Post Mortem
Kollár Kornélia
Rengeteg kérdés maradt bennem. A legfőbb: Miért? Miért kellett meghalnia? Miért nem éreztem előre? Miért lett beteg? Miért pont velem történik ez?
És még ezer és ezer kérdés. Miért is írom le ezeket? Mire jó ez? Talán, hogy megtaláljam a választ, hogy hogyan tovább?! Mi jön ezután? További fogalmak cikáznak minden nap előttem: gyász, gyászfeldolgozás, tragédia, post mortem, élet a halál után, a halála után.
Ki is volt ő? A hős? A főhős? Írjam le az adatait? Ugyan minek? Nem ez fogja őt meghatározni. Mit mond ez el egy kívülállónak?
Bacsur Endre
2600, Vác, Berkes András utca 55.
1964.12.10, Balassagyarmat
TAJ:025 860 027
Ennyi maradt belőle. Hiába a GOOGLE, Ő a külvilágnak csupán ennyi.
ÉS nekem? Nekem ki is ő? Az Édesapám, az ember, akit nem is tudtam milyen fontos amíg el nem veszítettem. Most, hogy nincs, most tudtam meg ki is ő nekem. Egy szóval: MINDEN.
I. Apa
II. Példakép
III. Lelki társ
IV. Belső hang
V. Tanácsadó
VI. A fül aki meghallgat
VII. A megerősítés minden tettem után
VIII. A feladat
IX. A nagy betűs HŐS
Nem sorolom tovább. Akinek már volt dolga a fekete métellyel az tudja milyen gyászolni. Métely=Gyász
Az életben maradottak mérgezője. Hogyan küzdjünk meg vele? Hogyan küzdjünk ellene? Vagy barátkozzunk meg vele? Csupa kérdés az élet, de meg kell ezeket válaszolni? Ugyan minek? Nem lesz attól jobb.
Kanyarodjunk csak vissza.
I. Apukám, mint Apa:
Szerencsés vagyok, apukám nagyon szerette volna jól csinálni. Főleg nálam, mint első gyermeknél. Mindent elkövetett, hogy jó legyen ebbe a szerepbe. Ölelések, kirándulások, ajándékok, homokvár, kártyaparti, mese felolvasás, esti rutin. Mindig igyekezett megtenni mindent, amit egy apának illik megtenni. Minden pillanatot megörökített, nehogy valami kimaradjon. Azért szigor is kellett meg tekintély. Voltak ebből viták. Egy bizonyos vitát 21 év után tudtam elengedni, de sajnos azt az egyet, amit egy perc alatt el kellett volna engednem azt vettem csak véresen komolyan és ez olyan lavinát indított, ami a véghez vezetett. Napokig az orra alá dörgöltem, mind írásban, mind szóban is. Miért nem kegyelmeztem? Miért nem engedtem el? Megint a miértek.
Megérdemelte volna a kegyelmet, de ki tudhatta, hogy ez a végső és utolsó vitánk?
Tanulság: NE BESZÉLJ INDULATBÓL!
NE BÁNTS SENKIT!
Jegyezze meg mindenki, nem véletlen írja a Biblia: Apádat és Anyádat tiszteld! Bármit megbocsátanék , ha itt lenne, bármit.
II. Apukám, mint példakép:
Sok mindenért nézhetek fel rá. Tudás, kitartás,bátorság, szerteágazó érdeklődés és hogy mindig felvállalta a véleményét. Rengeteg mindent csinált Apukám: volt katona, operatőr, könyvelő, elektroműszerész, amatőr rádiós és időjárás kutató. Továbbá értett a kőműves munkákhoz, hegesztéshez , kertészethez. Pedáns úriember és családfő volt. Annyi mindent megoldott egyedül, nem ismert lehetetlent.
Felvállalta, amit gondolt, még akkor is, ha ebből feszültség volt. Rengeteg gyönyörű fényképet készített. Mindezeket hobbiból.
Mondta is mindig nagymamám butaság ennyi mindent csak hobbiból csinálni, igazán profitálhatna belőle. Talán tőle örököltem, hogy nem vagyok egy haszonleső, anyagias ember. Miért is példakép számomra? Mert a szerteágazó tehetségével soha nem kérkedett, mindent önerőből hozott létre és ezzel soha nem dicsekedett. Némán cselekedte a jót, remélem ezt is öröklöm tőle.
III. Apa, mint lelki társ:
Lelki társ=Bizalmas. Mindent bizalmasan mondtunk el egymásnak, mégpedig mert sok dologban egyek voltunk. Néha szavak nélkül is egyet értettünk. Igazán nyomasztó élményekről egyikünk sem tudott beszélni. Lehetett bármennyire szigorú vagy magának való, sok mindent észrevett rajtam. Egy egy olyan pillantást, ami mellett mások elmennének. Mindig rákérdezett, „mi a baj?”, „Van valami?”, vagy haragszol? Érezte, ha más vagyok. Az örök kérdés, ami amíg élek hiányozni fog: „hogy vagy?” Minden nap megkérdezte.
Apróság de ha jobban belegondolunk sok mindent magába foglal ez a kérdés. Szeretetet, érdeklődést, törődést és kötődést. Mióta meghalt ez nagyon hiányzik. Itt maradtam fél emberként a lelki társam nélkül.
IV. Apám, mint belső hang:
Nekem már csak ez maradt. A belső hangja, sugalmazása. Irányadóként kezelem minden belső megérzésemet mióta ő nincs. Sok dologban hasonlítunk. Legfőképp dolgok túlaggódásában. Mindent a szívünkre vettünk. Mi vagyunk, akik képesek a bolhából is elefántot csinálni. És miért a belső hang most az irányadó? Egyszerűen mert a külvilág nem ért. Nem érti senki miért nem tudom folytatni az életem, miért nem lendülök már túl? Mindig csak azt hallgatom, hogy de hát az élet megy tovább. Már akinek. Nekem nem. Apukámmal halt lelkem egy darabja, de ha már itt tartunk én sem értem a külvilágot. A többi gyászolónak miért megy tovább az élet? Hogy tudnak a fájdalom mellett funkcionálni?
