Halottak napján

A levegőben már benne van az ősz jól ismert otthonos illata. A házakban fahéj és vanília keveredik a szerecsendió, az alma a sütőtök illatával. Ahogy kilépek az utcára, a föld illata! az őszi esők után felerősödő mohaszag csapja meg az orromat. A fák levelei úgy hullanak, mintha mindegyik egy emléket idézne, nehogy elfeledjem. A szél önkényesen sodorja tovább lehullott emlék-leveleimet. Nem érdekli, hogy én némelyiknél szeretnék elidőzni, míg egyik-másikat pedig gyorsabban elvihetné. A házak ablakaiban mécsesek pislákolnak, kis lángjuk egyszerre őrzi a múltat és a jelent. Halloween idején mindig azt érzem, hogy a világ egy hajszálnyival közelebb jön hozzám, mintha a látható és a láthatatlan közé húzott képzeletbeli vonal elhalványulna. Ilyenkor közelebb hajolnak hozzánk azok, akiket elvesztettünk, és ha figyelünk, meghalljuk, ahogy a csendben beszél hozzánk a múlt.
A levegő hideg, a hajamba kapaszkodó szél valahogy emlékeztet a kezedre. Mindig szeretted az őszt, azt mondtad, ilyenkor a világ csendesebben lélegzik, és aki igazán figyel, meghallhatja, ahogy az idő visszasuttog. Te vajon tényleg értetted az idő suttogását?
A temető felé vezető úton nedves a fű. A hajnal lehelete nem száradt fel és harmatot ejt minden lépésem nyomába. Pedig már esteledik. A sírhoz érve megállok. A név a kőbe vésve, az évszámok közé zárva. Ugyanazok a számok, ugyanazok a betűk, mint minden évben, a jelentésük is ugyanaz. Idén is, nemcsak érted gyújtok mécsest, hanem mindazért, amit nem tudtam elmondani, mindazért, amit már csak a szél tolmácsolhat neked. Vajon megkapod-e?
Évente többször is, de Halloween idején mindig kimegyek a temetőbe, a sírodhoz. Nem a szokás, hanem valami mélyebb, nehezen megnevezhető erő húz oda. A mécsest mindig ugyanoda teszem, a szépen kialakított mécsestartóba, ahol a szél nem éri. A láng kicsit billeg, mintha te játszanál vele, ahogy régen fésülted a hajamat, amikor még nevettem és még nem féltem az emlékektől.
Ahogy leguggolok a hideg földre, érzem, hogy nem vagyok egyedül. A fák susognak, mintha régi történeteket suttognának, a mécses lángja meg-megremeg, annak ellenére, hogy nem éri a szél. Hirtelen olyan, mintha valaki mellém guggolna. Nem félek. Ez nem az a fajta sötétség, amely a félelemről szól. Ez az este az emlékezésről, a visszatérésről szól. A halál és az élet közötti határ nem fal, inkább egy halkan rezgő hártya, amit csak azok éreznek, akik már elég sok mindent elveszítettek ahhoz, hogy belekapaszkodjanak abba a gondolatba, miszerint semmi sem múlik el teljesen.
Ujjaim újra végig simítanak a hideg márványon. A neved alatt ott a két évszám, s közte egy vonás. Egyetlen vonás, ami elválasztja az életet a haláltól. Mindig elidőzöm ennél. Egy keskeny vonal, s benne egy egész élet. Egy gyermeki kacaj, egy fiatalkori csók, barátnőkkel való pusmogás, vidám pillanatok a saját gyermekekkel, majd az unokákkal, sok-sok munka, küzdelem betegségekkel, és egy utolsó, elharapott mondat. Mindig tudni szerettem volna, mit vittél magaddal, amikor elmentél. Mire gondoltál abban a végső pillanatban. Mert akkoriban még haragudtam rád. Azért, mert olyan hirtelen itt hagytál. Azért, mert elvitted magaddal a titkot. Azt a titkot, amit levélben ugyan itt hagytál nekem, és csak most találtam rá egy régi borítékban, a fiók mélyén.
Most, hogy a mécses fénye megvilágítja a kezem, előveszem. A boríték még jól tartja magát, a kézírásod is tiszta, az ismerősen kacskaringós betűiddel. Reggel óta hezitáltam, de most erős késztetést érzek, hogy elolvassam. Ma, a Halottak napján, a te napodon, amikor az élők és az árnyak között elmosódik a határ. Talán van köztük egy rés, ami átengedi a hangomat és elér egészen hozzád? Talán a hideg, talán a csillagok az oka. Vagy talán a gondolat teremtő ereje. Kihúzom a papírt, és olvasni kezdek. A betűk lassan elmosódnak a könnyeim alatt.

„Nem akartam, hogy megtudd, de a láncod, amit gyerekkorod óta viselsz, tőle van. Az apádtól. Attól a férfitól, akiről azt hitted, sosem ismerted. Ő keresett téged, én csak meg akartalak védeni a fájdalmaktól. És szerettem, mert benned mindig őt is láttam. Bocsáss meg!
Ne bánkódj sokat a halálom miatt, éld az életed! Én már jó helyen vagyok. Az élőkkel kell foglalkoznod, nem a haltakkal.”

A papírt szorítom, mintha attól újra hallhatnám a hangod. Már nem haragszom. Csak guggolok a hideg földön, és érzem, hogy a mécses lángja bennem is fellobbant valamit. Nem a múltat, hanem a megértést. Most már biztosan tudom, hogy a hallgatásod nem harag volt, hanem féltés. A titok, amit őriztél, nem árulás volt, hanem védelem. Hát persze, hogy megbocsátok. Halloween idején, mikor a két világ határai elvékonyodnak, végre átérzem, amit eddig is éreztem, de nem tudtam kimondani. Hogy a szeretet néha a csendben él a legmélyebben. És hogy néha a halál sem választ el igazán. Csak egy vonás van közénk vésve, de azon a vonalon, a közösen átélt részén talán most, ezen az estén, végre találkoztunk.
Lélekben megnyugodva tarok hazafelé. A temető bejáratánál hátra fordulok. A mécsesek lángjai úgy csillognak, mintha világító kis emberi lelkek lennének. Pedig a szél egyre erősebben fúj. A lángok kitartanak, akár az emlékek. Az utcákon faragott töklámpások vigyorognak rám, némelyik ijesztő, másik inkább szomorúan kedves. Minden ablakban fények lobbannak, és valahol, a lelkem mélyen tudom, hogy ma este mindenki kicsit közelebb van valakihez, aki már odaát figyel. Halottak napján vagy Halloween idején, nem is az elnevezés a fontos, ami más-más népek szokásaira emlékeztet, hanem az, hogy nem a félelem járja át a világot. Hanem a visszhangja mindannak, amit szerettünk, és amit sosem tudunk elengedni egészen.