A szerencsehozó üvegfa
Gyurkó Mónika
Forrás: Mesterséges intelligencia készítette
(mesém a magyar népmesék szeretete ihlette)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak volt három meseszép gyermeke. Két fia nagy volt és erős, míg egyetlen leánya aprócska és vékony, mint egy búzaszál. A leány hosszú, arany színű haja úgy ragyogott, mint a búzamező, ezért mindenki Búzának hívta őt. A fiai pedig olyan szép délceg és szemrevaló legényekké cseperedtek, hogy híre kelt széltében-hosszában a nagyvilágban.
Ám a királynak csupán a gyermekekkel volt szerencséje, mert évről évre balszerencse kezdett járni a gyémántos korona alatt a fejére. Csatákat vesztett, majd jött egy év, mikor egy csepp eső sem esett, így tönkretette a földeket, és egyre csak apadt a krajcár a kincstárban. Aztán egy baljós reggelen mikor a királynét is elsiratta - mert azt is megkaparintotta a balszerencse fia - így szólt legidősebb fiához:
– Fiam, azon nyomban ülj lóra, és keresd meg az Aranyerdőt! Ott, annak a közepén van a szerencsehozó üvegfa. Szakítsd le egy gyümölcsét és hozd nekem haza!
A fiú, azon nyomban lóra pattant és elvágtatott. Ment hetedhét országon át, mire egy kerek esztendő múlva rábukkant az Aranyerdőre. Kivont karddal rontott egyenesen az erdő közepébe, ahol csodálatosan pompázott az üvegfa, hatalmasra érett, hívogató termésekkel. Éles kardjával az egyik kövér almát azon nyomban a csumájánál lecsapta.
De nem volt szerencséje mert abban a szempillantásban, az alma darabokra tört, és a herceg, azon nyomban, lovával együtt, üveggé változott.
Telt, teltek a napok, már két év is elmúlott, és a király nem kapott hírt elsőszülött fiáról. Hiába is álltak mindennap a kastély kapujában, nem tűnt fel a távolban a délceg ifjú a lován.
Egy nap, másodszülött fia elébe állott, és így szólt a jó, öreg királyapjához:
– Apám, itt az ideje, hogy útra keljek és elhozzam azt a szerencsehozó gyümölcsöt. Hátha én, fivéremnél nagyobb szerencsével járok.
A király, bús és nehéz szívvel útjára engedte másodszülött fiát. De mielőtt elindult volna még a lelkére kötötte, hogy legyen nagyon óvatos. A fiú, szélsebesen vágtatott. Átkelt hegyen-völgyön, folyón és patakon míg egy kerek esztendő múltán, megérkezett az Aranyerdőbe.
Bevágtatott a közepébe, és amint meglátta az égig érő üvegfát, a lélegzete is elállt. Ott volt üveggé vált fivére a fa koronája alatt, lovával és a magasba nyúló kardjával. Hirtelen eszébe jutott apja intelme:” Légy óvatos”. Hát így is tett. Leszállt a lováról, és ahelyett, hogy kardjához nyúlt volna, felkapaszkodott a fa ágaira, és így nyúlt a legközelebb eső üveg körtéhez, amit a kezével lassan megérintett.
De neki sem volt szerencséje. Amint leszakította, a körte ezer darabra tört, és a másodszülött herceg is azon nyomban üveggé változott, ott a fa ágai közt ülve.
Teltek az esztendők. A kis hercegkisasszony felcseperedett és szép szál leánnyá érett. A király pedig reménytelen búskomorságba süllyedt, mert két fia elvesztésével a szerencsétlenségek sora csak nőttön nőtt.
Egy nap Búza elébe állott, s így szólt szeretett édesapjához:
– Királyapám, én tétlenül itt nem leszek, holnap lóra ülök és elmegyek. Majd én elhozom azt a szerencsehozó gyümölcsöt.
A király hiába kérlelte, könyörgött neki, hogy ne menjen - attól végképp meghasadna a szíve, ha őt is elveszítené. De a leány hajthatatlan maradt. A leány még aznap pirkadatkor lóra pattant és elvágtatott. Neki is egy álló esztendőbe telt, mire elérte az Aranyerdőt. Ott leszállt lováról, s gyalog indult tovább. Ment, mendegélt, s az égre emelt tekintettel csodálta a ragyogó, arany koronájú fákat.
Addig - addig tekergette a fejét, míg egyszer csak megbotlott.
– Oh, jaj a lábam! – nyúlt a bokájához és akkor megpillantott egy földből kibúvó süveget.
Kíváncsian emelte meg, de az nem jött olyan könnyen. Mintha bíz, valaki odaragasztotta volna az aranyszínű földhöz. Aztán hopp!- egyszer csak kihúzta. De, jaj! Jött vele egy mérges, piros orr is, ami kilátszott a süveg alól, majd egy aprócska manó test is.
A leány annyira megijedt, hogy hirtelen elengedte a süveget, s ő is, meg a manó is, nagy puffanással a földre estek.
