Döntés

A hajnal fénye óvatosan kúszik be az ablakon. Te mellettem fekszel, egyenletesen lélegzel. Olyan csend van, hogy a saját gondolataim zaját sem tudom elhallgattatni. Nem tudok aludni, túl sok a gondolat a fejemben. Kérdések, melyek válaszra várnak, és a tény, hogy valóra válthatom az álmom, miközben téged elveszíthetlek.

A mellkasomban szorítás ül meg. Kimondatlan mondatok sorakoznak bennem, de egyiknek sincs helye közöttünk. Nem vagyok őszinte hozzád – és tudom, nem értenéd meg, ha az lennék.

Választanom kell közted és egy élet között, amire mindig vágytam. Egy év. Egyetlen év távolság, egy külföldi kiadó ajánlata, és mindaz, amiért eddig dolgoztam. Ki bírná ezt el közülünk?

Te nem az a típus vagy, aki mindent megért és mindenben támogat. Két ellentétes pólus vagyunk, egymáshoz tapadva, mégis állandó feszültségben. Talán ezért ilyen viharos a mi szerelmünk.

Ahogy feljebb kúszik a Nap, megértem, mit kell tennem. Nem azért, mert nem félek – hanem mert ha maradok, magamat hagyom el. Nem helyezhetek mindig mindenkit magam elé. Vannak helyzetek, amikor nekem kell az első helyen állnom. A döntéseimért nekem kell felelnem, a hibáimból tanulnom kell. Nem akarom később megbánni azt, amit nem tettem meg.

Szenvedni fogunk mindketten. Pokolian mardos a bűntudat, szinte már folytogat. Az őszinteség néha nagyon fáj, és én gyáva vagyok, mert tudom: ha őszinte lennék, maradásra bírnál. Elég lenne csak egy csók, egy lágy érintés, egy szerelmes pillantás, és máris újra átvennéd az irányítást. Ezt nem engedhetem, bármennyire is szeretlek.

Most én számítok. Csak én. Az, amit én akarok, és amiért küzdöttem.

A szerelem nem béklyó. A szerelem megtanít szárnyak nélkül is szállni. És ha egy év múlva visszatérek, megtudjuk, hogy a miénk valóban kibírta-e az idő próbáját.

Ahogy feljön a Nap, te még mindig alszol. Teljes a csend, csak a város kezd ébredezni. Most mennem kell. Remélem, egy nap megértesz, és még tudsz megbocsátani. Talán akkor én is meg tudok bocsátani magamnak, hogy búcsú nélkül itt hagylak.