Tükör

– Olyan különös ez a vasárnap reggel. Mintha a világ óvatosan összeszűkült volna. – ásítozott a nő.

Meleg kávét fogott, és leült vele a konyhaasztalhoz.
A következő pillanatban már ki is repült az álom a szeméből. De nem a koffeintől, hanem attól, amit megpillantott. Egy hófehér könyv feküdt az asztalon, „Delin Alina részére” cetlivel.

– Nekem van a világon a legjobb férjem. Tudja, hogy kifogytam az olvasnivalóból – mosolygott izgatottan.

Gyorsan a szemközti falra lesett, hogy megtudja, mennyi ideje van olvasni. A mindig zsúfoltan teleírt naptár mai oldala üresnek mutatta magát. Alina keze megállt a bögréje peremén. Összevont szemöldökkel kortyolt a kávéba.

– Nincs mára semmi tennivalóm…? Végül is a gyerekek az apjukkal… nagy baj nem lehet… Akkor mutasd magad! – mosolyodott el ismét, és lelkiismeret-furdalás nélkül kezdett bele a könyvbe.

Az öröm azonban kifutott belőle, és egy pillanatra megállt a lélegzete, amikor szembesült vele, hogy az egész eddigi életét tartja a kezében, írott formában.
Részletesen megfogalmazva az egész élete.
Titkokat feltárva, amelyekről még a férje sem tud.
Sőt, még azok az emlékek is élesen olvashatók, amelyeknek már csak a homályos körvonalai voltak meg.

– Mi ez az egész? – suttogta Alina libabőrös kézzel. Logikus magyarázatot keresett volna, azonban a szöveg mélyen magával rántotta.

Egy-egy lapon örömkönnyeket hagyott, a következőn hangosan felkacagott, vagy elöntötte a szégyenérzet. Később úgy belepirult, hogy eldöntötte: ezt a könyvet el kell majd égetni. Majd következett az a fejezet, ahol a szomorúság mar­ta a torkát. Mégsem lapozta át. Valamiért úgy vonzotta a tekintetét, mint lepkét a lámpafény.

Amikor a könyv gerincén átbillentek a lapok, egyre mélyebbre szívta a levegőt. Hosszasan lent tartotta, majd fogai közül kiengedve a körmét, kifújta.

– Jaj! Mondd már ki!

Majd a lábrángást is szüneteltette egy pillanatra.

– Az Isten szerelmére, csak három betű. Miért olyan nehéz ez neked?

Tovább olvasta a könyvet, de már a vicces dolgokon sem nevetett hangosan.
Haragudott magára.

A főhősre, aki nem hős.
A harmincas évei végén járó nőre, aki hagyja, hogy más ossza be az idejét.
A nőre, aki mások kedvéért elrejti a szépségét.

Ha a szeretteiről volt szó, Alina védelmező anyatigrisként viselkedett.
De ha magáért kellett volna kiállnia, védtelen kölyökmacskává vált.

Félretolta a könyvet, hogy főzzön még egy kávét. Ám úgy összerezzent, mint amikor gondolataiba mélyedő embert hirtelen megijesztenek.
A hang ismerős volt. Minden reggel hallotta, de most valahogy még hangosabbnak tűnt.
Ujjai rutinosan a párnája alá kúsztak, és egyetlen határozott mozdulattal kinyomta az ébresztőt.

– Jó reggelt, szívem! Rosszat álmodtál? – kérdezte a férfi, akinek kéklő szemében mindig ott csillogott a szerelem, mint ringatózó tengeren a napfény.

Alina hirtelen nem tudta eldönteni, jó vagy rossz álmon van-e túl. Egy dolgot azonban biztosan tudott.

Ettől a pillanattól kezdve dolgozni fog azon, hogy ne csak nézze az életét, hanem belépjen a hátralévő fejezetekbe.