A MEGBECSTELENÍTETT KŐ

A férfi majdnem minden áldott nap kilátogatott a temetőbe gyönyörű felesége sírjához, és vitt egy cserepes virágot, és ha szükséges volt, kicsit letisztogatta, kicsinosítgatta a sírkövet.
Annak idején kölcsönös fogadalommal megfogadták egymásnak, hogy bármelyikük is távozik majd az élők sorából elsőként, a másik minden esetben gondját fogja viselni, és ápolja majd emlékét, ameddig csak él.
– Ha én már nem leszek, megígéred nekem, hogy megpróbálsz majd boldog lenni…? – kérdezte nagyon halk, és beteges hangon a gyönyörű asszony.
– Megpróbálom… – válaszolta, és úgy szorongatta még mindig gyöngéden kezeit, mintha az élete múlna rajta, hogy egy másik életre kell majd berendezkednie záros határidőn belül. Amikor alig négy hónapos örökkévalóságig tartó pokoli kálvária út után a gyönyörű asszony egyszer csak nem ébredt fel a kórházi ágyon, az öregember úgy érezte, az élet megfosztotta, és elvett tőle szinte mindent, amihez egyáltalán köze lehetett. A temetéssel járó tortúra hamar lezajlott, és pár hónap múltán már sírkövet is csináltatott felesége emlékére.
Másnap kontrollvizsgálatra kellett mennie a kórház egyik rendelőintézetébe, mert a szívére gyógyszert kellett szednie, és vagy ezernyi főként testi nyavalya gyötörte.
Amikor késő délelőtt, ebéd előtt végre hazaért, hogy melegítsen magának egy kis főtt ételt a házi villanyrezsóján, mely valamiért a modern mikrohullámú sütő és – úgy általánosságban – a modern dolgok jócskán zavarba tudták hozni mindig is, váratlanul megcsörrent a falra felszerelt vezetékes telefon közvetlenül a kiskonyha melletti étkezősarokban.
Gyorsan igyekezett feltápászkodni, egy papírszalvétával megtörölte enyhén maszatos arcát, majd kissé krákácsolva bele is szólt a kagylóba:
– Halló… tessék…?
– Bocsásson meg, kérem, hogy ilyenkor zavarom, kedves Bakosi úr, de sajnos rossz hírt kell közölnöm… nem is tudom, hogy fogalmazhatnék… – A férfihangon valósággal érződött, hogy keresnie kell a megfelelőbb szavakat, hiszen akinek betegeskedő, rossz szíve van, annak csupán csak nagyon elővigyázatosan, szinte adagolva szabad a megfelelő információmorzsákat adagolni.
– Valami nagy baj történt…?! – szakította félbe, amikor megérezte, hogy a vonal túlsó végén a férfihang jócskán hezitál.
– Nos… kérem… ami azt illeti… néhány ismeretlen megrongált néhány sírkövet, és sajnos attól tartok, tisztelt uram, hogy az Ön kedves feleségének síremléke sem úszta meg a tartós károkat. – Igyekezett olyan visszafogottan, és tapintatosan fogalmazni, amennyire ez csak lehetséges volt, ám az idős ember – előbb vagy utóbb – egész biztosan megtudta volna.
– Hol tartózkodik jelenleg, kedves uram…?! – kérdezett egyet.
– Itthon vagyok jelenleg, Bakosi úr. Nekem is az egyik fiam újságolta el! Őszintén sajnálom, ami történt… – hebegett, habogott, majd miután más hírrel már nem tudott szolgálni, úgy volt vele, hogy tán jobb is, ha lerakja a kagylót.
– Minden rendbe fog jönni, kedves uram… Minden jót… visszhallásra… – búcsúzott tőle végül.
Az idős ember valósággal magába roskadt. Fel nem tudta fogni, hogy milyen vandál, vagy vadállat ember képes megsérteni a halottak kegyeletét, vagy hogy egy temetőben sírköveket rongáljon meg, amit aztán – értelemszerűen – az adott hozzátartozóknak szükséges majd kifizetniük, és helyreállíttatniuk.
Már nem is tűnt annyira farkaséhesnek, mint amikor épphogy sikerült hazasietnie a városi forgatagból. De azért biztos, ami biztos alapon evett néhány falatot. Másnap kora hajnal felé, amikor még vaksötétség lapult az egész világra, Bakosi hamar felkelt, ivott egy nagy bögre tejeskávét, evett egy vajas kenyeret, majd pontosan, amikor a köztemető kinyitott, ő már akkor ott toporgott a kapuban az ott lézengő néhány biztonsági őr legnagyobb megdöbbenésére, akik nem mulasztották el szóvá tenni, hogy mit keres itt ilyen korai időpontban:
– Jó reggelt, papa! Hova? Hova ilyen időben?! – kérdezgették tőle kíváncsian.
