IRODALMI SZEÁNSZ

Az emberek többsége talán sohasem gondolkozott el rajta, hogy özv. Vizsnyiczkiné vajon miért szeret folyton-folyvást az irgalmas szamaritánus szerepében tetszelegni?
Bár jómagam csupán csak gyerekkoromban találkozhattam vele, amikor folyamatosan dolgozó, vagy éppen munkába igyekvő szüleim egész egyszerűen csak úgy belöktek a bejárati ajtaján, és rám parancsoltak kedvesen, de komolyan, hogy: – Édes fiam! Már nagy fiú vagy! Tessék szót fogadni Teri néninek, nehogy panaszt halljunk rád, mert nem kapsz édességet!
Az édesség megvonása egy dolog, mert sajnos már akkor is kibírhatatlanul édesszájú vagyok, akárcsak jó anyám, de ami ennél jobban foglalkoztatott, ha magamra parancsoltam, és végre sikeredett hellyel-közzel megfékeznem, vagy legalábbis valamicskét csillapítanom hiperaktivitásom csíráit, és nyugton üldögélnem, miközben Teri néni odabent tett-vett a nappaliban, és néha rám szólt, hogyha nincs más dolgom, segíthetnék neki, akkor másnap, vagy az egész napos szabad hétvégén anyám bevitt magával a városba, és a régi Skála üzlet melletti kis utcácskában egy fantasztikus, kimondottan gyerekek számára készült játékboltban vett egy játékot, azért, mert engedelmesen, tehát szófogadóan viselkedtem. Egyszerű jutalmazás-büntetés pszichológiája! Gondoltam sokkal később, mármint lelkes és forrófejű egyetemista.
Vizsnyiczkinére általánosságban az önsajnálat volt a jellemző. Ez természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nap bármely percében újra és újra elhagyta volna önmagát, vagy elemésztette őt a világot mételyező bánat – sokkal inkább körmönfont és hatásos, nőies praktikaként szolgált főként azok számára, akik még nem, vagy csupán alig-alig ismerhették őt személyesen.
– Tetszik kérni valamit a boltból, drága Teri néni? – kérdezték többen is, általában a ház lakói.
– Jaj, kedveském! Köszönöm szépen, de úgyis olyan sok mindennel vagyok már az emberek terhére! – mintha szándékosan elváltoztatta volna egyébként is aggodalmaskodáshoz hozzászoktatott, negédes hangját, amitől a többségnek persze rögtön megjött a segítségadási kedve.
– Jaj, ne tessék már szégyenlősködni! Azért vagyunk, hogy segítsünk! Csak tessék felírni egy darabka papírra, hogy mire lenne szüksége, és mi megvesszük a néninek! – bizalmaskodtak vele, próbálták szép, rábeszélő szavakkal meggyőzni, de mintha Teri néni azonnal átlátott volna rajtuk. Segítséget különben sem szívesen fogadott el senkitől sem, amikor váratlanul meghalt egyetlen férje, pláne nem, mert ezzel úgy gondolta, hogy lekötelezetté, kiszolgáltatottá válhat más emberek számára, tehát sérül egyszersmind a tartása és az egója is.
– Édes fiacskám! Tanuld csak meg! Ha az ember minden segítséget elfogadna, amit mások adnak, nem győzné mindenkinek viszonozni a kenetteljes szívességet, arról meg nem is beszélve, hogy minden pénzét elfizetné, mert hát manapság, édes gyerekem, már a segítség is drágaságszámba megy! – jó párszor végig illett hallgatnom ezt a kisebbfajta erkölcsi prédikációt, mert mint Teri néni mondogatta sokszor, a hozzám hasonló fiatal, tehát éretlen gyerekekre bizony-bizony jócskán ráfér az ún. erkölcsi illemre való nevelés, akármit is jelentsen mindez.
Egyetlen lánya volt, aki a hatvanas években születhetett, és olyan gyakran látogatta meg, ahogyan csak tudta. Csinos, stílusos és különleges fiatal hölgy volt, aki mintha a divatot és a megjelenést mindig többre értékelte volna minden másnál. Egyszer – merő véletlenségből –, elszólta magát, mert amikor idősödő anyja rászólt, hogy szimpátia alapján nem lehet senkit se megismerni, felnőtt lánya kategorikusan kijelentette, miszerint: Különösebben nem szereti a kövér embereket!
– Édes lányom! Nagyon vigyázz ám ezekkel a galád szavakkal, mert te is lehetsz még rozzant és öreg, vagy szorulhatsz idős napjaidra mások segítségére! – igyekezett ilyen parázshegynyi viták közepette figyelmeztetni, de úgy tűnt, hogy a modern, stílusos nő hederít rá.
