Meditáció a változásról
Balogh Erika
I. Hangolódás. Lélegzetem nesze olyan, mint a szél a fák között. A levelek suttognak, és árnyékot adnak a tűző nap elől. Minden pillanat változás, minden sóhaj döntés. Ki vagyok ma, ki leszek holnap – a csönd válaszol, ha figyelek. Hozzám hajol, és megsimogat. A szemem lassan kinyílik, és elindulok. Még ott a félelem, de érzed a szó mágiáját? Fél-elem, tehát akkor az egészet keresem.
II. Kapcsolódás. Láthatatlan fonalak ölelnek át – a világ és bennem élő érzés egy ritmusra dobban. Nincs magányos lépés, csak tánc egy közös dallamra, amit együtt írunk. Kezdem érteni, hogy mit jelent az egységélmény, aminek az emléke sejtjeinkben él tovább. Most hozzájuk szólok,
III. Kétség és bizalom. Mielőtt indulnék, megállok. Biztos, hogy ez az irány? A szívem súg, de az elme visszhangzik. Kiben bízhatok? Aki nem csak velem lép, de látja bennem a magot, és hisz az újjászületésében. Aki akkor is mellettem van, ha mindenki elhagyott. Ha szavak helyett a kezét nyújtja, és együtt megyünk tovább. Társ, szövetséges, lélektestvér, akit az ég urai küldtek, mert egyedül gyenge lennék.
IV. Embernek lenni. Nem vagyok tévedhetetlen, nem is kell annak lennem. A sebek tanítanak, az eltévedések utat rajzolnak. Nem utas vagyok a végtelenben, hanem álmodó egy véges világban, ahol a hibáim is engem formálnak. Tanulok belőlük, és hagyom, hogy formáljanak, mint kéz a lágy viaszt. A végső forma után nincs több dolgom itt a földön.
V. A világ tükrében. A ma istensége Mammon, de én nem hajolok meg előtte. A pénz, az idő, a vágy – mind az én döntésem. Mi vagyok ma? A kereszt hordozója, vagy a szöget verő kéz? Az igazság belül van, nem lehet kívül keresni. Minden szerep után várom a tapsot – hiúság és ostobaság, amit még le kell választanom magamról.
VI. Bezártság és nyitottság. A fal véd, de el is zár. A zár nem csak kulcsot kér, hanem bátorságot is – hogy nyitva maradhasson. Ha a tükör kérdez: „Mondd, mi volt az álmod?” Ne kerüld el a választ, mert az igazság kezdete az őszinte reggel. Emlékszünk egy unott rómaira? Mi az igazság – kérdezte dölyfösen. Nos… mi is? Talán az őszinte találkozás önmagammal. Kezdetnek ez is elég, a többit már érettebb lélekkel folytathatjuk.
VII. Mélység és mozdulat. Az óceán mélye némaság, mégis része az életünknek. Éltet, táplál – és néha áldozatként magához hívja a hajókat. De én dönthetem el, milyen nyomot hagyok benne. A szavak, a tettek – mint kavicsok a parton, változást írnak a víz tükrébe. Félek tőle, és mégis látni akarom. Nem tudok úszni, de vonz a mélysége. Mert pontosan ilyen a lélek óceánja is. Mély és kiismerhetetlen.
VIII. Feloldás. Ma változom. Nem teljesen, csak annyira, hogy a tükörképem még felismerjen. És ha kérdez, az álmaim hangján válaszolhassak: „Itt vagyok. Élek. Álmodom. Változom. És ez így van jól.”
II. Kapcsolódás. Láthatatlan fonalak ölelnek át – a világ és bennem élő érzés egy ritmusra dobban. Nincs magányos lépés, csak tánc egy közös dallamra, amit együtt írunk. Kezdem érteni, hogy mit jelent az egységélmény, aminek az emléke sejtjeinkben él tovább. Most hozzájuk szólok,
III. Kétség és bizalom. Mielőtt indulnék, megállok. Biztos, hogy ez az irány? A szívem súg, de az elme visszhangzik. Kiben bízhatok? Aki nem csak velem lép, de látja bennem a magot, és hisz az újjászületésében. Aki akkor is mellettem van, ha mindenki elhagyott. Ha szavak helyett a kezét nyújtja, és együtt megyünk tovább. Társ, szövetséges, lélektestvér, akit az ég urai küldtek, mert egyedül gyenge lennék.
IV. Embernek lenni. Nem vagyok tévedhetetlen, nem is kell annak lennem. A sebek tanítanak, az eltévedések utat rajzolnak. Nem utas vagyok a végtelenben, hanem álmodó egy véges világban, ahol a hibáim is engem formálnak. Tanulok belőlük, és hagyom, hogy formáljanak, mint kéz a lágy viaszt. A végső forma után nincs több dolgom itt a földön.
V. A világ tükrében. A ma istensége Mammon, de én nem hajolok meg előtte. A pénz, az idő, a vágy – mind az én döntésem. Mi vagyok ma? A kereszt hordozója, vagy a szöget verő kéz? Az igazság belül van, nem lehet kívül keresni. Minden szerep után várom a tapsot – hiúság és ostobaság, amit még le kell választanom magamról.
VI. Bezártság és nyitottság. A fal véd, de el is zár. A zár nem csak kulcsot kér, hanem bátorságot is – hogy nyitva maradhasson. Ha a tükör kérdez: „Mondd, mi volt az álmod?” Ne kerüld el a választ, mert az igazság kezdete az őszinte reggel. Emlékszünk egy unott rómaira? Mi az igazság – kérdezte dölyfösen. Nos… mi is? Talán az őszinte találkozás önmagammal. Kezdetnek ez is elég, a többit már érettebb lélekkel folytathatjuk.
VII. Mélység és mozdulat. Az óceán mélye némaság, mégis része az életünknek. Éltet, táplál – és néha áldozatként magához hívja a hajókat. De én dönthetem el, milyen nyomot hagyok benne. A szavak, a tettek – mint kavicsok a parton, változást írnak a víz tükrébe. Félek tőle, és mégis látni akarom. Nem tudok úszni, de vonz a mélysége. Mert pontosan ilyen a lélek óceánja is. Mély és kiismerhetetlen.
VIII. Feloldás. Ma változom. Nem teljesen, csak annyira, hogy a tükörképem még felismerjen. És ha kérdez, az álmaim hangján válaszolhassak: „Itt vagyok. Élek. Álmodom. Változom. És ez így van jól.”
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák a Spirituális témából: