A gyermek, akit továbbadunk

Emlékeimben él az a gyermek,
kit járni, ölelni, szeretni tanítottak.
A világ még hangtalan volt körülöttem:
karok, mosolyok, meleg szívdobbanások,
s én már tudtam, kihez húz a lelkem.

Nem tudtam még, hogy gömbölyű a Föld,
hogy a Nap távoli test az égen,
s azt sem, hogy a kutyus nem csupán állat,
hanem hű barátom lesz egyszer az életben.

Lassan nőttem, s tanítottak jóra, rosszra,
a vonat zakatolását sem ismertem még.
Csak éltem –
és mesékből nőtt körém a világ,
s az a féltő gondoskodás
puha takaróként borult rám.

Aztán felnőttem hirtelen.
S amikor lepkét kergettem a gyermekemnek,
akkor értettem meg igazán:
amit kaptam, tovább kell adnom –
a csodát, amit gyermekként őriztem,
mint titkos, fénylő örökséget.

Ma már tudom: zord tud lenni a világ.
Hiába állok tiszta szívvel,
ha a sokaság más ritmusra lép,
és messzire sodorja dallamom –
azt csalfán, kecsesen.
És én csak állok,
s nem értem, miért teszik ezt.

Pedig békére, tiszteletre, szeretetre tanítottak,
s bár megrémít Isten égi ereje,
mert a példázatok közt járva
a Bibliából lassan megértem:
az ember a csoda –
a világra teremtetett.
A szabad akarat pedig
az emberiség tudásának
legmélyebb forrása lenne.

Ösztön vagy áldás, hogy szeretni tudunk?
A tettek, a gondolatok és az eszmék
nem mindig tükrözik ezt.
De egy helyen élünk,
bár más nyelvek, más kultúrák között,
és ez a Föld minden szegletén zűrzavart okoz.

A hegyek, tavak szépsége talán örök,
a csillagok milliárdnyi fénye is hű marad,
de mi, emberek, ha nem maradunk egységben,
és egymásnak mást-mást tanítunk,
akkor az univerzumban lebegő
csodálatos bolygónk égő pokollá változik.

A világ kincsei ugyan táplálnak,
de nem vesszük észre:
a káosz nem rajtunk kívül él,
hanem bennünk feszül,
a gondolataink legmélyén.

Mi lenne, ha egyszer újra valaki –
mint egykor Jézus –
tanítaná megérteni,
hogy a világot mi, emberek irányítjuk,
tervezzük ízlésünk szerint,
s amiért Isten minket, mint felelősöket,
kötelezett fel bennünket.

Zűrzavaros a világ,
hiszen mi tesszük azzá –
mégis egyek vagyunk.
Emberlelkek.
Igen.
Tiszteljük hát a szavakat:
a becsületet
és az öröklétű szeretetet.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.