– Anyuka! Megváltozott a világ! Ezek a szabályok manapság már nem érvényesek! – s hogy többet veszekedni ne kelljen, a fiatal nő egy-két órán belül inkább hazament, nehogy türelmetlenségében véletlenségből megfojtsa a kedves anyját mérgében.
Unokái is voltak! Egy fiú és egy lány. A fiú hamar a tettek mezejére lépett, amikor alig huszonhat éves fejjel már nősülésre adta a fejét, és lett két kislánya, de a házassága nem volt szerencsés. Míg a lányunoka – hogy le ne maradjon –, gyorsan szült egy kisfiút, csakhogy kisebb családtagjai végre valahára leszálljanak róla, és ne nyaggassák olyan hiábavaló intelmekkel, hogy férjhez kell mennie, és határozottan el kell költöznie hazulról. A két unoka fel-feltűnt az idős özvegy asszony életében, de mellékszereplők maradtak csupán.
Egyik napon, amikor jócskán megebédeltetett, és rám parancsolt, hogy az utolsó morzsáig fogyasszam el a krumplipaprikását, amibe olyan méregzöld paprikát kevert, amitől az embernek váratlanul és erőteljesen jócskán könnyek szöknek a szemébe, és tüzet is okád a torka, mosogatás után behúzott a nappali szoba melletti kisebbfajta, lakályosan berendezett dolgozószobába, ahová idegeneknek vagy illetékteleneknek szigorúan tilos volt bemenni, de szerintem még a vendégeknek is, és szabályosan rám parancsolt, hogy takarítsam ki az egész szobát, ahol faltól falig mindenütt könyvek, porosodásnak induló kéziratok, iratdossziék hevertek.
– Ha megtetszik valami, ne habozz szólni, hogy melyiket vigyed haza! Nekem már nincs szükségem kacatokra! – jelentette ki, mint egy főnök vagy művezető, és rám zárta az ajtót, abban bízva, hogy nem vagyok klausztrofóbiás.
– Aztán viselkedj nekem rendesen, mert el kell mennem a boltba néhány apróságért! – közölte.
Szívesen utána szóltam volna, hogy én nagyon szívesen elmegyek a vegyesboltba – ahová járni szokott –, és megveszem, ami kell, de könnyelműen csak legyintett, és biccentett enyhén a fejével. Az ember sosem tudhatta igazán, hogy vajon mire is gondolhat…
Így a délutánom nagy része abból állt, hogy a gazdag kulturális kincseket vettem le a polcok enyhén pókhálós rengetegéből, és raktam földre, majd amikor törlőrongyot és némi tisztítószert is találtam, és egy vödör tiszta vizet, takarítási műveletre fogtam magamat.
Már a felénél jártam a szobának, miközben elfeledettnek hitt verses kéziratokat, regényrészleteket pillantottam meg az árválkodó, vagy éppen csak véletlenszerűen nyitva felejtett, általában koromfekete dossziékban, amiket persze jócskán belepett a vastagon ragadós porréteg, mint ahol évszázadok óta nem járt se forró víz, se tisztítószer.
Több számomra ismeretlen író, szerző neve egyetlen csapásra új értelmet nyert. Mintha azzal, hogy egy költő vagy író az elsárgult kéziratok kupacain hagyta szignózott nevét, az adott haldoklásnak induló papíros is mintha egy füst alatt rögtön felbecsülhetetlen műkincsé változott volna. És mégis, ha elgondoltam, hogy jelenkori irodalomtörténetünk még mennyire keveset tud szándékosan, vagy szándék nélkül olyan ismeretlen, irodalomórákon nem tanult irodalmi prófétákról, akik minden esetben sorsfordító dolgokkal gazdagították a kultúra Parnasszus tornyait, sokszor hatalmas űrt éreztem, hogy miért kell ennek így történnie.
Végül megpillantottam egy grafitceruzával készült nagyalakú képet, ami egy századfordulós hölgyet ábrázolt, virágos kalappal a fején. A fiatal hölgy akkor húszas éveiben járhatott, és valószínűleg eljegyzett menyasszony lehetett, mert annyira sugárzó, életvidám mennyország-mosollyal tündökölt a képen, amit a legtöbb nő szándékosan csupán csak különleges vagy éppen nagyon is kivételes alkalmakra tartogat.
– Nocsak! Hát még mindig itt vagy? – felnéztem a polcok sűrűjéből, ahol éppen a következő vastag porréteget szerettem volna letörölni, mire Teri néni egy legalább tizenhat szeletes tortával állított haza. Mint később megtudtam, ez az egyik különleges meglepetése számomra a jól végzett, becsületes munkámért cserébe. Pedig a születésnapom csak november végén esedékes.
