Történelmem - A könyv, amely engem olvas

Kinyitok egy könyvet.
A borítója ismerős, mégis idegen.
Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg –
mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem.
Az első oldalon egy kislány ül a padlón.
Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz.
Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék.
Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek.
Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik.
Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon.
Lapozok.
A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya.
Az egyik álom valóra vált.
Tizenkét évig tanítottam.
Tizenkét évig hittem abban, hogy a jóság nem naivitás,
hogy a tisztaság erő.
Gyerekek szemében tükröződtem vissza,
és azt hittem: jó helyen vagyok és a szeretettel gyermeki életeket formálhatok.
De nem mindenki a fényt keresi.
Vannak, akik félnek tőle.
Rosszindulatú szavak, eltorzított igazságok,
csendes, alattomos mozdulatok és amiért a lelkem dolgozott, azt elvették.
Nem azért, mert nem voltam méltó.
Hanem mert túl őszinte voltam egy hamis világban.
Lapozok.
Ez a rész fáj.
Egy idő, amikor nem volt jövő, csak a jelen.
Édesapám mellett álltam, figyeltem minden lélegzetét,
mintha az enyémmel együtt tartanám életben.
Próbáltam erős lenni helyette is.
De vannak búcsúk, amelyek nem kérdeznek csak hirtelen érkeznek. Elvette tőlem az élet, hogy ez úgy történjen meg, ahogy elképzeltem én régen. Ölelések, szép emlékek, búcsúpuszi a homlokra és mosoly után a szem lehunyva. Tudtom nélkül történt, és a szívem szakadt bent.
Elveszítettem őt.
És a világ hirtelen túl nagy lett nélküle.
Lapozok.
A gyász nem kiált.
A gyász suttog.
Éjszakákon át, amikor a csend túl hangos, és csak a szavak maradnak.
Írni kezdtem, mert ha nem írok, összetörök.
Versek születtek. Szépségből és szükségből.
Életmentésből.
És az utolsó lapokon ott fekszik egy könyv.
Nem tökéletes.
De igaz.
Egy nő története,
akit megpróbáltak elhallgattatni,
de megtanult más hangon megszólalni.
Becsukom a könyvet.
Nem azért, mert vége van.
Hanem mert most kezdődik igazán.
Mert ez a kötet nem magyaráz.
Ez a kötet tanúskodik.
Arról, hogy a veszteségből is lehet teremteni.
És hogy amit elvettek tőlem, abból vers lett.
És könyv.
És én.