16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A negyven év körüli férfi egyszer csak úgy döntött, hogy temetőőrnek áll, és szabályosan kiköltözött a főváros határában álló, elhanyagolt, gondozatlan, totálisan lakatlan sírkertbe. A legtöbb kollégája valósággal értetlenkedve állt az eset előtt, hiszen – a maga módján – sikeresnek is nevezhető karrier állt már a háta mögött, és nem kellett kényszeresen a pénztelenség szellemétől rettegnie. – Édes öregem Konrád! Miért kell neked állandóan magad alatt vágnod a fát?! – kérdezte tőle kollégája, akivel már cirka tíz–tizenöt éve nagyon jól ismerték egymást, hiszen Konrád volt az esküvői tanú. – Nézd csak öregem! Egyszerűen már mindenből elegem van! – szögezte le, miközben az előre kikészített kartondobozokba igyekezett precízen bepakolni a saját maga dolgait. – A múltkor is kértem a…Tovább olvasom…
Kissé hűvös, szeles, tavaszias napnak tűnt, amikor a régivágású, kalapot viselő, vajszínű szélkabátos, nyugdíjas ember – ki tudja mióta először – valamilyen titokzatos okból meglátogatta nyolc éves fiú unokáját. Szándékosan hármat kopogtatott a bejárati ajtón. Ez is – mint színe minden – hozzátartozott valamiféle hallgatólagos szertartáshoz, vagy titkos egyezséghez, melyet a legtöbbször két barát, vagy cinkos szokott egymással kötni. A kisfiú már alig várta, hogy imádott nagyapja tiszteletét tegye az ő otthonukban. Azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy miért nem jött el egyetlen egy szülinapra, vagy karácsonyra, vagy egyáltalán bármilyen kivételesség számba menő ünnepi alkalomra. Úgy tűnt a nyugdíjas, mindig frissen borotvált, jellegzetesen kopasz ember szándékosan maradt távol a…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Fényes reggelre ébredtem. A nap az arcomba sütött, a fény meleg csíkokat húzott végig a falon. Tudtam, hogy fontos nap lesz. Nem tudtam miért, csak éreztem a mellkasomban. Vörös vászonnadrágot vettem fel és fehér pólót. Ünnepinek tűnt. Apámhoz szaladtam. - El akarok menni a játszótérre. Kérlek. A játszótér a temető mellett volt. Mindig láttam a sírköveket a hinta mögött, de sosem féltem tőlük. Apám rám nézett. A tekintete kemény volt. - Nem. Csak ennyi. Egy szó. De az a szó úgy fájt, mint amikor az éjszaka túl hirtelen fordul hajnalba, és a sötétség még nem akar elengedni. Az udvaron maradtam anyával egész nap. A nap lassan lecsúszott az égről. A fény tompult. Este elkészült a vacsora. Leültünk hárman az asztalhoz. Kés. Villa. Kanál. Mélytányér. Lapostányér. Anya apa…Tovább olvasom…
Kopog magassarkúm az esőáztatta aszfalton. Esernyőm alá bújva tekintetem a cipőm orrára szegeződik. Gyűlölöm a temetőt; az elmúlás és a veszteség fájdalma mindig mellbe vág, főleg temetéskor. Sajnos most is oda sietek. Könnyes szemem sír az éggel. Fel sem nézve követem a keskeny, már omladozó betonutat, és már hallom a gyászoló tömeg halk morajlását. A hangot követve emelem fel fejem az ernyőm alól. Átázott cipőmben klattyogok a tömeg felé, majd megállok. Tekintetem végigfut az arcokon, s hirtelen megáll egy kék szempáron. Mintha odaláncolt volna valami, nem tudok továbbsiklani. Kéksége belém hatol, és látja szomorú lelkemet. Sem a férfi, sem én nem nézünk félre. Furcsa érzés fog el. Ismerem? Pedig soha nem láttam még ezt a férfit, aki úgy érzem, a lelkemig hatol. Megrázom fejem, lenézek…Tovább olvasom…
A férfi majdnem minden áldott nap kilátogatott a temetőbe gyönyörű felesége sírjához, és vitt egy cserepes virágot, és ha szükséges volt, kicsit letisztogatta, kicsinosítgatta a sírkövet. Annak idején kölcsönös fogadalommal megfogadták egymásnak, hogy bármelyikük is távozik majd az élők sorából elsőként, a másik minden esetben gondját fogja viselni, és ápolja majd emlékét, ameddig csak él. – Ha én már nem leszek, megígéred nekem, hogy megpróbálsz majd boldog lenni…? – kérdezte nagyon halk, és beteges hangon a gyönyörű asszony. – Megpróbálom… – válaszolta, és úgy szorongatta még mindig gyöngéden kezeit, mintha az élete múlna rajta, hogy egy másik életre kell majd berendezkednie záros határidőn belül. Amikor alig négy hónapos örökkévalóságig tartó pokoli kálvária út után a gyönyörű…Tovább olvasom…
A levegőben már benne van az ősz jól ismert otthonos illata. A házakban fahéj és vanília keveredik a szerecsendió, az alma a sütőtök illatával. Ahogy kilépek az utcára, a föld illata! az őszi esők után felerősödő mohaszag csapja meg az orromat. A fák levelei úgy hullanak, mintha mindegyik egy emléket idézne, nehogy elfeledjem. A szél önkényesen sodorja tovább lehullott emlék-leveleimet. Nem érdekli, hogy én némelyiknél szeretnék elidőzni, míg egyik-másikat pedig gyorsabban elvihetné. A házak ablakaiban mécsesek pislákolnak, kis lángjuk egyszerre őrzi a múltat és a jelent. Halloween idején mindig azt érzem, hogy a világ egy hajszálnyival közelebb jön hozzám, mintha a látható és a láthatatlan közé húzott képzeletbeli vonal elhalványulna. Ilyenkor közelebb hajolnak hozzánk azok, akiket…Tovább olvasom…