Mi a helyzet a tanulni vágyókkal?

Sokszor a legegyszerűbb mindennapok jelentik a legnagyobb megoldandó fejtörést, vagy kínos Kolumbusz-tojást az egyszerű, átlagember számára. Kozma András balszerencséje az volt, hogy miután apja buszvezetőként meglehetősen sok baráti és egyéb jellegű kapcsolatra tett szert, éppen ezért egyik ismerős kollégájához íratta be kissé mulyának, nyámnyilának bélyegzett, egyszem felnőtt fiát, hogy szerezze meg végre valahára a jogosítványt, amit már tizenhat éves kora körül illett volna megszereznie, hogy buszvezető vagy kamionos váljék belőle, és végre rendes keresménye lehessen, hiszen így még mindig a szülei nyakán élősködött, bár eljárt alkalmi munkákba dolgozni, és a legtöbb kíváncsiskodó, kellemetlenkedő szomszéd vagy megszólta Kozmáékat, vagy ironikus módon gratulált nekik, hogy még mindig eltartanak egy harmincadik évében járó felnőtt férfit, aki vészesen közelített a negyedik X-hez.

– No hát akkor, édes fiam! Elmész szépen Budaörsre, és megkeresed Trogmayer Ferencet! Hivatkozz csak nyugodtan rám! Egyébként is számos szívességgel lóg, tehát nem lehet semmi probléma, sem fennakadás! – közölte erősen dohányfüstöt pöfékelve a kisnyugdíjas Kozma fiával, aki már most fulladt az irritáló és kellemetlen cigifüsttől, nemhogy mondhatott volna bármit is. Így hát egyetértően bólogatott, és az erősen kánikulába hajló, áporodott reggelen útra kelt Budaörs irányába, és miután a buszra várnia kellett volna kereken húsz teljes percet, inkább úgy döntött, hogy a csekélyke pár kilométeres távolságot inkább gyalogolva teszi meg! Úgyis kell a testmozgás! Legalább imponálhat apjának, aki szerint világ életében egy kövér, mihaszna mangalica volt.

Több mint másfél órányi intenzív, keményen izzasztó, fullasztó, vesét kiköpő gyaloglás után a fiatalabbik Kozma sikeresen megtalálta a budaörsi címet, ahova mennie kellett.
Az emeletes, kétszintes, kellemes családi ház úgy tűnt, hogy minden kényelmet és feltörekvő igényt maximálisan kielégít, és akik itt lakhatnak, módosak és szépen eléldegélnek. „Nekem sosem lesz ennyire hivalkodó, puccos házam!” – határozta el magában, és hármat csöngetett a díszes, kovácsoltvas kapun, melyen a „Vigyázat! Harapós kutya!” felirat díszelgett.

Abban a pillanatban, hogy utolsót csengetett, egy valóságos habzószájú, vérebtorkú, masszív, testes dobermann rohant ki egy ócska, fából eszkábált kutyaházból, és mérges dühöngésekkel rontott neki a halálra rémült fiatal férfi felé.
– Hé… nyugi van! Jó kutya! Kedves kutya! – idegességben Kozma mindig hajlamos volt sokat beszélni vagy hadarni, amit a környezete nem tudott hova tenni.

Néhány perc múltán egy papucsban csoszogó, potrohos, sörpocakos nyugdíjas is megjelent – mint később kiderült, minden bizonnyal ő lehetett a nagypapa, vagy ahogy egyes helyeken vezetik: a nagy öreg.
– Jónapot kívánok! Kozma András vagyok! Vezetni jöttem! – felelte szószaporítás helyett a fiatal férfi, hiszen eddig is hihetetlenül nagy feszültségben volt, és nyughatatlanságára még jócskán rátett egy lapáttal a morgó, folyamatosan ugató, vicsorgó házi kedvenc.
– Béla! Kussolj! Lábhoz! Mindjárt szólok a fiamnak! Bejön, vagy nem?! – kérdezte álmos hangon.
– Nem, köszönöm! Inkább itt várom meg! Ha nem gond!

Az öreg nyugdíjas fáradt, komótos kedvvel visszacsoszogott, ahonnét jött, de ezúttal elcsalogatta a bejárati kapu közeléből a ravasz és dörzsölt dobermannt, amitől Kozma valósággal maga alá csinált.

