Szétszakadt szív

Mondanám…, de nem hallasz.
Írnám…, de nem azt olvasod,
amit a régmúltunk már annyiszor megélt.
Szótlanul perdülnek a szavak,
hasítanak a gondolatok csendjében,
hogy az emlékek lágy öblén
miként szerettél engem, és én téged.

Adtam.
De te a lelkem kosarában minden
kincset csak kifosztottál…

Kaptam.
Szép ígéreteket, fekete bársonyba
burkolt hazugságok íztelen cukorkáját.

S hagytam magam magadban elveszni,
mint tenger cseppjeit a sodrásban.

Szerettelek, s tán így is szeretlek még,
mert látlak, s láttalak mindig…

Láttam fényed, mi tüzet csiholt szívemben akkor,
mikor szóltál szemed fényével felém, és adtad…
Adtad csalfa köntösbe izzadt verejtéked,
a múltad szörnyeinek fájdalmát…

Én értettelek, de te balgán, mint kisgyermek,
ólálkodtál csak körülöttem díszruhában,
pedig az érzés igazi volt, egy lélek-tangó,
szerelmesen, és tört éned nem hagyta,
hogy szeresselek.

Sandán lopakodott a csók is számra,
s hagytad szívem törni szerteszét,
s mentél tova tőlem el,
hagyva emlékét az álruhás szerelmünknek.

S most itt vagyok árván,
szívemben ócskán kiraboltan, meglopottan.
S csak tátong a holt, meggyilkolt érzés…

Pedig én így is szerettelek,
s talán szeretni foglak mindig.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.