A filozófikus próza olyan novellákat foglal magában, amelyek nem csupán történetet mesélnek, hanem kérdeznek, vizsgálnak és gondolkodásra hívnak. Ezek az írások az emberi lét alapvető kérdéseit érintik: az idő múlását, az identitást, a szabadságot, a döntések súlyát és a valóság természetét. A cselekmény sokszor háttérbe húzódik, hogy teret adjon a belső párbeszédnek és az elmélyült felismeréseknek.
A filozófikus novellák a gondolat és az érzelem határán születnek. A sorok között ott munkál a kétely, a keresés és a megértés vágya, miközben a próza nyelve letisztult, mégis rétegzett. Ezek a szövegek nem kínálnak kész válaszokat — inkább irányt mutatnak az önálló gondolkodáshoz és az önreflexióhoz.
A filozófikus próza különleges olvasói élményt ad: lassításra késztet, megállít, és arra ösztönöz, hogy más szemmel nézzünk önmagunkra és a világra. Ezek a novellák azokhoz szólnak, akik nemcsak történeteket keresnek, hanem értelmezni szeretnék a létezés mélyebb összefüggéseit is.
Merülj el a filozófikus próza világában, ahol minden bekezdés egy gondolatkísérlet, és minden történet egy belső utazás kezdete.
A filozófikus novellák a gondolat és az érzelem határán születnek. A sorok között ott munkál a kétely, a keresés és a megértés vágya, miközben a próza nyelve letisztult, mégis rétegzett. Ezek a szövegek nem kínálnak kész válaszokat — inkább irányt mutatnak az önálló gondolkodáshoz és az önreflexióhoz.
A filozófikus próza különleges olvasói élményt ad: lassításra késztet, megállít, és arra ösztönöz, hogy más szemmel nézzünk önmagunkra és a világra. Ezek a novellák azokhoz szólnak, akik nemcsak történeteket keresnek, hanem értelmezni szeretnék a létezés mélyebb összefüggéseit is.
Merülj el a filozófikus próza világában, ahol minden bekezdés egy gondolatkísérlet, és minden történet egy belső utazás kezdete.
A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik. A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond…Tovább olvasom…
Luca napja van. Teljesen felesleges lenne Luca széket faragni, mert ebben a kiszámíthatatlan, szomorú és légvédelmi szirénáktól harsogó országban már nem akarom a jövőt látni. Belefáradtam az emberi hatalom oly mély kapzsiságába, mely kiűzte belőlem az élni akarás vágyának legkisebb írmagját is. Mivé lett az az emelt fővel járó úr, mely egykoron voltam, kit utolsó leheleted végéig hűen szerettél? Hová lettek a végtelen hosszú beszélgetéseink azon a kopott padon, melyen úgy szerettünk ülni a magas fák árnyékában? Minden tovatűnt, elillant, ahogy az évek is, mind egy szempillantás alatt vesztek a semmibe, visszahozhatatlan. Elillantak a veled töltött gondtalan és fiatal napjaim, melyben csónakáztunk az öreg Tiszán. Mit nekünk Balaton? Ültél szorosan mellettem a szép csipkés ruhádban…Tovább olvasom…
Mély az óceán, szinte fekete bársonyként terül el, és a fény, mint egy törékeny madár, óvatosan ereszkedik alá. Egy ponton elveszti erejét, mert a mélység nem adja ki a titkát. Erről mesélhetne ezer meg ezer hajó, akiknek a hullámsír lett az utolsó állomás. A mozdulatlan víztömeg egyre mélyebbre süllyeszti őket. Örökre eltűnnek a világ szeme elől, és így válunk mi is névtelenné, ha engedünk a mélység mámorának. De mégis van élet. Ott is, ahol már semmit sem várnánk. Láthatatlan testek ringanak az ezer méter mély sötétben, összetörné őket a nyomás, de ők tudják, hogyan kell túlélni, hogyan kell a mélységben élni. Benned is ott rejtőznek az előző élet apró csírái, az időóceán cseppjei, melyeket nem sodort el az emlékezet. Hányszor érezted, hogy ezen az utcán már végigmentél, tudod…Tovább olvasom…
Tavaszt hoz a szél, de a toszkán dombokon még hideg szelek járnak, és az olajfák reszketve várják a napfény bódító melegét. Botticelli ecsetje alatt még dermedtek a színek, mintha a nyár és a tavasz sosem találkozna – csak elkerülnék egymást egy néma pillanatban. Primavera. Egy szó, ami már önmagában dallam. Ciprusok őrzik az utakat, kis falvak alszanak mintha elfelejtették volna őket, városok, melyek a reneszánsz ujjlenyomatát viselik. A kövek simára kopva mesélnek az évszázadokról, mintha lábnyomokba sűrűsödött volna minden, ami elmúlt. A történelem viharai megtépázták, az etruszkok élnek itt először, majd jön Róma és a többi már valóban történelem. Itt ringott a reneszánsz bölcsője. Híres szülötteid – Michelangelo, Botticelli, Leonardo da Vinci – itt hagyták a kézjegyüket. Firenze az…Tovább olvasom…