– Jó reggelt, Uraim! Sajnos hírt kaptam, hogy a feleségem síremlékét vandálok megrongálták, és most gondoltam, felmérem az okozott károkat! – jelentette ki, elvégre semmi indoka sem volt, hogy hazudjon. A négy biztonsági őr erre jócskán megcsóválta a fejét, és hümmögtek neheztelőn párat, hogy ez bizony nagy aljas szemétség volt stb. Majd néhány perccel később egy huszas éveiben járó, nyurga legény közvetlenül felajánlotta az öregembernek, hogy ha nem terhes a társasága, szívesen elkíséri, hátha segíthet valamit.
– Hát köszönöm szépen, de egyedül is boldogulni fogok, fiatalember! – hangsúlyozta ki.
– Ugyan már, papa! Nem fáradtság… – egy négykerekű, golfautóra emlékeztető autóba szállt be, és kérte az öreget, hogy szálljon be, így nem szükséges gyalogolnia. Az öreg erre aligha mondhatott nemet, egyébként is betegeskedett.
Miközben a sírhoz hajtottak, a fiatal biztonsági őr a fejét csóválta, és azon töprengett, hogy vajon kik lehettek a lehetséges tettesek?!
– Micsoda egy átkozott, geci világ van! – jegyezte meg hangosan, a fogát csikorgatva, amitől a legtöbb emberben is pattanásig feszülnek az indulatok.
– Nekem mondja! Már maga a márvány síremlék sem volt két forint! Inkább azon töröm a fejem, hogy miért csinálták?! – válaszolta az öreg, pedig őt egyelőre senki sem kérdezte.
– Szerintem tinédzserek lehettek, akik mindig lázadoznak, és így akartak bevágódni a haverok társaságánál, hogy összetörnek a jó hecc kedvéért néhány sírkövet.
– Hát az már igen baj, ha valaki ennyire alantas eszközökkel szeretne barátokat szerezni magának. Nem igaz?!
– Úgy, ahogy mondja, papa!
Gyorsan befordultak az út végén a sarkon, és már ott is voltak az öregember feleségének sírjánál, ahol a nagy márvány ketté volt törve, a virágtartó szintén kőből faragott váza is jócskán megsérült, és az a kis fényképes fotó, mely a sírkövet díszítette, gyönyörű felesége portréja. Az öregember kétrét görnyedt, térdre esett, és keservesen zokogni kezdett a vandál pusztítás láttán. A fiatal biztonsági őr megsajnálta, mert próbálta szép szavakkal vigasztalni:
– Ugyan már, papa! Nincsen vége a világnak! Jöjjön! Segítek! Egy-kettőre rendbe lehet ezt szépen hozni! – Segített megtámaszkodni az idős, támolygó férfinak, majd megnézték a károkat, hogy mit lehetne velük kezdeni.
– Tud esetleg egy jó sírkövest, aki jutányos árakon dolgozik?! – érdeklődött valamivel később szomorúan az öreg, mire a fiatalember megcsóválta a fejét:
– Igen… ami azt illeti, ismerek valakit, aki nagyon szépen dolgozik, és ami a legfontosabb, nem vágja át az embert. Ha gondolja, máris bemutatom.
– Azt nagyon megköszönném! Kaphatnék pár percet egyedül… – kérte, mert attól félt, hogy megint rátörnek a rázkódó könnyek.
– Természetesen, papa! Addig cigizek egyet! – azzal a biztonsági őr máris kicsit háttérbe vonult, és megvárta, míg az öregember kicsit eltöpreng a dolgokon. Az öreg odament a széttört sírkőhöz, melybe be volt építve gyönyörű felesége aprócska fényképes portréja; párszor óvatosan, gyöngéden végigsimított az asszony mosolygó arcán.
– Bocsáss meg nekem, édesem… – rebegte elfulló hangon, majd lassú lépésekkel odament a cigiző biztonsági sráchoz, és megkérdezte:
– Mikor tudna egy személyes találkozást kieszközölni a mesteremberrel?!
– Szerintem ma úgy tíz óra magasságában már bent lehet! Már ha magának ezt megteszi?
– Feltétlenül.
Mindketten beültek a négykerekű golfautóba, és visszamentek a kapukhoz. Az öregember délelőtt tíz óráig jószerivel el nem mozdult a portáról, és a legtöbb biztonsági őr máris pusmogni kezdett, mert azt hihették, hogy az öregember valami ellenőr, vagy a munkájukat felügyelő fontos hivatali személy. Megkülönböztetett tisztelettel kezdtek bánni vele. Később, amikor délelőtt tíz óra lett, a fiatal biztonsági őr felhívta mobilján a megbízható sírkövest, aki alig húsz percen belül már ott is volt minifurgonjával a temető bejáratánál, és miután elmesélték neki a sírkőrongálós esetet, azt válaszolta, hogy mindent rendbe lehet hozni, de az anyag- és egyéb költségek árait sajnos nem ő szabja még, és hogy az árak emelkedtek az infláció hatására.
– Őszintén sajnálom a gondját, tisztelt uram, de meg kell értenie, hogy nem én diktálom az árakat, hanem a piac törvényei. A márvány különben sem olcsó!