Én sem fizikálisan sem szellemileg nem vagyok most hasznos eleme a társadalomnak.
Legtöbbször, ha megtehetem szó szerint magzat pózban fekszem hangtalan és csak hagyom áramolni magamban a belső hangot. Vajon mit lát Apukám? Hol van? Mit mondana? Megölelne vagy leszidna, hogy szedjem össze magam?!Ő mit csinálna a helyemben? Mit vár el tőlem? Néha ilyenkor beugrik egy zene, előveszem, meghallgatom és újra jön a csend.
Újra hallom: -Mozdulj ki!
-Ugyan minek? Hova mehetnék?
Az mindegy, csak mozdulj ki!
Irány a temető! Nézem némán a halmot, ami magába foglalja a legfontosabb embert. Nem sírok mert már elfáradtam. Hazamegyek, előveszem a telefonját, kutatok ezredjére egy új kapaszkodó után, de semmi.
-Ne kínozd magad!
Hallom újra és újra.
Olvastam a tankönyvi gyászról, hogy vannak fázisai, meg minden egyéb okosság, de nem találom benne magam. Újabb tanácsok, forduljak szakemberhez. Ugyan mit mondhatnék, nem nekem való az.
Újra kérdezem, hogyan tovább? És hallom a belső hangot, ahogy rímeket farag. Verseljünk hát, azt úgy sem próbáltam még. Új terápiás hobbim született a belső hang által.
Verseket írok, ami megnyugtat, de vissza is ránt egyben hiszen akinek rohannék felolvasni már nincs. Újra visszamerülök a kis magzatpózomba és gondolkodom. például eme ördögi körön. Más vajon, hogy éli túl? Mit csinál máshogy, hogy képes tovább menni? Neki miért megy tovább az élet? És rájöttem: a különbség a szeretet. A szeretet, ami még mindig bennem van, amit tőle kaptam.
Ez láncol minket össze, hiszen, ha nem szerettem volna nem is érdekelne, hogy él e vagy nem. Igazságtalannak tartom, hogy tőlem vette el az élet, de valamit meg kell tanulnom általa. A fájdalom tépő vasfoga által.
V. Apám, mint tanácsadó:
Édesapám csakis úgy válhatott a belső hangommá, hogy az életben tőle vártam mindig mindenben a megerősítést. Perfekcionista ember volt, amiből sokat profitáltam.
Nem elégszem meg szimplán a jóval, kitaposom magamból a legjobbat, mert életem célja mindig az volt, hogy élvezhessem édesapám dicsérő szavait és hogy büszke rám. Számomra ő volt mindig is a legokosabb ember és ha már a legokosabb ember elismeri a teljesítményemet, akkor egy csoda vagyok. Ebből az okból kifolyólag, ha véghez vittem valamit rögtön rohantam hozzá.
-Nézd Apukám! Szerinted ez így jó? Vagy Te hogyan csinálnád?
Vagy elmentem hozzá, vagy felhívtam telefonon, vagy írtam neki üzenetet és ő rögtön reagált. Tiszteltem mert soha nem azt mondta, amit hallani akartam. A legjobb tudása szerinti intelmeket adta át. Nyilván jó gyerekhez méltóan duzzogtam, hogy kezdhetem előröl, miért nem egyszerűbb azt mondani, hogy jó ez így. Megmondom miért. Mert tudta, hogy több van bennem és igen is aknázzam csak ki a rejtett tartalékaim. Hálás vagyok, hogy soha nem hagyta, hogy a könnyebb utat válasszam. Ha hagyta volna most nem írtam volna le egy gondolatomat sem, hanem megrekedtem volna gondolati szinten. Miért ne léphetném át a határaimat? Sokkal jobb érzés mint megrekedni magzatpózban. Az én fő támaszom már sem telefonon sem kimondott szavakkal nem fog megerősíteni, de hiszem, hogy terelgeti továbbra is utamat.
VI. A fül, aki meghallgat:
Sajnos mindig éreztem élet során, hogy a mondanivalóm nagy része süket fülekre talál, ha egyáltalán érdekel bárkit is. Lehet, hogy a gyász nyomja el a józan ítélőképességemet, de jelenleg azt érzem édesapámon kívül nem érdeklek senkit. Ő volt, aki nap nem telt el, hogy ne kérdezte volna meg hogy hogy vagyok. Most senki. Tényleg senkit nem érdekel?
Sokszor tapasztalom, ha mesélek a hallgatóság vagy a telefonjával babrál vagy valami tevékenységet végez közben. Én persze többször kérdezem:
-Figyelsz Te rám egyáltalán?
-Miért ne figyelnék hát van fülem.
Az lehet, hogy füle van, de hogy nem figyel az biztos. Eljut oda, amit mondok?
Apukám olyan ember volt, aki régi vágásúan leült velem szemben az asztalhoz és zavarba ejtően merev tekintettel csak rám nézve hallgatott. Biztos voltam benne, hogy csak rám figyel. Sosem kérdezett vissza, hogy hol is tartottunk? Nem is kellett megkérdeznem, hogy figyel e.