– Édes fiam! Minek dolgozol te ennyit? Gyere inkább, kóstold meg ezt a tortát! Azt mondják, marcipán is van benne! – hívott szinte csalogatón az étkezőbe, ahol két gyertyát is meggyújtott időközben, vélhetőleg a különleges alkalom tiszteletére.
Letettem hát a rongyot és tisztítószert, megtöröltem kezeimet, és kimentem az étkezőbe.
– Anyád nem mondta neked, édes fiam, hogy mielőtt ennél, moss tisztességesen kezet?! – nézett rám, mintha marslakó volnék. Engedelmesen kiviharzottam a fürdőszobába, hogy eredeti kézműves szappannal megmossam piszkosnak ítélt kezeimet. Mire visszaértem, hatalmas tortaszelet árválkodott finom porcelántányéromon, ami már kissé olvadozni kezdett, vélhetőleg a tejszínhab vagy a marcipánmennyiség következményeként.
– Éppen jókor, édes fiam! Mire vársz még? Láss hozzá! Szeretem, ha a férfiak esznek!
Azzal nekifogtam, és illendően megpróbáltam elnyújtani a kellemesen édeskés ízharmóniákat a számban. Mire végezhettem volna, az özvegyasszony máris rakta a másik jócskán termetes tortaszeletet tányéromra, és attól féltem, ha ezt is megeszem, a végén gurulni fogok, akár egy megtermett rozmár.
Miközben ettem, Teri néni árgus, héjaszemeivel folyamatosan sakkban tartott, mintha vad lennék, és ő a vadász. A legtöbb ember ugyanis kéjes élvezetet talál abban, ha uralkodhat vagy parancsolhat mások felett, már csak a hatalom dominanciája folytán is.
– Remélem, ízlik, édes fiam! Most pedig mesélj csak! Milyen kincsekre bukkantál? – kérdezte szemlátomást érdeklődve, kíváncsian. Olyan ember benyomását keltette, aki még nem döntötte el egyértelműen, hogy mihez is kezd a logika törvénye szerint a megszerezhető, bizalmas jellegű információkkal.
– Több érdekes, főként irodalmi jellegű kéziratokra is bukkantam nagy íróktól, költőktől… – kezdtem, miközben igyekeztem nem túl feltűnően bámulni.
Teri néni kíváncsian bámult rám, majdnem tökéletesen feltűnően, mintha – legalábbis – szenzációt említettem volna, és nem egy egyszerű tényt szerettem volna közölni.
– …És találtál valami érdekeset? – kérdezte kis idő múltán.
A kérdés kétértelmű volt. Egyrészt már benne rejlett a hangsúly jelentette humor, ami arra vonatkozott, hogyha adott esetben az ember valami nagyon érdekes felfedezést vagy kincset talál, akkor az azért csak jelent valamit másoknak is. Másrészt már a levegőben lógott annak a biztos bizonyítéka, hogy az özvegyasszony valamelyik felbecsülhetetlen kincsét vagy műalkotását nekem szándékozik ajándékba adni.
Rögtön szégyen, önmarcangolás, neheztelés fogott el saját magammal szemben, hiszen nem voltam én felkészülve arra, hogy az est folyamán majd valóságos műgyűjteménnyel fogok hazaállítani, vagy legalábbis egy Picasso-reprodukció büszke és nyeszlett tulajdonosa lehetek.
– Elnézést kérem, drága Teri néni, de… mi lesz, ha… – szabadkozva szerettem volna közölni vele, hogy eszembe sincs ajándékba elfogadni tőle olyan értékes leleteket és ritkaságokat, melyeknek jószerivel egy múzeumban lenne a valódi helyük. Csak később gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha az idős asszony valójában lopta, vagy eltulajdonította ezeket a ritkaságokat, hiszen elképzelhetetlennek tetszett, hogy egy idős asszony ismerhette az egész korabeli XX. századi irodalmi szerzőket! Bár nem lehetetlen!
– Jó, jól van! Értem, mire gondolsz, édes fiam! Nem néznéd ki belőlem, nem igaz?! Hiszen én csak egy megfonnyadt, sántikáló öregasszony vagyok, aki már a légynek sem tudna ártani, de fiatalabb koromban nagyon sok érdekes emberrel álltam ám összeköttetésben! – ahogy mesélni kezd az életéről, vagy csupán csak felidézi a számára lényeges és meghatározó, kedves múltjának emlékezetesebb perceit, hirtelen én is úgy érzem magam, akár egy kíváncsi időutazó, aki egyik dimenzióból ugrál a másikba.
