A zöld erdő szíve

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, smaragdzöld erdő, ahol a fák koronája olyan magasra nyúlt, hogy a madarak felhőket súrolva daloltak bennük. Az erdőben éltek a zöld manók – (apró, szorgos népség) –, akik mohából és virágszirmokból építették házaikat. És ott éltek a tündérek is, akik a harmatcseppeket gyémántként csillogtatták a leveleken minden hajnalon.

A manók és a tündérek szerették egymást, bár külön világban éltek: a manók a földben és a gyökerek között, a tündérek pedig a levegőben, a fény és a szellő birodalmában. De minden évben, amikor a legelső hópihe lehullott, összegyűltek a tisztás szívében, hogy megünnepeljék a szabad erdő napját.

Ezen a napon senki sem dolgozott, senki sem sietett. A manók dióhéjban sült süteményt hoztak, a tündérek virágnektárból főztek italt, és mindenki ajándékot adott, amit maga készített. Egy tündér például fényből font szalagot ajándékozott, egy manó pedig kavicsból csiszolt kis szívet. Minden ajándékban ott volt a szív melege. Minden ajándékot saját kézzel készítettek, mert tudták, hogy a szeretet az egyetlen igazi kincs, amit adni és kapni lehet.

Ebben az évben azonban valami különös történt. Az erdő szélére emberek érkeztek. Nagy gépekkel és szerszámokkal jöttek, és elkezdték kivágni a fákat. A manók megrémültek, a tündérek sírtak, mert látták, hogy a fák szíve fáj. A tisztás elnémult, a madarak sem daloltak többé.

Egy kislány is érkezett az emberekkel. Őt Tündének hívták. Nem volt szerszáma, csak egy kis naplója és ceruzája. Minden este, amikor a felnőttek pihentek, Tünde csendben elbújt az erdő szélén, és lerajzolta a tündéreket meg a manókat – mert látta őket! Nem félt, és nem akart bántani senkit. Ő csak megérteni szerette volna az erdő titkát és a benne lakó lényeket.

Egy éjjel, mikor a hold ezüstfénye átcsorgott a lombokon, Tünde leült a tisztás közepére, és ezt suttogta:
– Sajnálom… nem akarjuk bántani az otthonotokat. Csak melegedni, építkezni akarunk. De ha tudnánk, miként vigyázhatunk rátok, megtanulnánk.

Ekkor előlépett Bársony, a legidősebb manó, és Lilién, a tündérkirálynő. Megérintették Tünde homlokát, és a kislány hirtelen hallani kezdte az erdő lélegzetét – a gyökerek lassú kúszását, a fák szívverését, a madarak szavát.
Rájött, hogy itt minden él, és hogy az élet maga az ajándék.

Másnap Tünde beszámolt az élményéről a szüleinek és a munkásoknak. Megmutatta nekik a rajzait, és elmondta, hogy az erdőnek is van lelke. Az emberek lassan-lassan megértették, hogy vigyázniuk kell a környezetükre, a fákra, az élővilágra. Kevesebb fát vágtak ki, ültettek újakat, és egy kis részt érintetlenül hagytak – a Tündérligetet.

Azóta minden évben, amikor az első hó lehull, az emberek is eljönnek a Tisztásra. A manók, a tündérek és az emberek együtt gyújtanak egy lámpást a szeretet és egyetértés jegyében.
Mert már mindegyikük tudja, hogy a világban a legfontosabb dolog nem a kincs, nem a ház, nem a fa, hanem az, hogy szeretettel élünk egymás mellett – és hogy ajándékként fogadjuk el a Földet, amit ajándékba kaptunk, és úgy adjuk tovább, hogy nem ártunk senkinek.