Na ez hiányzik századunkból. A fül, aki tényleg hallja, amit mondok. Maradtunk vajon olyanok, akik meg is mernek szólalni? Gyászolóként tapasztalom, hogy tabu azt kimondani, hogy nem vagyok jól. Sőt miért vagy mitől lennék jól? Könnyebb az elvárt választ adni, hogy igen jól. Így nem indokolt a további kérdés a hallgatóságtól. Mégis mi van, ha őszintén azt felelem, hogy nem vagyok jól.
1.Beszélgetésben kell bonyolódni.
2.Miért nincs jól? Hát túl kell lendülni. Megy tovább az élet.
Már akinek. Nekem személy szerint nagy örömet okozna, ha az emberek megerőltetnék magukat és törődést színlelnének és nem csak néhai édesapámnak lenne füle.
VII. Megerősítés minden tettem után:
Olyan személyiség vagyok, aki minden tette után megerősítést vár., de szerintem nincs is ezzel semmi baj. Így neveltek. Minden bizonyítványommal oda kellett állni édesapám elé és számot adni miért is az elvárt szint alatt teljesítettem.
Világ életemben fél évente elfogott a rettegés, hogy az elszámolás. Egyetlen alkalom volt, amikor nem. Mikor 22 évesen a diplomámmal álltam meg Apukám íróasztala mellett, mint gyerekként aláírásra várva. Olyan jót nevettünk, aztán pityeregve öleltük meg egymást. Féltve őrzött legkedvesebb emlékem.
Az életem része maradt, hogy minden sikerélményemmel eldicsekedtem neki azonnal. Egy villanykörte csere, bútor összeszerelés, túléltem a fogorvost, füvet nyírtam. Rögtön ment a fényképes üzenet és jött a visszacsatolás: „ügyes vagy”, „büszke vagyok rád Csibe”, „egy tündér vagy”. Annyira hiányoznak ezen mondatok, mint egy falat kenyér vagy egy korty víz a sivatagban.
Három hónappal a halála után nem merek semmit sem csinálni, mert tudom, hogy erről biztos küldenék képet és menne az üzengetés.
Nem voltam azóta sétálni a gyerekekkel, mert a tájról mindig ment a referendum. Most ki pótolja ezt az űrt? Inkább menekülök magzatpózba. Sok dolgot sajnos kerülök, csak hogy ne törjön rám a sírógörcs. Menekülés vagy gyászreakció? Kinek mi? Nekem a szív megszakadásának kerülése.
VIII. Apám, mint feladat:
Nem szép a megfogalmazás, de megindokolom. Nekem a problémák nem gondokat, hanem megoldandó feladatokat jelent.
2024 februárjában felszínre került, hogy valami nincs rendben a hősömmel. Az én zsenim egyre több és több problémával fogadott látogatásaim alkalmával. Olyan problémákkal, amiket mindig egyedül, említés nélkül oldott meg.
-Nem működik a kávéfőző
-Nem működik a mosógép
-Nem tudom mi történt a fűtéssel
Nagyon furcsa volt hiszen mindent meg tudott egyedül javítani. Egyelőre kérdően, de segítőkészen álltam a dolgokhoz. Gondoltam több időt töltünk együtt, ami jó lehet, de aztán jött egy meglepő telefonhívás. Ismeretlen szám, felveszem hiszen mégis 18:30, biztos baj van. Helytálló megérzés.
-Szia, A. Sz. vagyok, édesapád közvetlen főnöke. Tőle kaptam meg a számod. Voltam ma apukádnál és beszélnünk kell! Kimondom kerek-perec. Apukád munkateljesítménye jelenleg nulla.
Megállt bennem az ütő, ledöbbentem, mi az, hogy nulla? Milyen nulla hát pénzügyi szakértő. Folytatta:
-Ma arra a kérdésre, hogy mennyi 6*8 apukád ötször rossz választ adott.
-Jézusom, hogy micsoda? De hát mi lehet vele? Én a munkájába nem látok bele, nem is sejtettem, hogy ekkora a baj.
-A legtöbb kérdésemre rezzenéstelen arccal semmit nem felelt, nézett mereven maga elé.
Én is észrevettem, hogy furcsán viselkedik mostanában, de nem gondoltam, hogy a munkahelyén is gondok vannak.
Főnöke elmondása szerint május óta komoly teljesítmény romlás állt be. Januárra ez konkrétan nulla lett. Eltanácsolták a munkától 2 hónapra.
Ekkor még csak erősen gondolkodtam mi lehet vele. Érzékeltem, hogy bizonytalan, sokat alszik, izzad és szédül.
Kivártam. Pánikbetegséggel küzdött, gondoltam kicsit elakadt, de mivel eljárt a kezelésekre reménykedtem, hogy csak egy kis téli bezártság okozza.
Abba egyeztünk meg a főnökével és a családdal, hogy segítjük, kizökkentjük. Megörültem, hogy ellátogat hozzánk. Lakóhelyéhez képest a szomszéd faluban lakunk, ami egy zsák falu, nincs eltévedési lehetőség.
Gyanús volt, hogy hívott, hogy megérkezett, kinéztem az ablakon és sehol senki. Furcsa, Újra hívom:
-De hát hol vagy?
-Itt a faluba.
Papucsba és pólóba rohangáltam a faluban hol lehet. Nem tudta elmondani. Fehér épület mellett áll, talán templom.
Sajnos nyilván nem hozzánk közel. Lefotózta, elküldeni már nem tudta, gondja akadt már a telefonhasználattal is, ami nagyon meglepő volt mivel évtizedek óta elektronikus eszközökön dolgozik.
Megtaláltam, elnavigáltam hozzánk, beszélgettünk egy jót. Csomagoltam neki ennivalót. Fél 4-kor elbúcsúztunk. Én szülői értekezletre, ő haza indult. Fel sem merült, hogy baj lehet, egyenes út kb. 7 perces menetidő. Este 19:00kor mikor vége lett a szülőinek ránéztem a telefonra. 27 nem fogadott hívás. 27. Mindenki rajtam kereste Apát és ő is hívott. Először őt hívtam vissza:
-Mi a baj, láttam, hogy kerestél?