– Tisztelt mester! Megértem, és ki fogom fizetni! Ezzel tartozom elhunyt feleségem emlékének… – válaszolta olyan elszánt nyugalommal, hogy a sírköves kicsit félni kezdett az idős ember elszánt tettvágyától.
– Természetesen mindenben állok rendelkezésére, és amint felmértem a károkat, küldöm is Önnek az árajánlatot. Van internet-hozzáférése, vagy okostelefonja?
– Vezetékes telefonszámot tudok adni Önnek, tisztelt uram!
– Az is jó lesz! Akkor én… azonnal munkához is látok, és megnézzük, hogy hogyan lehetne rendbe hozni ezt az egészet.
– Tisztelt mester! Szeretném kérni, hogy ne verjen át, ha egy módja van rá, mert a világ egyébként is zűrös, groteszk hely lett… – közölte gyanakvó, szúrós szemekkel az öregember, majd távozott a temető helyszínéről, és hazament.
A kis panellakás, ahol eredetileg feleségével laktak, mindig is gyerekzsivajoktól hemzsegett, így mindenki ismerte, és szerette őket. Az öregember azonnal észrevett egy tizenkét éves forma kamaszgyereket, akit születésétől fogva jól ismert, és úgy szeretett, mintha csak saját unokája lett volna.
– Hát szervusz, Tibor! – köszönt neki. – Hogy s mint vagy? Megy az iskola?
A kamasz, pufók gyereken mintha bűntudat, marcangoló lelkiismeret-furdalás lett volna úrrá; arcán szomorúság és letörtség vonult át, de aztán felemelte a fejét.
– Jó napot, Géza bácsi… Hogy tetszik lenni?!
– Bizonyára hallottad, hogy Éva néni síremlékét megrongálták, és nagyon megviselt a dolog…
– Igen… tudok róla, és nagyon sajnálom… – a kamasz hangján érezhető volt, mintha elhallgatna valami fontosat, amit igazándiból szeretett volna elmondani.
– Valamit szeretnél elmondani, Tibor?! – nézett rá kérdő tekintettel az öreg.
– Géza bácsi! Ne tessék haragudni, de ismerem azokat, akik ezt tették… – válaszolta kicsit remegő hangon, mint akinek vétkek nyomják a lelkét.
– Mesélj el mindent! Semmit se hagyj ki! – követelte az öregember.
– Az úgy történt, hogy pár haverom el akart menni bulizni, de nem jutottak be az egyik menő szórakozóhelyre. Aztán Petya, a nagyobbik srác, akit kirúgtak az egyetemről, és most csövezik, kitalálta, hogy menjünk inkább az elhagyott temetőbe bulizni egyet. Vittek magukkal narancsos vodkát és egy csomó alkoholos piát, és aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a Petya egy nagyobbacska kalapáccsal, amit az apja műhelyéből csórt el, elkezdi poénból szétverni néhány sírkőnek a tetejét. Igazi nagy rombolásba kezdett, amikor belelendült…
– …És ti nem csináltatok semmit, csak végignéztétek ezt a tűrhetetlen pusztítást?! – kérdezte hitetlenkedve az öreg.
– Én nagyon féltem, mert tetszik tudni, a Petya egy olyan fiú, akivel nem szabad ujjat húzni, mert pokolian megfingatja azokat a srácokat, akik nem engedelmeskednek az akaratának.
– Ahá! És hol lehet megtalálni ezt a Petyát?! – tette keresztbe maga előtt karjait.
– Mikor hol! Legtöbbször egyszer csak felbukkan, hogy valami eszement balhét kiprovokáljon, és vannak, akik jópáran ráállnak erre. Tetszik tudni… – A félős kamasz srác töviről hegyire mindent bevallott.
– Géza bácsi… őszintén sajnálom, ami történt… hogy segíthetek…?! – kérdezte.
– Most menj szépen haza! Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot… Majd én lerendezem… – Az öreg azzal becsukta maga mögött lakásának ajtaját, és felhívta a rendőrséget, bejelentést téve egy tettes ellen, bár nagyon is jól tudta, hogy falra hányt borsó az egész, hogy azt a Petyát bármikor is kézre kerítsék, de legalább egy próbát megér.
Később délután csöngött a telefon: a sírköves mester hívta, és elmondta, hogy felmérte a károkat, és sajnos van egy rossz híre; kicsit sokba fog kerülni, de mindent elkövet, hogy kijavítsa az okozott károkat.
– Köszönöm szépen, hogy szólt! Igen… valahonnét előteremtem a pénzt, és ki fogom fizetni… – válaszolta, majd letette a vezetékes kagylót.
Nem tudhatta, hogy a kiskamasz részletesen beszámolt szüleinek a dolgokról, és a lakók összefogtak, és adakoztak, hogy ne csupán az idős öregembernek kelljen a sírkőre szánt összeget egyszerre kifizetnie. Így történhetett, hogy amikor a sírköves mester készen állt a helyreállított, és renovált sírkővel, melyet készült ismét felállítani, az öregembert egy egész lakóközösség támogatta, kísérte ki a temetőbe, és önzetlenül segítettek helyreállítani a síremléket.