Írta:
Balogh Erika
• Feltöltve: ma 01:28 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 2
Téli esték melegében, ropogó tűz mellett egy legendát mesélnek. Azt mondják – akik előttünk éltek, és még emlékeztek – van egy szurdok, mélyen a hegyek között. A víz nem csak tükröz, hanem egy átjáró a két világ között. Az öreg halászok úgy hívják: A Lélekcsatorna. Aki egyszer áthajózik rajta, soha többet nem tér vissza. Így volt-e, vagy csak hideg esték magányát oldják az ősi szavak? Ki tudja.
Egy napon egy magányos vándor érkezett a sziklafalak közé, egy vitorlással. Honnan jött, és mit keres? Fekete hajában kékes fénnyel játszott a nap. Kopott köpenyét játékosan cibálta a szél. A kis hajó neve Anima volt. A vándort a múltja hívta vissza, emlékei a felejtés ködébe vesztek. Egyetlen gondolat kísértette: egy álom, amelyben egy fénylény hívta őt a szurdokba, hogy ott találja meg az igazi nevét.
Ahogy a hajó belesiklott a csendes vízbe, a sziklák suttogni kezdtek. Elfeledett szavakat, évezredek sóhaját. Az érzések feltépték a múlt dermedt szövetét. Képek fonták körbe az ébredő lelkét: gyász, öröm, születés, halál. A vándor szíve dacolt a hirtelen fájdalommal. Mintha minden elfeledett élet súlya ránehezedne. A víz tükrében nem a saját arcát látta, hanem egy asszonyét, aki egykor szerette őt – vagy talán ő volt az asszony, egy másik időben. A halhatatlan istenek mindig ott engedik fájni a lelket, ahol még gyógyulnia kell. Kegyetlen játék, azt mondod? Talán igazad van, de most csendesedjünk el, és hallgassuk tovább a mesét.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: tegnap 23:59 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 4
Emília minden reggel ugyanabban a könyvtárban ébredt. A nap sosem ment le, csak áttetsző fény derengett a könyvtárban, a fakó lapokon. Egy rézlépcső vezetett felfelé – 83 fok, mindig pontosan annyi.
Egy reggel azonban 84 volt. A plusz lépcsőfokon egy férfi állt. Mosolygott, de mintha visszafelé nézne az időben. Tekintete furcsán fénytelen volt. Az arca ismerős, de mégis idegen.
– Vártalak – mondta halkan.
– Te írtál engem, te hívtál engem elő. Itt vagyok.
Emília először meglepődött, majd hangosan felnevetett.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: tegnap 23:39 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 4
Michael éppen egy régiségboltban nézelődött, amikor szeme megakadt egy különleges, régi bronz dobozon. A tárgyat ősi héber írások díszítették, és volt benne valami, ami különösen vonzotta. Amikor a kezébe vette, furcsa borzongás futott végig rajta, ezért hirtelen letette, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint az előbbi különös érzés. Megpróbálta kinyitni a dobozt, de nem sikerült, ezért megkérdezte a kereskedőt:
– Elnézést, ennek a doboznak van kulcsa vagy valamilyen nyitóeszköze?
– Sajnos nincs – válaszolta a boltos. – Néhány éve hozta be egy idős férfi, aki régész volt, és ő találta. Azt mesélte, hogy hiába próbálkozott évekig, nem tudta kinyitni. Titokzatos darab, az biztos.
– Megveszem – döntötte el Michael.
Valahogy ki lehet nyitni. Megfejtem a feliratot, ki tudja, milyen titkokat rejt – töprengett. Kifizette a dobozt, majd hazament.
Tovább olvasom…
Írta:
Papp-Erdei Barbara(Barbara Liney Woods)
• Feltöltve: tegnap 20:09 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 5
A sűrű fák sötét sziluettjei baljósan magasodtak fölöttem a csillagos égbolt irányába. Az ezüstszínű telihold sápadt fénye ösvényt világított az erdő sötétjében. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nyugtalanító szorongás fogott el, és úgy éreztem, hogy valaki követ. Elindultam a fák között, egyre szaporább léptekkel haladva. Az utam egy hatalmas, rúnákkal ellátott, borostyánnal benőtt kőoltárig vezetett, amely a berekben hevert. Lassan odasétáltam, majd leguggoltam, lehunytam a szemeimet és megérintettem a bal tenyeremmel a hideg, kemény felületet. A szívem hevesebben dobogott, ahogy ágreccsenést és az avar ropogását hallottam a közelemből. Felálltam, felemeltem a vörös földig érő ruhám alját és elkezdtem kiszaladni a fák közül, vissza a kúriába.