-Itt vagyok Budapesten a Lánchídnál.
-Mi jót csinálsz ott? Kocsikázol?
-Erre hozott a GPS, nem tudok hazakeveredni.
-Jézusom, de az meg hogy lehet?
-Nem tudom
Főnökével ketten hazanavigáltuk, bennem egy világ omlott össze. Mi történik apukámmal? Mi a baj? Nem is értem.
Orvoshoz kell mennünk, de sürgősen. Nem tetszése ellenére felkerestük a kezelőorvosát. Szerinte enyhe depressziós fázis, izoláltság, és meghibásodott GPS.
-Hogy micsoda? Maga viccel remélem.
7 perc helyett majdnem 4 óra volt az út haza egy olyan embernek, akinek a fejében az összes térkép.
-Ne haragudjon, de számomra ez elfogadhatatlan. Milyen orvosi kivizsgálásra tudom elvinni?
-Nézze szerintem ez indokolatlan, de vigye el egy neurológushoz.
Pár nap múlva már a rendelőben ültünk. Vizsgálatok során vettünk részt: EKG, EEG, CT, MR, Pszichológiai teszt, Carotis UH.
Lesújtó hírt kaptam: - Édesapjának demenciája van. Fiatal életkora miatt gyors hanyatlás várható.
- Hogy micsoda, de hát még csak 60 éves.
-Igen, azt javaslom minél előbb helyezzék el intézetben.
Nem kell kifejtenem mit éreztem, Intézetről hallani sem akart, de őszintén én sem. Megkezdtük az otthon ápolást. Összefogott a család. 24 óra. Gondolná bárki milyen sok ez?
Dehogy, hiszen mindig azt szajkózzák: hogy egy nap miért csak 24 óra?
24 óra, 1440 perc, 86400 másodperc. Ennyit aggódtam érte minden nap 8 hónapon keresztül. Minden lépését figyeltük. Rengeteg extra nehézséggel küzdöttünk meg, de csináltuk és nem panaszkodtunk. Még nem elfáradtam.
Július 26-án olyan üzenetet hagyott éjszaka, amit tudatában annak, hogy beteg mégis rossz néven vettem. Lelkileg kiégtem teljesen. Azt éreztem nem bírom tovább ezt a terhet cipelni. Elfáradtam, vége. Feladtam.
Édesapám esdeklően kérte a bocsánatom, de én megtagadtam. Úgy bűntettem ahogy egy beteg embert a legkegyetlenebb büntetni. Csenddel. Fáradt lelkem nem bírta. Hallgatásba burkolództam.
Július 29. 15:45 cseng a telefonom:
-Gyere gyorsan, Apa rosszul van, hívtam már a mentőt, nagyon sápadt, nagyon rosszul van, siess!
16:00-ra megérkeztem. Két mentő villog. Édesapám az udvaron hordágyon, oxigénmaszkkal. Nem értem. Mi történt?
-Sétálni akartam.
És a mentők elmentek vele. Felpillantottam az udvarról. Nyitva az erkélyajtó. Miért van nyitva? Utálja a meleget. Felmentem, körülnéztem a szobájában. Telefonja világít, kapukulcsa is ott van. Hogy akart így sétálni? Nem értem.
Megfordultam és a szekrényen ott a búcsúlevél:
„Sziasztok!
Nagyon szégyenlem magam.
Amit Nellikének írtam az undorító.
Ezért most úgy döntöttem….”
Azonnal rohantam a kórházba. Mire megérkeztem édesapám bevallotta tettét. Órákig ültünk döbbenten. Mi történt, mi lesz vele? Hogyan tovább? Ide tolják, oda tolják. Sápadt, tekintete üres. Elfogott a fojtogató hányinger és zokogás.
- Miattam. Úristen, miattam. Megszakadt a szíve, miattam.
Gyanúsan hamar vége a CT vizsgálatnak.
-Önök Endre hozzátartozói? Endrének összeomlott a keringése. Több csigolyája, bordája medencéje és bokája is tört. Aorta repedés és tüdőroncsolódás. Át kell szállítanunk Budapestre. Innen indult számomra a Golgota. Három és fél nap az intenzíven. Folyamatos reménykedés és rossz hírek. Még nem szombat reggel jött a telefon. Sosem feledem.
11:08: - Itt az idő, menjünk elbúcsúzni.
12:20-tól vele lehettünk. Kínok kínja volt végig nézni, hogy gépek tartják életben és percről percre hagyja el a földi testét. Belebetegedtem mert nem mondhattam el amit szerettem volna neki:
-Nem haragszom, gyere haza! Gyógyulj meg, szeretlek!
13:55 VÉGE
IX. A nagy betűs HŐS:
Néztem a testét. Sápadt, nyirkos, mozdulatlan és élettelen. Lepergett előttem minden pillanat.
-Jó ember és jó Apa voltál
Csak a jót vidd magaddal! Mi is csak arra emlékszünk majd. Kár, hogy már nem hallasz és nem mondhattam el éltedben mennyire szeretlek és nem, neheztelek semmiért.
Miért tette ezt? Annyiszor kérdeztem magamtól. Megfutamodott? Feladta? Bűntudat? A demencia? És rájöttem: Azért, mert ő a legbátrabb ember. Meg akart kímélni, mert hatalmas volt benne a szeretet.
Ő a nagy betűs HŐS. A példaképem. Ha csak tized ennyire bátor és szeretni tudó ember vagyok, mint ő mér megéri élnem. A gyász dolgozik, de meg kell élnem. Kell legyen élet a halál után. Ezért született meg ez az írás, hogy a gyász alakuljon át reménnyé.
