Szellemi kóbor kutya – A Lélek Vándorútja
Balogh Erika
„Szellemi kóbor kutya” — így nevezte magát Popper Péter. Ebben a néhány szóban benne volt minden: önirónia, fájdalmas tisztánlátás, és az a szelíd megbékélés, amely csak azok szívében ébred, akik már sok világon kóboroltak végig. Lehet hogy már nincs ok visszatérni, ha eljutottál ebbe az állapotba? Ha az élet színpadán már minden szerepet eljátszottál, akkor mivégre lennél újra itt? Amit összegyűjtöttél azt „feladod” egy szellemi könyvtárba. Szerepeket, maszkokat teszünk le a küszöbön, és meztelenül lépünk be a kapun. Az anyagi világ romjai mögöttünk maradnak, és csak a felébredt tudat mehet tovább. Emlékszel? Amikor a matéria megsemmisül, az agyunk felébred. Már nincs szüksége tovább, a mindent elhomályosító szemüvegre. A fokozatosan táguló valóság nem az, amit a hályogtól borított szemünk megszokott.
Egy könyvében olvastam ezt — igen, előrébb járok az időben, mint illene. India iránti szerelme iratja le vele ezeket a gondolatokat, több tételben, egyre mélyebb szinteken. Az első lépés még csak kíváncsiság — a második már vágy, hogy megértse, hogy be tudja írni önmagát ebbe a kavargó, kissé kakofón, de ezeréves bölcsességgel vibráló világba. Mit tud ez az ősrégi kontinens, amit a többi nem? Itt dőlt el az egyik legfontosabb csata, ami először változtatta meg a világunkat. A félistenek kora ekkor jár le, és maradnak a satnya utódok, akik már semmiben sem emlékeztetnek az egykori hősökre. Már nem azt tanulják hogy hogyan tegyék le a fegyvert, hanem azt hogy hogyan lehet vele hatékonyan ölni.
S tovább görgetem a szálat — mert nemcsak róla szól ez. Mindannyian azok vagyunk: útkereső zarándokok, sokszor irányt tévesztünk, és olykor méltán illik ránk is, az az egyetlen töredezett kifejezés: kóbor kutya.
A szellemünk bolyong. Világok között, álmok és emlékek szárnyán, mint hűséges eb, ki még akkor is a gazdája mellett marad, amikor már csak az udvar porát kapja, és több a korbács, mint az étel. Mi is így vagyunk az eszméinkkel. Hűségesek — akkor is, ha már rég fáj, akkor is, ha a ruhánk szétszakad, a köpönyeg elvásik a vándorutak kövein. Ránk tapad ezer évnyi szenvedés, hiábavaló küszködés egy elérhetetlen vágykép után. Mert „ mi jobban tudjuk” és az utolsó pillanatig nem tesszük le, ezt a polipszerűen ránk tekeredő hazugságot.
Idézzük a zseniális zenebohócot: „Van másik” — igen, ismerjük ezt. És amikor kiderül, hogy nincs — hazudunk egy újabb mosolyt, egy újabb lehetőséget. Mert olyan nincs, hogy ne lenne igazunk. Csak rosszkor szóltunk, rossz helyen.
Ezért hát kóboroljunk tovább. Ki Indiába, ki a saját járatlan ösvényén, ahol az ég alacsonyabb, a csend mélyebb, de az út még mindig hív. Zarándokoknak születtünk, és otthonunk az egész világ. Minden szegletét bejárjuk, és csak az utolsó szerep után léphetünk tovább. A kozmikus óceán visszafogadja elkóborolt teremtményeit, és végre megértjük az egységélmény misztériumát. Ezt keressük mindenben és mindenkiben. A „ még mindig nem Ő” fájdalma hajt előre bennünket.
Csak egyetlen lehetőségünk marad,ne álljunk meg. Mert akkor az utazás véget ér. És mi más lenne az élet — mint a lélek szüntelen mozgása, egy újabb hajnal felé?
Egy könyvében olvastam ezt — igen, előrébb járok az időben, mint illene. India iránti szerelme iratja le vele ezeket a gondolatokat, több tételben, egyre mélyebb szinteken. Az első lépés még csak kíváncsiság — a második már vágy, hogy megértse, hogy be tudja írni önmagát ebbe a kavargó, kissé kakofón, de ezeréves bölcsességgel vibráló világba. Mit tud ez az ősrégi kontinens, amit a többi nem? Itt dőlt el az egyik legfontosabb csata, ami először változtatta meg a világunkat. A félistenek kora ekkor jár le, és maradnak a satnya utódok, akik már semmiben sem emlékeztetnek az egykori hősökre. Már nem azt tanulják hogy hogyan tegyék le a fegyvert, hanem azt hogy hogyan lehet vele hatékonyan ölni.
S tovább görgetem a szálat — mert nemcsak róla szól ez. Mindannyian azok vagyunk: útkereső zarándokok, sokszor irányt tévesztünk, és olykor méltán illik ránk is, az az egyetlen töredezett kifejezés: kóbor kutya.
A szellemünk bolyong. Világok között, álmok és emlékek szárnyán, mint hűséges eb, ki még akkor is a gazdája mellett marad, amikor már csak az udvar porát kapja, és több a korbács, mint az étel. Mi is így vagyunk az eszméinkkel. Hűségesek — akkor is, ha már rég fáj, akkor is, ha a ruhánk szétszakad, a köpönyeg elvásik a vándorutak kövein. Ránk tapad ezer évnyi szenvedés, hiábavaló küszködés egy elérhetetlen vágykép után. Mert „ mi jobban tudjuk” és az utolsó pillanatig nem tesszük le, ezt a polipszerűen ránk tekeredő hazugságot.
Idézzük a zseniális zenebohócot: „Van másik” — igen, ismerjük ezt. És amikor kiderül, hogy nincs — hazudunk egy újabb mosolyt, egy újabb lehetőséget. Mert olyan nincs, hogy ne lenne igazunk. Csak rosszkor szóltunk, rossz helyen.
Ezért hát kóboroljunk tovább. Ki Indiába, ki a saját járatlan ösvényén, ahol az ég alacsonyabb, a csend mélyebb, de az út még mindig hív. Zarándokoknak születtünk, és otthonunk az egész világ. Minden szegletét bejárjuk, és csak az utolsó szerep után léphetünk tovább. A kozmikus óceán visszafogadja elkóborolt teremtményeit, és végre megértjük az egységélmény misztériumát. Ezt keressük mindenben és mindenkiben. A „ még mindig nem Ő” fájdalma hajt előre bennünket.
Csak egyetlen lehetőségünk marad,ne álljunk meg. Mert akkor az utazás véget ér. És mi más lenne az élet — mint a lélek szüntelen mozgása, egy újabb hajnal felé?
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!