.Földi időszámítás szerint, január tizenharmadikán történt. Nem volt sem előzmény, sem figyelmeztetés. Egyszerűen csak megtörtént. Hogy pontosan mi is? Azt nem tudni. Csend lett, vészjósló csend. A földbolygó egyszer csak elhallgatott. Fényei és a rádióhullámok kavalkádja, az a bábeli zűrzavar, amit magából ontott kifelé, egyszerűen megszűnt. Január tizenharmadikán, az első időzóna szerint pontban huszonhárom óra ötvenkilenc perc, ötvenkilencedik másodpercében. A tüzek kialudtak, az atomerőművek láncreakciói leálltak, a gépek leálltak. Csend lett, vészjósló csend. Mintha csak elvágták volna, minden egyszerre megszűnt. Az emberek is elhallgattak, a madarak éneke is megszakadt. A szél is megállt, a tomboló hullámok is elsimultak. Megálltak a tengeri áramlatok, megszűnt a dagály és az apály…Tovább olvasom…
Viszlát, 2025! Néhány napja búcsúztunk el, és most leültem ide, a szobám csendjébe, hogy végiggondoljam, mi mindent is kaptam tőled… Már az első hónapban, amelyben még ott volt a 2024 év végének fájdalmas bánata – testvérem, Hajnalka elvesztése miatt –, te már nyitott kapukkal vártál, és rögtön hellyel kínáltál. Mondtad: – Gyere, ülj le ide, mondd el, mi bánt… Én hallgattam rád, és leültem, pedig a szívem és a lelkem dübörgött attól, hogy miért van egy újabb üres szék az asztal körül. Te hallgattál némán, kínáltad a lehetőségeket, én pedig hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek, bármerre is visz az utam. Kifakadt belőlem egy történet, amely – amint tollat ragadtam – kiteljesedett, és oly erővel ragadott magával, hogy nemcsak nem tudtam, de nem is akartam megállni. Elkezdtem írni, és…Tovább olvasom…
Ma esti tépelődésem témája: meddig élhetünk levegő nélkül? Mondjuk évtizedekig? Mindig van előttünk valaki a sorban: gyermeki, szülői, házastársi kötelezettség, és amikor mindez megváltozik, akkor csend lesz, és csak önmagunknak felelünk. Nincs ez így jól, de minden nagy tévedés csak évtizedek múlva szedi az áldozatait. Előtte jótékony köd és álszent hazugságok sorozata: pont te akarsz világot megváltani, amikor még a magadét sem tudod! Az esti könyv az amerikai álomról szól, minden tökéletes, csak éppen beesik az eső a jól szituált házaspár feje felett. A hősnő felébred Csipkerózsika-álmából, és megvalósítja önmagát. A hűtlen férj egy lánya korabeli nővel megint újraéli az elvesztett fiatalságot, és kódolva van egy szívroham a hatodik X előtt. Ha meggondolom, ez szinte minden második…Tovább olvasom…
Reggelenként, amikor belépek a templom kapuján, a kő szinte megszólal. Nem hangosan, nem emberi nyelven – inkább úgy, mint amikor az ember megérzi, hogy figyelik. A Sant’Andrea nemcsak épület, hanem tanú. Tanúja annak, amit az emberek nem mernek kimondani: a kétségnek, a vágyakozásnak, a csendes reménynek, amit még maguk előtt is titkolnak. A történelem itt van minden szegletében, és én még mindig azzal a rajongással látom, mint amikor először megpillantottam. Évszázadokig épült ez a kis templom, Ludovico III Gonzaga adott rá engedélyt, de felépülni már nem látta. Az ereklyét, amelynek neve Preziosissimo Sangue di Cristo („Krisztus legdrágább vére”), szent edényekben őrzik. A hiedelem Longinus nevéhez köti, és hogy ez így van-e? Ki tudja. Én elhiszem, mert hinni akarom. Nem…Tovább olvasom…
A filozófikus próza novellái a lét kérdéseit, a belső párbeszédet és a kimondhatatlan felismeréseket hozzák közel. Ha szereted az elgondolkodtató, mélyre menő történeteket, ezek a kapcsolódó témák is tetszeni fognak.
Kapcsolódó témák:
Önismereti Pszichológiai Spirituális Szimbolikus, allegorikus Lírikus Kortárs
Kapcsolódó témák:
Önismereti Pszichológiai Spirituális Szimbolikus, allegorikus Lírikus Kortárs