És még ezer és ezer kérdés. Miért is írom le ezeket? Mire jó ez? Talán, hogy megtaláljam a választ, hogy hogyan tovább?! Mi jön ezután? További fogalmak cikáznak minden nap előttem: gyász, gyászfeldolgozás, tragédia, post mortem, élet a halál után, a halála után.
Ki is volt ő? A hős? A főhős? Írjam le az adatait? Ugyan minek? Nem ez fogja őt meghatározni. Mit mond ez el egy kívülállónak?
Bacsur Endre
2600, Vác, Berkes András utca 55.
1964.12.10, Balassagyarmat
TAJ:025 860 027
Ennyi maradt belőle. Hiába a GOOGLE, Ő a külvilágnak csupán ennyi.
ÉS nekem? Nekem ki is ő? Az Édesapám, az ember, akit nem is tudtam milyen fontos amíg el nem veszítettem. Most, hogy nincs, most tudtam meg ki is ő nekem. Egy szóval: MINDEN.
I. Apa
II. Példakép
III. Lelki társ
IV. Belső hang
V. Tanácsadó
VI. A fül aki meghallgat
VII. A megerősítés minden tettem után
VIII. A feladat
IX. A nagy betűs HŐS
Nem sorolom tovább. Akinek már volt dolga a fekete métellyel az tudja milyen gyászolni. Métely=Gyász
Az életben maradottak mérgezője. Hogyan küzdjünk meg vele? Hogyan küzdjünk ellene? Vagy barátkozzunk meg vele? Csupa kérdés az élet, de meg kell ezeket válaszolni? Ugyan minek? Nem lesz attól jobb.
Kanyarodjunk csak vissza.
I. Apukám, mint Apa:
Szerencsés vagyok, apukám nagyon szerette volna jól csinálni. Főleg nálam, mint első gyermeknél. Mindent elkövetett, hogy jó legyen ebbe a szerepbe. Ölelések, kirándulások, ajándékok, homokvár, kártyaparti, mese felolvasás, esti rutin. Mindig igyekezett megtenni mindent, amit egy apának illik megtenni. Minden pillanatot megörökített, nehogy valami kimaradjon. Azért szigor is kellett meg tekintély. Voltak ebből viták. Egy bizonyos vitát 21 év után tudtam elengedni, de sajnos azt az egyet, amit egy perc alatt el kellett volna engednem azt vettem csak véresen komolyan és ez olyan lavinát indított, ami a véghez vezetett. Napokig az orra alá dörgöltem, mind írásban, mind szóban is. Miért nem kegyelmeztem? Miért nem engedtem el? Megint a miértek.
Megérdemelte volna a kegyelmet, de ki tudhatta, hogy ez a végső és utolsó vitánk?
Tanulság: NE BESZÉLJ INDULATBÓL!
NE BÁNTS SENKIT!
Jegyezze meg mindenki, nem véletlen írja a Biblia: Apádat és Anyádat tiszteld! Bármit megbocsátanék , ha itt lenne, bármit.
II. Apukám, mint példakép:
Sok mindenért nézhetek fel rá. Tudás, kitartás,bátorság, szerteágazó érdeklődés és hogy mindig felvállalta a véleményét. Rengeteg mindent csinált Apukám: volt katona, operatőr, könyvelő, elektroműszerész, amatőr rádiós és időjárás kutató. Továbbá értett a kőműves munkákhoz, hegesztéshez , kertészethez. Pedáns úriember és családfő volt. Annyi mindent megoldott egyedül, nem ismert lehetetlent.
Felvállalta, amit gondolt, még akkor is, ha ebből feszültség volt. Rengeteg gyönyörű fényképet készített. Mindezeket hobbiból.
Mondta is mindig nagymamám butaság ennyi mindent csak hobbiból csinálni, igazán profitálhatna belőle. Talán tőle örököltem, hogy nem vagyok egy haszonleső, anyagias ember. Miért is példakép számomra? Mert a szerteágazó tehetségével soha nem kérkedett, mindent önerőből hozott létre és ezzel soha nem dicsekedett. Némán cselekedte a jót, remélem ezt is öröklöm tőle.
III. Apa, mint lelki társ:
Lelki társ=Bizalmas. Mindent bizalmasan mondtunk el egymásnak, mégpedig mert sok dologban egyek voltunk. Néha szavak nélkül is egyet értettünk. Igazán nyomasztó élményekről egyikünk sem tudott beszélni. Lehetett bármennyire szigorú vagy magának való, sok mindent észrevett rajtam. Egy egy olyan pillantást, ami mellett mások elmennének. Mindig rákérdezett, „mi a baj?”, „Van valami?”, vagy haragszol? Érezte, ha más vagyok. Az örök kérdés, ami amíg élek hiányozni fog: „hogy vagy?” Minden nap megkérdezte.
Apróság de ha jobban belegondolunk sok mindent magába foglal ez a kérdés. Szeretetet, érdeklődést, törődést és kötődést. Mióta meghalt ez nagyon hiányzik. Itt maradtam fél emberként a lelki társam nélkül.
IV. Apám, mint belső hang:
Nekem már csak ez maradt. A belső hangja, sugalmazása. Irányadóként kezelem minden belső megérzésemet mióta ő nincs. Sok dologban hasonlítunk. Legfőképp dolgok túlaggódásában. Mindent a szívünkre vettünk. Mi vagyunk, akik képesek a bolhából is elefántot csinálni. És miért a belső hang most az irányadó? Egyszerűen mert a külvilág nem ért. Nem érti senki miért nem tudom folytatni az életem, miért nem lendülök már túl? Mindig csak azt hallgatom, hogy de hát az élet megy tovább. Már akinek. Nekem nem. Apukámmal halt lelkem egy darabja, de ha már itt tartunk én sem értem a külvilágot. A többi gyászolónak miért megy tovább az élet? Hogy tudnak a fájdalom mellett funkcionálni?