Körülbelül fél órába is beletelt, mire egy jócskán megtermett, vállas, nehéz fizikai munkához szokott ember kilépett a családi házból, és széles vigyorgó mosollyal köszöntötte:
– Szép jó reggelt! – nyújtott barátságosan kezet. – Trogmayer Ferenc vagyok! Csak nem Kozma Mihály fiához van szerencsém? – kezdte máris méregetni.
– Üdvözlöm! – rázta meg jó erősen a vaskos, paraszti kezet. – De attól tartok… többé-kevésbé. – jegyezte meg félszegen, bizonytalanul.

– Találkoztam az apáddal, és ő azt mondta, hogy tanítsalak meg mindenre, ami a kocsivezetéssel kapcsolatos! – jelentette ki, miközben mindvégig szúrós, nagy szemekkel sakkban tartotta a fiatalembert.
– Hát… ö… azt hiszem…
– Hát akkor próbáljuk meg! Gyere utánam! – elvezette a nagy családi ház melletti garázsba, ahol tanulóvezetői autó állt kissé piszkosan, sárfoltosan. Tetején az autósiskola jól ismert logójával.
– No, hát ez volna a kis aranyos! – nézett végig dagadó büszkeséggel a kissé ócska, rozsdásodásnak indult matuzsálemen a középkorú ember. – Vezettél már valaha?
– Hát… még nem igazán… csak láttam, hogy apám hogy csinálja… – felelte hezitálva.
– Akkor üljünk be, és lássuk, mennyit tudsz! – máris behuppant az anyósülésre, mely alatt szintén pedálok voltak beszerelve.

A fiatal férfi kissé ideges, frusztrált gondolattal elfordította a kormány alatt az indítókulcsot, és a motor azonnal engedelmeskedve morgó hangokkal feldübörgött.
– No, eddig minden rendben! Akkor tolassunk ki a főútvonalra! – adott egyértelmű utasítást az oktató.

Kozma belenézett a tükrökbe, de még mindig nem igazán tudta, mit is kellene néznie ahhoz, hogy biztonsággal kitolathasson.
Óvatosan gázt adott, és hagyta, hogy a kocsi mozgassa őt, ne ő a kocsit. Elindultak. Egyszer csak a semmiből felbukkant egy óceánkék busz utasokkal.

Az oktató arcán már látszott a feszültség.
– Nem akarlak siettetni, de jó lenne kigurulni, mert szembe találkozunk egy busszal! – emelte fel a hangját.

Kozma több gázt adott, de ezzel a szomszéd gyönyörűen karbantartott bukszusrengetegébe hajtott.
– Te töketlen vadállat! Te anyaszomorító seggfej! Hogy maradtál volna az anyádba! – az oktató arca pulykavörössé vált.
– Én… őszintén sajnálom… Szálljak ki…? – hebegte a megszeppent férfi.

– Átveszem a vezetést! Ha jót akarsz, befogod! – közölte ellentmondást nem tűrően.
Kiszálltak, az oktató átült, majd húsz perces kínlódással kihozta az autót a bokrok közül.

– Most pedig ülj át, és lássuk, hogy megy a vezetés! – adta át újra a volánt.

Kozma igyekezett pontosan követni az utasításokat, de a sebességváltás nem ment. Ugrált a kocsi, lefulladozott.
A bevásárlóközpont parkolójában pedig végleg megadta magát: a kuplung leégett.

A vontatás tíz perc alatt megérkezett – a szervizes jó barát volt.
„Bezzeg nálunk minden pénzbe kerül…” – gondolta Kozma.

Új kuplung került a kocsiba, majd továbbindultak.
Egy vasúti kereszteződésnél azonban a motor ismét lefulladt. Gejzírszerű füst csapott fel. A sebesvonat közeledett.

– Mit tökölsz még, te idióta?! Azonnal kotródj innét! – ordította az oktató.
Kirángatta Kozmát, majd az utolsó pillanatban sikerült legurulnia a sínekről.

– Te senkiházi gennyfráter! Az apád nem mondta neked, hogy a vasúti síneket körültekintően kell megközelíteni?! Te Isten barma! – szinte üvöltötte. – Majd beszámolok apádnak, milyen idióta fiacskája van!

– Nem kérem! Az ELTE-BTK-ra jártam.
– Ezt nehezemre esik elhinni! No, szállj be te seggfej!

Azzal beszálltak, és most az oktató vette át az irányítást. A megszeppent, kissé megalázott Kozma pedig elmondhatta magáról, hogy megpróbált vezetni tanulni – több-kevesebb sikerrel.