– Na, jól megrángattad a kobakom! Nem tudtad, hogy a földi manókat ki kell cirógatni? Nem kitépni, mint egy közönséges földi répát! – duzzogott a manó – No, mondd hát miben segíthetek, ha már volt szerencséd felébreszteni.
– Nem akartalak felébreszteni, igazán sajnálom.. Te tudsz segíteni nekem? – csodálkozott a leány.
A manó égbe emelte fekete, gombszemeit és csak annyit mondott:
– A manók segítenek, ha volt szerencséd megtalálni egyet.
– A szerencsehozó üvegfához igyekszem – mondta Búza. – Apámnak szeretném elvinni egy gyümölcsét, hogy ezentúl szerencséje legyen. Két bátyám is odaveszett mikor próbálkozott.
– Akkor, jól figyelj, leány. Meglelheted a szerencsédet, de a szerencséhez ész is kellhet:
„A gyümölcs arany köntösben éled s vele veszted törékenységed.”
Amint e szavakat kimondta a manó aprócska teste elhalványodott és nyomtalanul eltűnt.
Búza, egyre csak ismételgette magában: „A gyümölcs arany köntösben éled, s vele veszted törékenységed.”
Egészen addig mondogatta, míg közben elérte a csodálatos szerencsehozó üvegfát. Amint meglátta két üveggé vált fivérét, egyszeriben megértette a rejtvény titkát. „veszted törékenységed”
– Oh, igen, már csak egy aranyköntöst kellene találnom s abba bugyolálni, hogy ne váljak nyomban én is törékeny üveggé!
Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Megfogta aranyló varkocsát, kibontotta hosszú, szép haját, s azzal óvatosan beborította a feje felett lógó nagy fürt szőlőt. Finoman, remegő kézzel leszakította. A szőlő érintetlen maradt a leány tenyerében s ím, láss csodát, a két fivére is életre kelt.
Volt nagy öröm, ujjongás!
Mielőtt lóra pattantak volna, hogy édesapjuknak elvigyék a szerencsehozó gyümölcsöt, Búza gondosan a hajába fonta a szőlőfürtöt.
Egy teljes esztendőn keresztül lovagoltak, miután szerencsésen hazaértek. A király ott várta őket a palota kapujában. Ahogy meglátta gyermekeit a távolban, bánatos, de reménnyel teli szeme hirtelen felcsillogott, és boldogan szaladt feléjük.
Volt nagy vigadalom, öröm, mulatság!
A szőlőfürt azóta is ott pihen a leány aranyszínű hajában, s a királyt ezután a szerencse már soha többet el nem hagyta.
Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak volt három meseszép gyermeke. Két fia nagy volt és erős, míg egyetlen leánya aprócska és vékony, mint egy búzaszál. A leány hosszú, arany színű haja úgy ragyogott, mint a búzamező, ezért mindenki Búzának hívta őt. A fiai pedig olyan szép délceg és szemrevaló legényekké cseperedtek, hogy híre kelt széltében-hosszában a nagyvilágban.
Ám a királynak csupán a gyermekekkel volt szerencséje, mert évről évre balszerencse kezdett járni a gyémántos korona alatt a fejére. Csatákat vesztett, majd jött egy év, mikor egy csepp eső sem esett, így tönkretette a földeket, és egyre csak apadt a krajcár a kincstárban. Aztán egy baljós reggelen mikor a királynét is elsiratta - mert azt is megkaparintotta a balszerencse fia - így szólt legidősebb fiához:
– Fiam, azon nyomban ülj lóra, és keresd meg az Aranyerdőt! Ott, annak a közepén van a szerencsehozó üvegfa. Szakítsd le egy gyümölcsét és hozd nekem haza!
A fiú, azon nyomban lóra pattant és elvágtatott. Ment hetedhét országon át, mire egy kerek esztendő múlva rábukkant az Aranyerdőre. Kivont karddal rontott egyenesen az erdő közepébe, ahol csodálatosan pompázott az üvegfa, hatalmasra érett, hívogató termésekkel. Éles kardjával az egyik kövér almát azon nyomban a csumájánál lecsapta.
De nem volt szerencséje mert abban a szempillantásban, az alma darabokra tört, és a herceg, azon nyomban, lovával együtt, üveggé változott.
Telt, teltek a napok, már két év is elmúlott, és a király nem kapott hírt elsőszülött fiáról. Hiába is álltak mindennap a kastély kapujában, nem tűnt fel a távolban a délceg ifjú a lován.
Egy nap, másodszülött fia elébe állott, és így szólt a jó, öreg királyapjához:
– Apám, itt az ideje, hogy útra keljek és elhozzam azt a szerencsehozó gyümölcsöt. Hátha én, fivéremnél nagyobb szerencsével járok.
A király, bús és nehéz szívvel útjára engedte másodszülött fiát. De mielőtt elindult volna még a lelkére kötötte, hogy legyen nagyon óvatos. A fiú, szélsebesen vágtatott. Átkelt hegyen-völgyön, folyón és patakon míg egy kerek esztendő múltán, megérkezett az Aranyerdőbe.