Én sem fizikálisan sem szellemileg nem vagyok most hasznos eleme a társadalomnak.
Legtöbbször, ha megtehetem szó szerint magzat pózban fekszem hangtalan és csak hagyom áramolni magamban a belső hangot. Vajon mit lát Apukám? Hol van? Mit mondana? Megölelne vagy leszidna, hogy szedjem össze magam?!Ő mit csinálna a helyemben? Mit vár el tőlem? Néha ilyenkor beugrik egy zene, előveszem, meghallgatom és újra jön a csend.
Újra hallom: -Mozdulj ki!
-Ugyan minek? Hova mehetnék?
Az mindegy, csak mozdulj ki!
Irány a temető! Nézem némán a halmot, ami magába foglalja a legfontosabb embert. Nem sírok mert már elfáradtam. Hazamegyek, előveszem a telefonját, kutatok ezredjére egy új kapaszkodó után, de semmi.
-Ne kínozd magad!
Hallom újra és újra.
Olvastam a tankönyvi gyászról, hogy vannak fázisai, meg minden egyéb okosság, de nem találom benne magam. Újabb tanácsok, forduljak szakemberhez. Ugyan mit mondhatnék, nem nekem való az.
Újra kérdezem, hogyan tovább? És hallom a belső hangot, ahogy rímeket farag. Verseljünk hát, azt úgy sem próbáltam még. Új terápiás hobbim született a belső hang által.
Verseket írok, ami megnyugtat, de vissza is ránt egyben hiszen akinek rohannék felolvasni már nincs. Újra visszamerülök a kis magzatpózomba és gondolkodom. például eme ördögi körön. Más vajon, hogy éli túl? Mit csinál máshogy, hogy képes tovább menni? Neki miért megy tovább az élet? És rájöttem: a különbség a szeretet. A szeretet, ami még mindig bennem van, amit tőle kaptam.
Ez láncol minket össze, hiszen, ha nem szerettem volna nem is érdekelne, hogy él e vagy nem. Igazságtalannak tartom, hogy tőlem vette el az élet, de valamit meg kell tanulnom általa. A fájdalom tépő vasfoga által.
V. Apám, mint tanácsadó:
Édesapám csakis úgy válhatott a belső hangommá, hogy az életben tőle vártam mindig mindenben a megerősítést. Perfekcionista ember volt, amiből sokat profitáltam.
Nem elégszem meg szimplán a jóval, kitaposom magamból a legjobbat, mert életem célja mindig az volt, hogy élvezhessem édesapám dicsérő szavait és hogy büszke rám. Számomra ő volt mindig is a legokosabb ember és ha már a legokosabb ember elismeri a teljesítményemet, akkor egy csoda vagyok. Ebből az okból kifolyólag, ha véghez vittem valamit rögtön rohantam hozzá.
-Nézd Apukám! Szerinted ez így jó? Vagy Te hogyan csinálnád?
Vagy elmentem hozzá, vagy felhívtam telefonon, vagy írtam neki üzenetet és ő rögtön reagált. Tiszteltem mert soha nem azt mondta, amit hallani akartam. A legjobb tudása szerinti intelmeket adta át. Nyilván jó gyerekhez méltóan duzzogtam, hogy kezdhetem előröl, miért nem egyszerűbb azt mondani, hogy jó ez így. Megmondom miért. Mert tudta, hogy több van bennem és igen is aknázzam csak ki a rejtett tartalékaim. Hálás vagyok, hogy soha nem hagyta, hogy a könnyebb utat válasszam. Ha hagyta volna most nem írtam volna le egy gondolatomat sem, hanem megrekedtem volna gondolati szinten. Miért ne léphetném át a határaimat? Sokkal jobb érzés mint megrekedni magzatpózban. Az én fő támaszom már sem telefonon sem kimondott szavakkal nem fog megerősíteni, de hiszem, hogy terelgeti továbbra is utamat.
VI. A fül, aki meghallgat:
Sajnos mindig éreztem élet során, hogy a mondanivalóm nagy része süket fülekre talál, ha egyáltalán érdekel bárkit is. Lehet, hogy a gyász nyomja el a józan ítélőképességemet, de jelenleg azt érzem édesapámon kívül nem érdeklek senkit. Ő volt, aki nap nem telt el, hogy ne kérdezte volna meg hogy hogy vagyok. Most senki. Tényleg senkit nem érdekel?
Sokszor tapasztalom, ha mesélek a hallgatóság vagy a telefonjával babrál vagy valami tevékenységet végez közben. Én persze többször kérdezem:
-Figyelsz Te rám egyáltalán?
-Miért ne figyelnék hát van fülem.
Az lehet, hogy füle van, de hogy nem figyel az biztos. Eljut oda, amit mondok?
Apukám olyan ember volt, aki régi vágásúan leült velem szemben az asztalhoz és zavarba ejtően merev tekintettel csak rám nézve hallgatott. Biztos voltam benne, hogy csak rám figyel. Sosem kérdezett vissza, hogy hol is tartottunk? Nem is kellett megkérdeznem, hogy figyel e.
Na ez hiányzik századunkból. A fül, aki tényleg hallja, amit mondok. Maradtunk vajon olyanok, akik meg is mernek szólalni? Gyászolóként tapasztalom, hogy tabu azt kimondani, hogy nem vagyok jól. Sőt miért vagy mitől lennék jól? Könnyebb az elvárt választ adni, hogy igen jól. Így nem indokolt a további kérdés a hallgatóságtól. Mégis mi van, ha őszintén azt felelem, hogy nem vagyok jól.
