A szerencse lánya

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, egy szegény asszony és annak egyetlen leánya, Emese. Édesapja, a suszter, szorgalmasan dolgozott a betevőért.
Egyre jobban közeledett a karácsony. Hullt a bársonyos, pihe-puha hópihe, mely olyan volt, mint egy átlátszó üvegkristály. Beköszöntött a hideg tél.
A suszter jó ideje azon törte a fejét, hogy mivel ajándékozhatná meg Emesét.
– Nézd, jó uram, már majd leszakad a lábáról a régi cipellője, hát készíts neki egyet!-felelte az asszonyka.
-Remek ötlet! – derült fel a suszter arca. Minden nap jó korán fölkelt, mielőtt még pitymallott volna, vagy megszólalt volna a szomszéd Kornél kakasa, hogy elkezdhesse a munkát. Emese olyankor még olyan jóízűen aludt, hogy a nyála is kicsordult.
Eltelt egy nap, eltelt kettő, három és készen lett a lábbeli. Azonban ez a cipő nem olyan egyszerű cipő volt, hanem… no de majd hamarosan megtudjátok.
Ott állt a gyönyörű karácsonyfa a kandalló mellett, az aljában pedig egy szatén szalaggal átkötött dobozka. Emese izgatottan bontotta ki a csomagot.
Hát lássatok csodát! Egy gyönyörű, rózsás topánka volt benne. Mosolyt csalt a leány orcájára. Gyorsan belebújt, illegette-billegette magát a tükör előtt, annyira tetszett neki. Aztán a nyakába borult a szüleinek, megcsókolta őket jobbról-balról, úgy köszönte meg az ajándékot. Annyira örült a lábbelinek, hogy alig akarta levenni. Aztán mégiscsak levette és az ágya elé helyezte.
Másnap reggel, miközben bújt volna bele, valami furcsa dolgot érzett benne. Meglepetten látta, hogy egy csillámló, fényes pénzérme lapul az alján.
Ámult-bámult, nem tudta, hogy mit szóljon a dologhoz. Aztán kiment a szüleihez és megmutatta nekik. Nagyon örültek a pénzérmének, mert bizony nagyon szűkösen éltek. Az asszonyka elővette a malacperselyt, ami eddig üres hassal álldogált a kredencen, Emese pedig beledobta a pénzérmét.
-Magas fán terem a pénz-mondta az édesanyja vidáman. Aztán így ment ez napról napra, a malacka hasa meg egyre jobban duzzadt.
Valahogyan megneszelte a gazdag szomszéd, hogy a szegény szomszédnál pénz állt a házhoz. Szerette volna megkaparintani, hogy neki még több legyen. Átküldte hát a fiát, hogy szerezze meg. A legény így is tett.
– Adjon isten, jó napot! –köszöntötte a leányt. – Úgy tudom, hogy van egy kicsi malackátok, nekem meg van egy nagy. El is hoztam, jó szívvel elcserélem.
– Emese átlátott a szitán és így szólt: - Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.- Jól tudta már, hogy pénz által lehet az embert megismerni. Mit volt mit tenni, a fiú elköszönt és hazament. Többször már nem is próbálkozott.
Másnap egy pityókás ember járt a házuknál, kezében egy üres üveget lóbált. Jókedvűen danolászott, miközben billegett alatta a föld. Meglátta Emesét, bezörgetett.
– Adjon isten, jó napot! – köszöntötte a leányt. – Nem tudnál adni pár darab pénzérmét? Nagyon kiszáradt a torkom.
– Könnyen jött pénz, könnyen el is megy – felelte kedvesen. Ekkor a pityókás ember tovább dülöngélt.
Harmadnap egy öreg koldus ment arra. Reszketett, dideregve állt meg a leány előtt, és megszólalt:
– Kedves leányka! Nézd, a lábamat kisebezték a kövek, a gallyak. Nincs erőm továbbmenni. Ha csak egy pár cipőm lenne...
– Várjon, egy pillanat! – Emese ekkor beszaladt a konyhába, kinyitotta a malacperselyt és kivett belőle három pénzérmét.
– Tessék, jóember- mondta, miközben gyöngén megsimogatta az öregember arcát- ennyiből tud venni. – Az öreg koldus szeme könnybe lábadt. Hálásan megköszönte, majd elment az üzletbe és megvette a cipőt.
Visszament vele a leányhoz, aki éppen a kertben gazolt. A ház előtt, a padon felhúzta, és hirtelen vakító fény vette körül. Emese abbahagyta a munkát és tátott szájjal, megrökönyödve nézte, hogy az ember nem is koldus volt, hanem maga Áldás, aki próbára tette leányt.
– Kedves Emese!- szólt szelíden – adok neked egy ajándékot: boldogságot és egészséget kívánok, ezen felül bármerre, bárhová lépsz, és szükséged van valamire, mindig találsz majd segítő kezet, s szeretetet.
Úgy is lett. Emesének élete végéig jól ment a sora. Mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett, hiszen ő volt a szerencse leánya.
Amit egyszer szívből adunk, az százszorosan tér vissza.