Varázslatos varrótű

Sokáig ültem csendben a varródoboz fölött, a varrótű fénye meg-megcsillant a lámpa alatt. Gondolkodtam, mi legyen az az élő ajándék, ami nemcsak játék, hanem emlék is a legkisebb unokámnak. Aztán elővettem a régi kis dobozkát. Benne ott pihentek a keresztszemes hímzések: anyukám türelmes keze nyoma, a nagymamám régi mintái, és az enyém is, mind-mind apró öltésekbe rejtett szeretet. Ahogy végigsimítottam rajtuk, mintha a múlt szuszogott volna a tenyeremben. Ekkor született meg a gondolat: egy kis matató, terítőcske, falacska – egy textilből szőtt mese.

Varrtam, öltésről öltésre. Belekerültek a család legfőbb motívumai, virágok, indák, apró formák, mintha mindannyian ott lennénk benne egyetlen puha darabban. Kis zsebeket készítettem, rejtett kuckókat, és mindegyikbe egy-egy apró ajándékot bújtattam. Csengőket varrtam rá, hogy amikor a kis kezecske megérinti, halk csilingelés válaszoljon. A matató nemcsak nézni való lett, hanem felfedezni való: tapintani, keresgélni, belenyúlni, meglepődni.

Amikor elkészült, gyönyörűen becsomagoltam, és a karácsonyfa alá tettem. A fények között ott lapult a múlt és a jelen, anyák és nagymamák szeretete, egy varrótű emlékezete. Tudtam, hogy amikor az unokám majd kibontja, nemcsak egy ajándékot kap, hanem egy történetet is: azt, hogy a szeretet továbbadható, öltésről öltésre, kézről kézre, szívtől szívig. És minden kis zsebben ott vár majd egy új csoda, ahogy az életben is.