1.Beszélgetésben kell bonyolódni.
2.Miért nincs jól? Hát túl kell lendülni. Megy tovább az élet.
Már akinek. Nekem személy szerint nagy örömet okozna, ha az emberek megerőltetnék magukat és törődést színlelnének és nem csak néhai édesapámnak lenne füle.
VII. Megerősítés minden tettem után:
Olyan személyiség vagyok, aki minden tette után megerősítést vár., de szerintem nincs is ezzel semmi baj. Így neveltek. Minden bizonyítványommal oda kellett állni édesapám elé és számot adni miért is az elvárt szint alatt teljesítettem.
Világ életemben fél évente elfogott a rettegés, hogy az elszámolás. Egyetlen alkalom volt, amikor nem. Mikor 22 évesen a diplomámmal álltam meg Apukám íróasztala mellett, mint gyerekként aláírásra várva. Olyan jót nevettünk, aztán pityeregve öleltük meg egymást. Féltve őrzött legkedvesebb emlékem.
Az életem része maradt, hogy minden sikerélményemmel eldicsekedtem neki azonnal. Egy villanykörte csere, bútor összeszerelés, túléltem a fogorvost, füvet nyírtam. Rögtön ment a fényképes üzenet és jött a visszacsatolás: „ügyes vagy”, „büszke vagyok rád Csibe”, „egy tündér vagy”. Annyira hiányoznak ezen mondatok, mint egy falat kenyér vagy egy korty víz a sivatagban.
Három hónappal a halála után nem merek semmit sem csinálni, mert tudom, hogy erről biztos küldenék képet és menne az üzengetés.
Nem voltam azóta sétálni a gyerekekkel, mert a tájról mindig ment a referendum. Most ki pótolja ezt az űrt? Inkább menekülök magzatpózba. Sok dolgot sajnos kerülök, csak hogy ne törjön rám a sírógörcs. Menekülés vagy gyászreakció? Kinek mi? Nekem a szív megszakadásának kerülése.
VIII. Apám, mint feladat:
Nem szép a megfogalmazás, de megindokolom. Nekem a problémák nem gondokat, hanem megoldandó feladatokat jelent.
2024 februárjában felszínre került, hogy valami nincs rendben a hősömmel. Az én zsenim egyre több és több problémával fogadott látogatásaim alkalmával. Olyan problémákkal, amiket mindig egyedül, említés nélkül oldott meg.
-Nem működik a kávéfőző
-Nem működik a mosógép
-Nem tudom mi történt a fűtéssel
Nagyon furcsa volt hiszen mindent meg tudott egyedül javítani. Egyelőre kérdően, de segítőkészen álltam a dolgokhoz. Gondoltam több időt töltünk együtt, ami jó lehet, de aztán jött egy meglepő telefonhívás. Ismeretlen szám, felveszem hiszen mégis 18:30, biztos baj van. Helytálló megérzés.
-Szia, A. Sz. vagyok, édesapád közvetlen főnöke. Tőle kaptam meg a számod. Voltam ma apukádnál és beszélnünk kell! Kimondom kerek-perec. Apukád munkateljesítménye jelenleg nulla.
Megállt bennem az ütő, ledöbbentem, mi az, hogy nulla? Milyen nulla hát pénzügyi szakértő. Folytatta:
-Ma arra a kérdésre, hogy mennyi 6*8 apukád ötször rossz választ adott.
-Jézusom, hogy micsoda? De hát mi lehet vele? Én a munkájába nem látok bele, nem is sejtettem, hogy ekkora a baj.
-A legtöbb kérdésemre rezzenéstelen arccal semmit nem felelt, nézett mereven maga elé.
Én is észrevettem, hogy furcsán viselkedik mostanában, de nem gondoltam, hogy a munkahelyén is gondok vannak.
Főnöke elmondása szerint május óta komoly teljesítmény romlás állt be. Januárra ez konkrétan nulla lett. Eltanácsolták a munkától 2 hónapra.
Ekkor még csak erősen gondolkodtam mi lehet vele. Érzékeltem, hogy bizonytalan, sokat alszik, izzad és szédül.
Kivártam. Pánikbetegséggel küzdött, gondoltam kicsit elakadt, de mivel eljárt a kezelésekre reménykedtem, hogy csak egy kis téli bezártság okozza.
Abba egyeztünk meg a főnökével és a családdal, hogy segítjük, kizökkentjük. Megörültem, hogy ellátogat hozzánk. Lakóhelyéhez képest a szomszéd faluban lakunk, ami egy zsák falu, nincs eltévedési lehetőség.
Gyanús volt, hogy hívott, hogy megérkezett, kinéztem az ablakon és sehol senki. Furcsa, Újra hívom:
-De hát hol vagy?
-Itt a faluba.
Papucsba és pólóba rohangáltam a faluban hol lehet. Nem tudta elmondani. Fehér épület mellett áll, talán templom.
Sajnos nyilván nem hozzánk közel. Lefotózta, elküldeni már nem tudta, gondja akadt már a telefonhasználattal is, ami nagyon meglepő volt mivel évtizedek óta elektronikus eszközökön dolgozik.
Megtaláltam, elnavigáltam hozzánk, beszélgettünk egy jót. Csomagoltam neki ennivalót. Fél 4-kor elbúcsúztunk. Én szülői értekezletre, ő haza indult. Fel sem merült, hogy baj lehet, egyenes út kb. 7 perces menetidő. Este 19:00kor mikor vége lett a szülőinek ránéztem a telefonra. 27 nem fogadott hívás. 27. Mindenki rajtam kereste Apát és ő is hívott. Először őt hívtam vissza:
-Mi a baj, láttam, hogy kerestél?
