Elnémított zsákutca-szavak

Tasi83

Mintha már minden mozdulatlan,
megalkuvó, lefizethető lenne;
szándékosan elnémultan
hallgat az őszinte szó,
a hazug száj.
Mintha hóhéridők tanúskodni
vágyó percenéseit is
szándékosan visszatartaná
a sziszifuszi akarat.

Mert az ember - sajnos -
el nem bújhat a világ elől,
oda is rendre elkísérik
mindennapok, gondok
nyűvei s bajai.
Vajon hű maradhat-e az ember
tékozló önmagához,
ha saját benső alázatát is szégyelli?!
Töprengések, vagy szabadgondolatok
szent járma alól egyre inkább
felmentegeti a bulvármédia
sallang hitványsága.

Mert a mindent kimondani
vágyó hallgatást - még így is -
tanulni illene nemcsak
felnőttkorok után.
Jó volna inkább Atlasz-vállaira
venni a pisla reményt,
melyben még ímmel-ámmal
- de mindvégig megkapaszkodhatna.

Már régóta tudható:
oly jó volna még legalább
megérezni a lét teljességének
fűszerzamatát, derengő élet
titkos zsongását méltó mód felvállalni.
Mert ha az angyali szépség
igazgyönggyé gyönyörülhetne
a lélek, s nem csupán a babonázó,
míg a földi test glóriájaként
két szív eggyé válása
is könnyedébben alakulna.

Az űrben nyüzsgő milliárnyi
csillag között még jó volna,
ha a biztosított mindenség
s sors egyszerre jelölhetné ki
az Egy Kedvest,
aki mindvégig mellettünk marad,
s megbocsátja
örök-gyerekes rigolyáinkat.

- Sokszor az ember észre
sem igen veszi, mert titkos
apokrif alagutakban megreked a tér,
míg a végtelen benne
sokszor véget ér.
S mert minden előbb
vagy utóbb vakvágányra fut,
teljesen természetesnek tetszik
már a puszta feltételezés is,
hogy halandóságra ítéltetett
porszemek közt mennyire
körülményes, s egyre
nehézkesebb feladatnak
tetszik megtalálni azt
az Egyet, kihez még
szervesen közünk lehet!