Cicaélet - Csíkos és Tigris szemszögéből

A sötét, meleg szobában egyenletes szuszogás hallatszott. Éva mélyen aludt takarójának melegében, és mit sem sejtett a két kandúr tervéről.
– Ébresszük fel! Éhes vagyok! – nyávogta Tigris Csíkosnak.
– Tegnap is én ugrottam rá! Ma neked kell csinálni! Korog a hasam, úgyhogy ne húzd az időt! Mindjárt négy óra… – válaszolt a másik.
– De te annyival jobban csinálod! – próbálkozott még egyszer Tigris.
– Ez természetes! De gyakorlással lehetsz majdnem olyan ügyes, mint én! – húzta ki magát ültében.

Tigris óvatos léptekkel haladt az ágy felé. Nyávogott, de tudta, ez elég gyenge próbálkozás volt a gazdájuk felébresztésére. Nem akarta, hogy Csíkos semmirekellőnek tartsa, ezért összeszedte minden bátorságát, és felugrott az ágyra. Tanácstalanul kezdte el mancsaival gyúrni a takarót, s közben hangosan nyávogott.
– Masszírozást is vállalsz? – kötözködött Csíkos, és újra lefeküdt. Mosakodni kezdett. – Úgy látom, nem mostanában fogunk enni!

A cica, aki gazdáját próbálta kelteni, most épp az orrát kezdte el csapkodni mancsával, mintha egérrel játszana, majd arcához dörgölőzött, nyávogott, dorombolt. De próbálkozása mind hasztalan volt.

Csíkos nem bírta ki gúnyolódás nélkül.
– Ha így folytatod, éhen fogunk halni.

– Nem tehetek róla! Nagyon mélyen alszik. Él még egyáltalán? Remélem, hogy nem halt meg! Ki fog nekünk enni adni? A végén még kitesznek minket a lakásunkból! Pedig mennyit dolgoztunk azon, hogy mindenen titokban rajta hagyjuk a szagunkat és a nyomainkat! Kár lenne, ha veszendőbe menne! Na meg azért elég jól betanítottuk már. Tudja, mikor mit szeretnénk. Némelyik közülük teljesen használhatatlan…

– De! Igenis tehetsz róla! Itt nyávogsz, ahelyett hogy végre erőt vennél magadon, és ráugranál a szekrényről! Nem akarok másik gazdát, veszendőbe menne a sok munkánk. Na meg nehogy valami házi kosztot toljanak már elénk. Talán nem kapunk Whiskast, de azért ez egy elég jó kaja. Jobb, mint a szőrös kis egerek. Nem kell vele vacakolni. S nem kell kergetni. Csak hozzá dörgölőzünk, nyávogunk, tartjuk a szemkontaktust, és már kapjuk is a finomságokat. Na, gyerünk! Csinálj már valamit! A végén még reggel lesz! – nyújtózott el lustán a szőnyegen.

Tigris felugrott a szekrényre, miután végre rászánta magát. Nem tudta eldönteni, kitől tart jobban: Évától, hogy mérges lesz rá a kellemetlen ébresztés miatt, vagy attól, hogy szégyenben marad Csíkos szemében, sőt, hasznavehetetlennek tartja. S örülhet, ha ezek után megtűri maga mellett a meleg szobában, s nem eszi el előle a neki kikészített ételt. Még a gondolatra is teljesen elfehéredett a bajusza vége. Ezért hirtelen elhatározással rávetette magát az alatta békésen emelkedő és süppedő kupacra.

– Au! Hogy a nyavalya törne ki rajta! Mi az Isten van itt? – ült fel hirtelen Éva.

A cica dorombolva, kedveskedve nyávogta körbe a nőt, mintha az előbb mi sem történt volna.
– Jól van, jól van! – adta meg magát a hölgy a kérlelhetetlen kórusnak, megenyhülve, amikor a földről a másik macska is felugrott hozzájuk, nyomatékot adni a kérésüknek. – Szóval éhesek vagytok! Rendben! Egye kukac. – kelt fel recsegve a hölgy az ágyból.

A cicák lábai közt futkároztak, nehezítve a nő haladását.
– Enyje, cicák! Ha elgáncsoltok, bizony nem fogok tudni enni adni! – mondta nekik mosolyogva.

Mire Csíkos előre szaladt, majd megállt, és figyelmeztetően Tigrisre fújt, mintha csak ő lehetne a hibás. Szegény kandúr megállt hirtelen, érezte, hogy ha a másik előtt menne be a tálhoz, akkor azzal csak még jobban feldühítené.

