a szél.
Csoszog a szűnő napfény,
elvánszorog lustán.

Sűrűbben aláhulló hópihék,
lágyan esve koppannak,
ablakokhoz hajolva dermednek,
lassú egymásután.

Csendes, mély alázatban,
asztal körül szelíden,
lobogó lelkek ölelkeznek,
összefűződve örvendeznek.

Áhítat pirítja arcuk színét,
szentek apró sámlikon,
ámulattal várják az estét,
mosolytól kedvesen.

Gyertyabél himbálja lángját,
vitatkozón a kályha tüzével,
falakon táncoló árnyával,
ő is arcon legyint.

Szarvas kapar odébb némi hullt magot,
füvet keres, s némi életet,
remélve roppanó havat lehel.
Kecses, izmos árnya a dombon,
még felbukkan néha a hold alól.

Vastag leplet takar az éjjel,
a kunyhóból támad ének, felelet,
minden szunnyadó neszre.
Zengedezzünk az Úrnak,
hálával dicsőítő éneket!

Hozzászólások (1 darab)