– …Én bizony, édes fiam, végigcsináltam mindent az életben, de megmondom őszintén, mert jóravaló fiúnak gondollak, hogy nem bántam meg az égegyadta világon semmit! – ezt az utolsó kijelentést szinte ítéletként, vagy kinyilatkoztatásként is lehetne venni, ami kicsit a haragból, a bosszúból és az elpazaroltnak hitt évek keserédességéből táplálkozik.
– Ő-őszintén sajnálom, Teri néni… – nyögöm ki kiszáradt torokkal, miközben gombócokat nyelek.
– Ne sajnáljuk az elvesztegetett időt, drága fiam! Inkább lássunk újra munkához! – s míg újra bemegyek a dolgozószobába, hogy tovább folytathassam megkezdett, rendszerező, katalogizáló „irodalmi tevékenységemet” akár csak egy precíz vagy ügybuzgó könyvtáros, Teri néni jószerivel végig ott áll a nagyméretű ajtó túlsó felén, és egyáltalán nem tolakodóan figyel és mosolyog, mint egy gondoskodó nagymama.
Az oldott, de passzív légkör egy kis idő után szinte magával ragadó és mámorral telítődik. Ahogy egyre mélyebben hatolok be a könyvritkaságok világába, mintha virágszirmokként nyílnának ki előttem az egész korabeli irodalom elfeledettnek hitt apokrif szövege. Emitt egy Füst Milán elveszettnek hitt cetlit látok, amott már egy töredékben maradt Radnóti-ismerős vers köszön vissza rám! Te jó ég! Fantasztikus, mi minden van ebben az egyszerűnek gondolt, lecsupaszított és puritán dolgozószobában.
Már jócskán beesteledik, amikor egy váratlan percben valahonnét anyám is felbukkan, hogy elfelejtettem hazamenni vacsorázni a felső emeletre panellakásunkban. Mire Teri néni kedvesen betessékeli, és máris meg akarja vendégelni újabb vaskos szelet marcipános habtortával. Anyám persze versenysúlyára hivatkozva folyamatosan hárít és szabadkozik, hogy már éppen eleget evett.
– Akkor, kedveském, azonnal becsomagolom, és majd a kedves férjével később jóízűen megeszik! – nem tűr ellentmondást vagy tartózkodást. Úgy hiszem, hogy a hosszú évek során anyám és Teri néni között valami nőkre jellemző, bajtársias szövetség jöhetett létre, mely csak egyre erősebb és függetlenebb lett az évek és Teri néni férjének halálával.
– Az ön kedves fia fantasztikus tehetség, drágám! Szeretném alkalmazni, és persze fizetést is azonnali hatályba helyezek számára. – közli nyíltan, egyértelműen. Anyám azonnal hüledezni kezd, ami viszont különös, mert nem szokása, majd suttogva fülembe megkérdezi, hogy csináltam-e olyan törvénybe ütköző dolgot, amit nem kellett volna? Mire én szégyelősen lehorgasztott fejjel, bűnbánóan lapítok.
– Fiam! Most ideje, hogy végre hazagyere! A többit holnap is befejezheted! – ad utasítást anyám, aki úgy néz ki, mintha lelki terhei csillapodnának, még fiatalos, hamvas bőre is visszanyerte régi rugalmasságát.
– Persze, persze! Menjél csak, drága fiam! Holnap várlak sok szeretettel, pontosan tíz óra körül, és folytatjuk! – helyesel az idős asszony, majd felpipiskedik egészen pirospozsgás arcomig, és cuppanós puszit ad arcomra, amitől aztán végleg elpirulok.
Elköszönünk tőle, órámra pillantok gyorsan. Már elmúlt este nyolc óra. Kisnyugdíjas apám nem kegyelmez, és megöl, ha nem vigyázok.
Úgy megyünk haza, mint két harcos túlélő vagy hős. Apám fürdőköntösben a híradót nézi türelmetlen idegességgel, nem múló agresszivitással, mikor betoppanunk, rögtön rám förmed, hogy merre jártam?
– A fiad fontos kulturális tevékenységet végzett Teri mama dolgozószobájában, és kap is rendes fizetést érte! – jelenti ki sugárzó büszkeséggel megmentő anyám, mire apámnak szó szerint majdnem leesik az álla hitetlenkedései között, de megnyugtatásképp rágyújt egy újabb – ki tudja, mennyit szívott – cigire, majd a fokozott idegi kimerültség okán azonnal lefekszik a hálószobában. Ezúttal még a kis tévét sem kapcsolja be.
Mindhárman lefekszünk, és én azzal a biztos tudattal hajtom párnára fejemet, hogy valami sorsdöntőt és lényeges kulturális tettet hajtottam végre aznap, aminek több mint valószínű, hogy lesz még bizton folytatása.