A tükör titkos meséje

Volt egyszer, talán réges-régen, talán csak most az imént, egy kis szobában állt egy régi, mégis tisztán csillogó tükör. Sok mindent látott már: örömöt, könnyeket, álmokat, csendes sóhajokat és azt a különös fényt, amely csak azokból árad, akik sokat éltek és sokat szerettek.

Egy napon eléje léptél, és halkan megszólaltál:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hová lett az én szépségem, a hajdani üdességem?

A tükör megcsillant, mintha mosolyogna, majd lágy hangon így felelt…
Kedvesem… A szépséged nem tűnt el. Csak átalakult. Az idő nem elvesz, hanem átrajzol. Amit egykor a bőröd finomságában hordtál, ma a szemed csillogásában rejlik. Ami régen az arcod üdesége volt, ma a szíved melegében él. Én nem azt mutatom, amit elvesztettél… hanem mindazt, amit megnyertél.

Csend lett, és te lassan újra belenéztél a tükörbe. Már nem csak az arcodat láttad. Ott voltak az évek történetei is: a nevetések, amelyek apró mosolyvonalakat rajzoltak; a szeretet, amely fényt hagyott a pillantásodban; a fájdalmak, amelyek mélyebb, bölcsebb mosolyt adtak az ajkadra.

A tükör tovább suttogta…
Az üdeség egyszer elillan, de helyébe bölcsesség lép. A fiatalság tovaszáll, de a szépség ott marad, csak más formában, néhány apró finom ránc formájában… Te nem veszítettél semmit. Te gazdagabb lettél.

És azon a napon a tükörben nem egy öregedő arc nézett vissza rád, hanem egy élet, tele szeretettel, élménnyel, túléléssel, örömmel és fájdalommal. Egy élet, amely maga a szépség.

A tükör pedig azóta is őrzi a titkot, és amikor ismét elé lépsz, újra suttogja:
A szépséged itt van. Mindig is benned volt. Csak nézz mélyebbre egy kicsit.