Bevágtatott a közepébe, és amint meglátta az égig érő üvegfát, a lélegzete is elállt. Ott volt üveggé vált fivére a fa koronája alatt, lovával és a magasba nyúló kardjával. Hirtelen eszébe jutott apja intelme:” Légy óvatos”. Hát így is tett. Leszállt a lováról, és ahelyett, hogy kardjához nyúlt volna, felkapaszkodott a fa ágaira, és így nyúlt a legközelebb eső üveg körtéhez, amit a kezével lassan megérintett.
De neki sem volt szerencséje. Amint leszakította, a körte ezer darabra tört, és a másodszülött herceg is azon nyomban üveggé változott, ott a fa ágai közt ülve.
Teltek az esztendők. A kis hercegkisasszony felcseperedett és szép szál leánnyá érett. A király pedig reménytelen búskomorságba süllyedt, mert két fia elvesztésével a szerencsétlenségek sora csak nőttön nőtt.
Egy nap Búza elébe állott, s így szólt szeretett édesapjához:
– Királyapám, én tétlenül itt nem leszek, holnap lóra ülök és elmegyek. Majd én elhozom azt a szerencsehozó gyümölcsöt.
A király hiába kérlelte, könyörgött neki, hogy ne menjen - attól végképp meghasadna a szíve, ha őt is elveszítené. De a leány hajthatatlan maradt. A leány még aznap pirkadatkor lóra pattant és elvágtatott. Neki is egy álló esztendőbe telt, mire elérte az Aranyerdőt. Ott leszállt lováról, s gyalog indult tovább. Ment, mendegélt, s az égre emelt tekintettel csodálta a ragyogó, arany koronájú fákat.
Addig - addig tekergette a fejét, míg egyszer csak megbotlott.
– Oh, jaj a lábam! – nyúlt a bokájához és akkor megpillantott egy földből kibúvó süveget.
Kíváncsian emelte meg, de az nem jött olyan könnyen. Mintha bíz, valaki odaragasztotta volna az aranyszínű földhöz. Aztán hopp!- egyszer csak kihúzta. De, jaj! Jött vele egy mérges, piros orr is, ami kilátszott a süveg alól, majd egy aprócska manó test is.
A leány annyira megijedt, hogy hirtelen elengedte a süveget, s ő is, meg a manó is, nagy puffanással a földre estek.
– Na, jól megrángattad a kobakom! Nem tudtad, hogy a földi manókat ki kell cirógatni? Nem kitépni, mint egy közönséges földi répát! – duzzogott a manó – No, mondd hát miben segíthetek, ha már volt szerencséd felébreszteni.
– Nem akartalak felébreszteni, igazán sajnálom.. Te tudsz segíteni nekem? – csodálkozott a leány.
A manó égbe emelte fekete, gombszemeit és csak annyit mondott:
– A manók segítenek, ha volt szerencséd megtalálni egyet.
– A szerencsehozó üvegfához igyekszem – mondta Búza. – Apámnak szeretném elvinni egy gyümölcsét, hogy ezentúl szerencséje legyen. Két bátyám is odaveszett mikor próbálkozott.
– Akkor, jól figyelj, leány. Meglelheted a szerencsédet, de a szerencséhez ész is kellhet:
„A gyümölcs arany köntösben éled s vele veszted törékenységed.”
Amint e szavakat kimondta a manó aprócska teste elhalványodott és nyomtalanul eltűnt.
Búza, egyre csak ismételgette magában: „A gyümölcs arany köntösben éled, s vele veszted törékenységed.”
Egészen addig mondogatta, míg közben elérte a csodálatos szerencsehozó üvegfát. Amint meglátta két üveggé vált fivérét, egyszeriben megértette a rejtvény titkát. „veszted törékenységed”
– Oh, igen, már csak egy aranyköntöst kellene találnom s abba bugyolálni, hogy ne váljak nyomban én is törékeny üveggé!
Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Megfogta aranyló varkocsát, kibontotta hosszú, szép haját, s azzal óvatosan beborította a feje felett lógó nagy fürt szőlőt. Finoman, remegő kézzel leszakította. A szőlő érintetlen maradt a leány tenyerében s ím, láss csodát, a két fivére is életre kelt.
Volt nagy öröm, ujjongás!
Mielőtt lóra pattantak volna, hogy édesapjuknak elvigyék a szerencsehozó gyümölcsöt, Búza gondosan a hajába fonta a szőlőfürtöt.
Egy teljes esztendőn keresztül lovagoltak, miután szerencsésen hazaértek. A király ott várta őket a palota kapujában. Ahogy meglátta gyermekeit a távolban, bánatos, de reménnyel teli szeme hirtelen felcsillogott, és boldogan szaladt feléjük.
Volt nagy vigadalom, öröm, mulatság!
A szőlőfürt azóta is ott pihen a leány aranyszínű hajában, s a királyt ezután a szerencse már soha többet el nem hagyta.
Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a meséhez!