Az otthonom egy hatalmas birtokra épült családi kastély volt. A déli szárny végén terült el a bálterem egy hatalmas erkéllyel és két irányba nyíló lépcsővel, amely egyenesen az erdőre nézett. Az épület csücskében egy belső, téli kert lett kialakítva ritka, különleges virágokkal. A keleti és nyugati szárny a hálókörleteket, vendégszobákat, a fürdőket, a műkincsekkel, régiségekkel teli termeket és a könyvtárat foglalta magába, az északi oldal pedig a konyhát, az étkezőt és a szalont.
Gyorsan a szobámba siettem, nehézkesen levettem a ruhámat, belebújtam a hálóingembe, majd lefeküdtem, de nem jött a szememre álom. Forgolódtam, bárhogy igazgattam a párnámat, takaróztam ki, nem bírtam elaludni. Az a kellemetlen, nyugtalanító érzés bennem maradt. A szoba sötétjében úgy éreztem, mintha valaki az árnyékból engem figyelne. Megfogtam a nyakamban lógó keresztet és imádkozni kezdtem, hogy óvjon meg az Isten. Nem tudom meddig mormolhattam az imákat, de elnyomott az álom és másnap reggel a szolgálólányok érkezésére keltem.
- Jó reggelt, Adeline kisasszony! - köszöntött Carla, ahogy elhúzta a függönyöket. Nyöszörögve a fejemre húztam a takarót. - Remélem kellemesen aludt! - félálomban dünnyögtem valamit.
- Melyik ruháját szeretné felvenni? - kérdezte a másik. Erőt vettem magamon, majd felültem és megdörzsöltem a szemeimet.
- A csipkés krémszínű jó lesz! - feleltem álmosan, ezt egy mosollyal nyugtázta.
Tovább olvasom…
Írta:
Balogh Erika
• Feltöltve: tegnap 07:04 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 7
Camelot a misztikus és halhatatlan város, a törvény és a rend időtlen eszménye. Tizenkét lovag – a tizenkettes szám az idő örök ritmusa – mindannyian ugyanazt a nemes küldetést vállalva, az északi aranykor hősei. Ginevra és Lancelot – az angol Rómeó és Júlia – az örökkévalóság tükrében maradt halhatatlan szerelem eszményei. Éltek vajon, vagy mindez csak egy legenda ábrándja csupán? Ne kérdezzük a múlt ködének árnyalakjait, csak hagyjuk, hogy képzeletünkben testet öltsenek. Anglia rideg tájain nincsenek erkélyek, csak ködös reggelek, fagyos szelek, amik végigsöpörnek a sokszor kietlen tájon. És mégis, fellobban a tűz Camelot falai között, a szerelem emésztő lángként zár össze Ginevra és Lancelot között.
Milyen lehetett ez a misztikus kastély? Kőbe álmodott rend, csipkézett tornyok, várfalak, amik az ég felé törtek, Tennyson álomnak hitte, akkor álmodjunk mi is tovább. Merlin az ősz varázsló – vajon utolsó varázslatával kiszabadította szerelmét Nimuét, vagy fordítva történt?
Minden legenda, az ősidők eszményített világába repít vissza. A mese először csak a gyermekeknek szól, de idővel átalakul és a felnőttek világának a része lesz. Megírják, megéneklik, és a hősök valósággá válnak.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 04:25 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 14
Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”
Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.
– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 11. 07. 22:32 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 21
A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.
A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.
A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.
Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 08. 21. 14:08 • Téma: Misztikus
• Olvasás: 30
A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.
Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.
„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”
A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.
– Elnézést, szabad itt?
Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.
Tovább olvasom…