A hinta

Edward karikákban fújta a füstöt. Mélyeket szívott a szivaron, egyedül a dohány jelentett neki viszonylagos megnyugvást. Az órájára pillantott, még negyedóra volt a kezdésig. Az asztalán lévő üvegpoharat félig töltötte whiskyvel, amit 3-4 kortyban gyorsan megivott. Enyhe tompaságot érzett a fejében.

Elnyomta a szivart, kisétált az öltözőből, és a folyosóról a bálterembe pillantott. Már alig volt üres szék, a bejáraton özönlöttek az emberek. Öltönyös úriemberek, kisminkelt, divatos kosztümökbe öltözött, ékszerektől és sminktől pompázó nők sétáltak be az ajtókon. Csak a leggazdagabb emberek engedhették meg maguknak a drága belépőjegyet.

Visszament az öltözőbe. A tükörbe nézett, őszülő, fekete haján simított. Enyhén ráncosodó arcára pillantva ismét megállapította: jóval többnek néz ki negyvennél.

Megigazította fekete zakóját, nyakkendőjét. Ujjaival az asztalon dobolt. Jó lesz újra zongorázni, gondolta, majd megfogta a whiskysüveget. Mi legyen? Igyon még egyet, vagy inkább hagyja rá?

Végül a fiókba dugta. Nem kell már több ital, a feszültségén úgysem enyhít. Ahhoz, hogy ne legyen ideges, legalább egy üveggel meg kellene, hogy igyon. Akkor meg a színpadig se jutna el.

A tükör előtt felemelte kisfia fényképét. A képen a kis, pirospozsgás Martin éppen egy könyvet tart a kezében, és mosolyog. Edward a szívéhez szorította a képet, majd megpuszilta. Holnap lesz hét éve, hogy történt.

– Istenem, de telik az idő – sóhajtott.

Szeme megtelt könnyel.

Valaki kopogott:

– Művész úr, készen áll a kezdésre?

– Egy pillanat, és megyek – válaszolt Edward. Erőt vett magán, még egyszer belenézett a tükörbe, mielőtt kivonult az öltözőből. A folyosón már hallotta a kinti zúgolódást.

Amikor belépett a terembe, az összes reflektor rászegeződött. A közönség egy emberként felállt, és vastapssal köszöntötte.

Körülnézett. Fények és csillogás. A páholyok is megteltek, némelyikből kamerázták is. Meghajolt, majd a zongorához lépett.

A nézők visszaültek, mélységes csönd lett. A hatalmas térben egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Edward érezte, ahogy több száz szempár követi minden mozdulatát.

Leült, majd behunyta a szemét. Ujjai hozzáértek a zongora billentyűihez.

Játszani kezdett. Egyik lágy, kellemes alkotásával nyitott. Erre a kora őszi időre tökéletes kezdés volt.

Élvezte a játékot. Már-már olyan volt, mint egy próbán, amikor senki nincs körülötte. Minden hangversenyén ezt az állapotot próbálta elérni.

Egyáltalán nem a közönségnek muzsikált. Martin emlékére. Holnap lesz hét éve, hogy elhunyt.

Edward kiváló, ám sokáig alig ismert zenész volt. Azóta lett világhírű, amióta a fia kiesett a hintából, és szörnyethalt. Akkor írta meg ugyanis „A hintát”, amivel egy csapásra belopta magát a komolyzene kedvelőinek szívébe. A többi műve is jó volt, de azokkal nem sikerült a várva várt áttörés.

„A hinta” forradalmian új alkotás volt. Olyannyira, hogy Edward nevéről mindenkinek „A hinta” jutott eszébe.

Edward hátához tapadt az ing. Teljesen a dallamok világába merült. Tudta, hogy nemsokára „A hintát” kell eljátszania. Ettől mindig nagyon félt. Volt, hogy rosszul lett közben, nem mindig volt képes eljátszani a csaknem tízperces darabot.

„A hinta” közben mindig eszébe jutott, ahogy Martin hintázott a játszótéren. Azon a napon is éppen úgy, mint máskor. A többi gyereknél jóval magasabbra lökte magát.

– Az egekig, fiam – mondta neki mindig.

Büszke volt rá, hogy az ő fia a legügyesebb és legmerészebb.

A játszótér akkor is tele volt. A kicsik a lehullott, elsárgult levelekkel játszottak. Kivéve Martint, ő egyből a hinta felé szaladt.

Edward az egyik közeli padra ült, és mosolyogva, elégedetten nézte. Milyen életrevaló. Az egekig, fiam!

Martin arca sugárzott a boldogságtól. Kacagott. Ha lehetett volna, sosem szállt volna ki a hintából. Pirospozsgás arcát, barna haját lágyan fújta az őszi szél.

Előre, hátra. Előre, hátra.

A többi már a másodperc törtrésze alatt zajlott le. A hinta egyik lánca elszakadt, és már semmit sem tartott. Martin egy pillanat alatt kizuhant, és arccal a földre esett. Soha többé nem mozdult.

Edward azonnal felugrott, és a fiához szaladt. A hátára fordította, szólítgatni kezdte:

– Martin!?

A fiú vérbe fagyva feküdt. Fátyolos, élettelen tekintettel meredt az égre.

A játszótéren az összes gyerek és szülő odasietett. Volt, aki sikított a látványtól. A gyerekek sírtak, hisztiztek, az anyukájuk vagy apukájuk mögé bújtak.

A mentők mindent megtettek, de az újraélesztés nem sikerült.

A közönség tapsolt. Edward felállt, és meghajolt. „A hinta” következett.

Könnyek patakzottak arcán, ahogy belekezdett. A teremben megfagyott a levegő. Edward könny- és izzadtságcseppjei a zongorára csöppentek. Elfehéredett, homályosan látott. Szíve a torkában dobogott, gyomra remegett. Martin…

Amikor befejezte, némán meredt maga elé. A nézők hosszú percekig állva tisztelegtek előtte. Bárki bármit mond, „A hinta” csodálatos.

Edward szó nélkül levonult a színpadról, és az este folyamán már nem is tért vissza.

Az öltözőben az egyik szivart a másik után gyújtotta. A fiókból előkotorta az üveget, nyakalta a whiskyt. Remegett és sírt. Még hallotta a közönség tapsát.

Martin képét bámulta. A fiú születésekor élete párját elvesztette, és Martin is mindössze hét évet élt.

Másnap délután a játszótérre sétált. Leült a padra, pontosan oda, mint hét éve. A hintát nézte. A játszótéren csak néhány gyerek futkározott, de senki sem hintázott.

Edward összehúzta magán a bőrkabátot. Rágyújtott. A lehullott, elsárgult leveleket nézte. Hét boldogtalan, keserves év. Gyermekkora óta mindig arról álmodozott, hogy világhírű zongorista legyen. Ez mára beteljesült, azonban a sors kegyetlensége, hogy ehhez el kellett veszítenie fiát.

„A hinta” milliomossá tette, óriási vagyonnal rendelkezett. Mégis mindenét odaadta volna, csak azért, hogy egyetlen percre magához ölelhesse fiát.

A hinta nyikorgott. Edward könnyes szemmel bámulta. A hinta előre, hátra mozgott, ahogy fújta a szél. A kabátja zsebéből elővette Martin fényképét.

Úgy érezte, semmije nincs az életben.