A másik macska öntelt léptekkel, büszkén felszegett fejjel masírozott be a másik helyiségbe. Természetesen tökéletesen útjában volt a hölgynek. Fejétől nem látta, hova borítja az ételt, ezért megállt. A macska érezte az ínycsiklandozó illatokat, és nem értette, miért nincs még semmi a táljában. Felnézett, és látta, hogy az asszony csak néz rá mosolyogva, de az ételt csak fogja.

– Nem gondolod, hogy illetlenség a részedről, hogy ennyire türelmetlen vagy? – kérdezte a macskát. – Igazán megvárhatnád, amíg kimerem neked az ételt.

Mivel tudta, hogy jelen esetben jobb lesz szót fogadni, a fenekére tolatott egy nagyon picit távolabb, hogy legyen helye a gazdájának.
– Köszönöm, Csíkos. – simogatta meg a cicát, és tett neki a konzervből.

Tigris eközben kint várt. Az ő tálja egy picit távolabb volt, megvárta, amíg Éva kijött a szűk helyiségből, és gyorsan beszaladt. Tudta, nincs sok ideje, ha társa repetát kíván, gond nélkül falatozik az övéből. Így, mint a régi bakák, hamar tanult meg gyorsan enni. Még ha ez egy kis hasfájásba is került. De legalább éhesen nem maradt. Ma viszont kár volt aggódnia. Mindketten tisztára nyalták táljukat, s ráérősen sétáltak vissza a hálószobába. Csíkos egy oroszlán magabiztosságával és felsőbbrendűségével haladt a kedvenc fotelje felé, majd felugrott. Ezt is természetesen kecsesen tette, majd mint a király, méltóságteljes mozdulatokkal puhította meg magának a rajta lévő párnát, s vackolta be magát a kellemes melegbe. Miután ő elhelyezkedett, Tigris hangtalanul keresett magának egy nyugalmas helyet, ahol pár órát lustálkodhat még napkeltéig.

Beszélgetésre ébredtek. Évánál ott voltak az unokái, és éppen egy fenyőfát próbáltak a nappaliba behozni. Végül sikerült talpára állítaniuk. Megálltak mindhárman a fa előtt, és megcsodálták egy pillanatig.
– Segítetek nekem feldíszíteni is, kérlek? – fordult a fiatalokhoz Éva a kérdéssel.
– Persze, Mama! Szívesen! – örültek meg a kérésnek.

Hamar előkerültek a díszeket rejtő dobozok az egyik szekrényből.
– Itt is vannak. Mit gondoltok, legyen idén csupa piros dísz a fán? – kérdezte Éva a segítőket.

Töprengve néztek bele a dobozokba, hogy melyik megoldás lenne jobb.
– Szerintem legyen idén kék és ezüst a fa! – mondta a nagyobbik.
– Legyen hát! – egyezett bele Mama, és elkezdte kipakolni a kért színeket.

Volt ott minden, amit csak el tudsz képzelni. A régi, hagyományos ezüstös díszeken, kék és ezüst gömbökön, csillagokon át, ezüstös hópihék, kék madarak, angyalhajak, virágok, masnik, csomagocskák, tobozok várakoztak, hogy a fára kerülhessenek. Sőt, még mindkét színből akadt egy-egy füzér is, olyan kis bogyócskákkal, amiket girland helyett tesznek fel sokan a fenyők ágainak legvégére. Az egyik doboz aljában megtalálták az égősort is. A lányok lelkesen és ügyesen bogozták szét a gubancokat fürge kezükkel. Miután ellenőrizték, hogy világít-e, egymásnak adogatva, egy csapatként tekergették fel a helyére.

A feladatot nehezítette, hogy közben mindkét cica saját játékainak tekintette a díszeket, s a gömböket püfölve, kergetve futkároztak a fa és a lábaik között. Néha célt is tévesztettek, s ráugrottak valamelyikük lábára is. Ilyenkor nagyot nevettek rajtuk. Nem telt el sok idő, hárman hamar felékesítették a zöldet, és még pár elgurult díszt próbáltak visszaszerezni a cicáktól. Nem volt ez olyan könnyű, de végül az utolsó dísz is felkerült.

– Ez nagyon jó játék volt! Igaz, Csíkos? – fordult vidáman az egyik cica a másikhoz. – Nagyon tetszenek ezek a golyók, csillognak!
– Igen, egészen jól éreztem magam. – válaszolt a másik. – Kár, hogy elvették az összeset!
– De nézd, hiszen csak fel vannak akasztva. Ha felugrok, szerintem simán elérem őket! Nézd! – futott neki Tigris, s ugrott nagyot, egyenesen neki a fának.

