Egy csipet

A sótartó régi volt, repedt porcelán, a peremén hajszálvékony csorba. Nem dőlt fel teljesen, csak éppen annyira, hogy a kristályok meginduljanak. Nem zuhantak, inkább engedelmesen hullottak: fehéren, hangtalanul, mintha tudnák, hol a helyük.
Figyeltem őket. Mindig figyelek az ilyen apróságokra. Más talán észre sem veszi, mikor válik sokká, ami eredetileg hiányzott.
Az étel a tűzhelyen már majdnem kész volt. Megkóstoltam. Üres. Nem rossz – csak nincs benne semmi, ami megtartsa az ízét. Mint egy mondat állítmány nélkül. Mint egy nap, amit végigcsinál az ember, de nem marad meg benne.
Tettem bele egy csipet sót. Nem többet. Csak annyit, hogy az ízek felébredjenek. Hirtelen lett eleje és vége. Értelme.
Eszembe jutott, hányszor nem adtam meg ezt magamnak.
Hányszor hittem azt, hogy a visszafogottság erény, a hallgatás béke, az alkalmazkodás szeretet. Hányszor féltem attól, hogy ha kimondok egy szót, ha meghúzok egy határt, ha nemet mondok, akkor elrontok valamit. Túlsózom az életet.
Pedig az igazság inkább az volt, hogy ízetlen lett.
Volt idő, amikor túl sok sót használtam. Amikor a fájdalom beszélt helyettem, amikor minden mondat maró volt, minden döntés éles. Akkor elnyomtam mindent. Magamat is. A só akkor már nem kiemelt, hanem égetett.
Meg kellett tanulnom az arányt.
Most már tudom: a só nem ellenség. Csak pontos akar lenni. Nem kér sokat, de azt kéri, hogy jelen legyen.
Az én sóm a kimondás. Az őszinte szó, amit nem csomagolok be udvariasságba. Az a döntés, amit nem magyarázok túl. Az a pihenés, amit nem érdemekhez kötök.
Ebből adtam mindig keveset.
Most, amikor főzök, figyelek. Nem csak az ételre. Magamra is. Ha hiányzik, hozzáadom. Ha sok lenne, visszaveszem. És ha eltalálom, akkor minden a helyére kerül.
Egy csipet elég.