-Itt vagyok Budapesten a Lánchídnál.
-Mi jót csinálsz ott? Kocsikázol?
-Erre hozott a GPS, nem tudok hazakeveredni.
-Jézusom, de az meg hogy lehet?
-Nem tudom
Főnökével ketten hazanavigáltuk, bennem egy világ omlott össze. Mi történik apukámmal? Mi a baj? Nem is értem.
Orvoshoz kell mennünk, de sürgősen. Nem tetszése ellenére felkerestük a kezelőorvosát. Szerinte enyhe depressziós fázis, izoláltság, és meghibásodott GPS.
-Hogy micsoda? Maga viccel remélem.
7 perc helyett majdnem 4 óra volt az út haza egy olyan embernek, akinek a fejében az összes térkép.
-Ne haragudjon, de számomra ez elfogadhatatlan. Milyen orvosi kivizsgálásra tudom elvinni?
-Nézze szerintem ez indokolatlan, de vigye el egy neurológushoz.
Pár nap múlva már a rendelőben ültünk. Vizsgálatok során vettünk részt: EKG, EEG, CT, MR, Pszichológiai teszt, Carotis UH.
Lesújtó hírt kaptam: - Édesapjának demenciája van. Fiatal életkora miatt gyors hanyatlás várható.
- Hogy micsoda, de hát még csak 60 éves.
-Igen, azt javaslom minél előbb helyezzék el intézetben.
Nem kell kifejtenem mit éreztem, Intézetről hallani sem akart, de őszintén én sem. Megkezdtük az otthon ápolást. Összefogott a család. 24 óra. Gondolná bárki milyen sok ez?
Dehogy, hiszen mindig azt szajkózzák: hogy egy nap miért csak 24 óra?
24 óra, 1440 perc, 86400 másodperc. Ennyit aggódtam érte minden nap 8 hónapon keresztül. Minden lépését figyeltük. Rengeteg extra nehézséggel küzdöttünk meg, de csináltuk és nem panaszkodtunk. Még nem elfáradtam.
Július 26-án olyan üzenetet hagyott éjszaka, amit tudatában annak, hogy beteg mégis rossz néven vettem. Lelkileg kiégtem teljesen. Azt éreztem nem bírom tovább ezt a terhet cipelni. Elfáradtam, vége. Feladtam.
Édesapám esdeklően kérte a bocsánatom, de én megtagadtam. Úgy bűntettem ahogy egy beteg embert a legkegyetlenebb büntetni. Csenddel. Fáradt lelkem nem bírta. Hallgatásba burkolództam.
Július 29. 15:45 cseng a telefonom:
-Gyere gyorsan, Apa rosszul van, hívtam már a mentőt, nagyon sápadt, nagyon rosszul van, siess!
16:00-ra megérkeztem. Két mentő villog. Édesapám az udvaron hordágyon, oxigénmaszkkal. Nem értem. Mi történt?
-Sétálni akartam.
És a mentők elmentek vele. Felpillantottam az udvarról. Nyitva az erkélyajtó. Miért van nyitva? Utálja a meleget. Felmentem, körülnéztem a szobájában. Telefonja világít, kapukulcsa is ott van. Hogy akart így sétálni? Nem értem.
Megfordultam és a szekrényen ott a búcsúlevél:
„Sziasztok!
Nagyon szégyenlem magam.
Amit Nellikének írtam az undorító.
Ezért most úgy döntöttem….”
Azonnal rohantam a kórházba. Mire megérkeztem édesapám bevallotta tettét. Órákig ültünk döbbenten. Mi történt, mi lesz vele? Hogyan tovább? Ide tolják, oda tolják. Sápadt, tekintete üres. Elfogott a fojtogató hányinger és zokogás.
- Miattam. Úristen, miattam. Megszakadt a szíve, miattam.
Gyanúsan hamar vége a CT vizsgálatnak.
-Önök Endre hozzátartozói? Endrének összeomlott a keringése. Több csigolyája, bordája medencéje és bokája is tört. Aorta repedés és tüdőroncsolódás. Át kell szállítanunk Budapestre. Innen indult számomra a Golgota. Három és fél nap az intenzíven. Folyamatos reménykedés és rossz hírek. Még nem szombat reggel jött a telefon. Sosem feledem.
11:08: - Itt az idő, menjünk elbúcsúzni.
12:20-tól vele lehettünk. Kínok kínja volt végig nézni, hogy gépek tartják életben és percről percre hagyja el a földi testét. Belebetegedtem mert nem mondhattam el amit szerettem volna neki:
-Nem haragszom, gyere haza! Gyógyulj meg, szeretlek!
13:55 VÉGE
IX. A nagy betűs HŐS:
Néztem a testét. Sápadt, nyirkos, mozdulatlan és élettelen. Lepergett előttem minden pillanat.
-Jó ember és jó Apa voltál
Csak a jót vidd magaddal! Mi is csak arra emlékszünk majd. Kár, hogy már nem hallasz és nem mondhattam el éltedben mennyire szeretlek és nem, neheztelek semmiért.
Miért tette ezt? Annyiszor kérdeztem magamtól. Megfutamodott? Feladta? Bűntudat? A demencia? És rájöttem: Azért, mert ő a legbátrabb ember. Meg akart kímélni, mert hatalmas volt benne a szeretet.
Ő a nagy betűs HŐS. A példaképem. Ha csak tized ennyire bátor és szeretni tudó ember vagyok, mint ő mér megéri élnem. A gyász dolgozik, de meg kell élnem. Kell legyen élet a halál után. Ezért született meg ez az írás, hogy a gyász alakuljon át reménnyé.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!