Hatalmasat csörömpölve ért földet. Az emberek, akik eközben a többi megmaradt díszt vitték vissza a szekrénybe, most léptek be a szobába.
– Enyje, ti csibészek! Hát szabad ilyet? Neveletlen macskák! Most hozom a damilt, hogy ki tudjam kötni a fát, mert tavaly pont ugyanígy jártam. Azt a hét meg a nyolcát neki! – mérgelődött kicsit a hölgy, miközben a lányok óvatosan visszaállították.
– Nyugi, Mama! Nem tört el egyetlen dísz sem, csak elfeküdt. Mindjárt kikötjük. Lehet, két helyre sem ártana. – mondta a kisebbik.

– Azt hiszem, ideje kimenni kicsit. – szólt Éva a macskáknak, és már nyitotta is ki az ajtót. Tudták, hogy jobb lesz távozni egy kis időre, mielőtt kihúzzák a gyufát.

– Csíkos! Nagyon izgatott vagyok! Egy igazi új játék! Nagyon csillogós és szép! Azt hiszem, nem fogunk unatkozni! – áradozott Tigris.
– Te most komolyan azt hiszed, hogy miattad került ide? Ostobább vagy, mint gondoltam. Itt kint meg nyirkos az idő, és hideg van. Nem szeretem. Érzékenyek a tappancsaim. – fordult át panaszkodásba Csíkos megjegyzése. – Teljesen egyértelmű, hogy engem ünnepelnek. – közölte a másik macskával önelégülten.
– De magad láthattad, engem is ugyanúgy hagytak játszani, mint téged. – hozta fel az ellenérvét Tigris.
– Nem számít. Remélem, sokáig itt lesz! Megyek, hátha visszaenged végre. – s azzal faképnél hagyta a másikat.

Bent a házban eközben macskabiztossá tették a fát, már amennyire ez lehetséges. Tavaly Tigris hátsó lába akadt az égősorba, amikor felmászott rá. Éktelenül nyavalygott, mire végre hazaértek, és segítettek neki.

Közben észrevették a macskákat, és visszaengedték őket a melegbe. Csíkos máris hízelgésbe kezdett, Tigrist pedig a kisebbik unoka vette ölbe egy kis simogatásért.
– Ej, hát már megint éhes lennél? Nem hiszem én azt, túl jól vagytok tartva, kis cicáim. Még egy kicsit bizony ki kell bírnod. Előbb a lányokkal mi ebédelünk. Utána kaphattok ti is pár falatot. – beszélt hozzá kedvesen.

De a cica nem adta fel. Folyamatosan valamelyikük lábához dörgölőzött, és vigasztalhatatlanul nyávogott. Az embereket azonban ez nem hatotta meg, elmélyült beszélgetésbe elegyedtek. Régi karácsonyok emlékeit idézték fel, és arról is beszélgettek, kinek mennyi elintéznivalója akad még az ünnep előtt. Nem is maradtak sokáig.

Éva a gondolataiba mélyedve ült le a most üres fotelbe, kezébe vett egy papírlapot és tollat, és emlékeztetőt írt magának, mit szeretne ebben a pár napban még csinálni, sütni, főzni. Azaz csak írt volna, ha a cicák békén hagyták volna. De Csíkos az ölébe ugrott, Tigris pedig, miután a lábaihoz dörgölőzött, felugrott a karfára, és onnan nyávogott. Az asszony csak mosolygott, megsimogatta az állatokat.
– Igen, rólatok el is feledkeztem. Na, gyertek, megígértem, hogy kaphattok egy keveset enni. Gyerünk, indulj! – noszogatta az öléből a macskát. – Olyan nehéz vagy, hogy már alig bírlak el! – mosolygott még mindig kedvesen, majd felállt, és teljesítette ígéretét.

– Látod ezt, Csíkos? Szeret minket! – áradozott Tigris a tálja fölött. – A kedvencemet kaptam! Halas konzerv! – s azon mód neki is esett az ételnek.
– Hogyne látnám, tökéletesen látok! De ha nem is látnám, a szaglásom is tökéletes! Mérföldekről megérzek minden finomságot! – kérkedett.

Miután jól laktak, elégedetten gömbölyödtek össze egyik kedvenc alvóhelyükön, s elaludtak. Éva szorgoskodása, csörömpölése sem zavarta őket, ami kihallatszott a konyhából. Sütemények készültek. De a két cica már egereket kergetett, vagy karácsonyfára mászott álmában… nem tudhatom pontosan, mert nem volt szívem felébreszteni őket. Ugyan miről álmodik egy cica? Egyet viszont biztosan tudok: tökéletesen boldogok voltak az életükkel.