Fekete ember

Arca helyén füst gomolyog, mely elnyel mindent, mi fény, mi remény. Könyörgés és jajszó neki méz, mit éhes medve befal lépestül. Kíméletlenebb, mint vadállat, ki élve falja áldozatát, élvezve annak minden cseppnyi fájdalmát, halálsikolyát, haláltusáját. Hol megjelenik e torz alkotása halálok halálának, sakál és sátán nászának rothadt szagú gyümölcseként, ott baj az úr, s arat a halál, mindhiába sírnak a lelkek. Ő volt! Van! És lesz! Míg a világ fel nem falja saját gyermekét. Ki bízva anyjában, annak tejétől duzzadó csecsére tapadva szívná magába az élet esszenciáját, és ezzel saját nem létező jövőjét. Két kézzel markolva az életét adó nő emlőjét! Saját magát nyugtatván: élni fog, mert dolga az! Vigyorral üdvözli a fekete ember eme tudatlan, még éppen csak megszületett tisztaságukban önnönmagukba roskadó ártatlan lelkeket. Háborúk kegyetlensége neki só ételére, mit eleven húsból, szenvedésből, kilátástalanságból, reményvesztettségből önként ad át neki, hogy azt aztán élvezettel zabálhassa fel, megtölteni képtelen feneketlen gyomrába ürítve. S mit hol megrág, csontokat roppantva, hol egészben nyeli le, hogy gyomrába fojthassa mindent, mi élet, s mit anyaméh hordott ki e világon s azon túl. Fekete ember nem válogat. Nem kárhoztat, nem átkoz. Zabál, s étke végtelen bőségben, válogatás nélkül fogadja a leölendő entitás könyörgését, hogy aztán csak visszaböffentse undorító, nyálkát hozó gázok formájában a hívő lelkek Istenhez szánt jajszavát. Ártatlanok millióinak szenvedését, édesanyák százezreinek átkát! Kínnal és fájdalommal szült gyermekük kajánul vigyorgó gyilkosának mézzel kenegetett ajkáról szálakban csüngő, alvadt vértől és még meleg gerincvelőtől csillogó pofájára áldását adják hazugságokkal megvezetett népek voksukkal. Legitimmé téve gyilkosokat, erőszaktevőket, tolvajokat, csalókat, hazug vezetőket, kik gerincet csak tányéron láttak, bárddal darabolva. Országok első embereinek, kiknek fogaikról csepegő, halálos méreggel telített negédes szavait isszák a népek talmi csillogás reményében! Krumpliért életeket, s mások fájdalma és szenvedése árán kövérre hízva adva el, a jövő entitásainak kárára. Annak tudtával, ám beleegyezését el nem kérve a lét jogosultságát életre haláluk által! S a fekete ember mosolyog, holott kegyelmet hírből sem ismerő arca helyén csupán a minden fényt elnyelő sötétség honol. S áldozatai önként vonulnak vesztőhelyeikre, egymás fejét a guillotine alá gépiesen nyomva, parancsra kacagva. Lélek nélküli gépek rideg pengéje alá, zakatoló gőzének erejét gyilkolásra használva. Technikában mind ez idáig bízó, a szószékről nézve semmitérő emberek reményét két lábbal taposva küldik vágóhídra az igaz életre buzdító borivókat! Kik a vízért, mely felhőkből szabadon hull alá, is számot vetnek lelkedre. Fizess! Fizess, vagy bűneidért Isten előtt lakolsz. Szülőnek parancsba adva, gyermekének fejét vegye! Gyermeknek: fogával tépje apja eleven húsát! S éljenezve felzúg a nép, ártatlan vér ontatik, s fej kosárba hull nyitott szemekkel. Ne mondja senki sem, nem láthatta saját végzetét előre a tudatlan bólogató, ki nemet mondani nem mert! Meglakolt a bűnös, bár papírra vetett tettét soha el nem követte. Fekete ember hangosan kacagva nézi: más teszi azt, mi neki dolga lenne. Mesél az erdő, róka fut az éjbe. Hűtlennek nevezik azt, ki becsülettel él, s nem ér soha révbe. Hazaszeretet?! Mára már szitokszó. Kinek becsülete van, az szégyellni való. Fekete ember köztünk jár, s mi ünnepeljük őt, szabadon mégis szolgaként, a hamis demokráciát.
Vége...