AZ APAFIGURA

Kriszta mindennek ellenére ragaszkodott az öreghez. Meglehet, azért, mert a legújabb kétezres évek hajnalán született generáció cyber- és számítástechnikai kütyü képviselői jóformán háromszázhatvan fokos szögben hátat fordítottak minden jó modornak és viselkedésmódnak, melyet igen-igen nagy gondossággal szüleik igyekeztek beléjük plántálni változó eredménnyel, míg aztán végül úgy gondolták, hogy jobb, ha a legújabb generáció fiatal koponyái saját maguk jönnek rá a saját helyükre a világban, és találják meg saját maguk helyüket.

Kriszta mindig is erősebben vonzódott az idősebb férfiakhoz. Nem lehetett pontosan megtudni, hogy vajon azért, mert apját alig öt éves korában láthatta utoljára, vagy hogy már gyerekként a tévézés és a romantikus filmek voltak legkedvesebb hobbijai. Annyi azonban bizonyos, hogy ellentétben a legtöbb felszínes, csupán csak a külsőségekre exhibicionista tüntetésekkel válaszoló barátnője többségével, ő szerette őszintén megismerni azokat, akiket az útjába irányított a sors.

Kálmán bácsi egy igazi lovagias, nagypapakorú gavallér volt, aki hihetetlenül széles látókörű intelligenciájával és sokoldalúságával jóformán szinte azonnal képes volt megnyerni és meghódítani magának akár bármelyik nő szívét. Kicsit megkeseredett cinikussággal vette tudomásul, hogy barátai, ismerősei, hozzátartozói sorban halnak meg, vagy mennek elsősorban külföldre, és a világ radikálisan megváltozott. Egyszer fordult elő vele, hogy váratlan hirtelenséggel szabályosan összeesett a buszmegállóban, és ha nem siet arra egy gurulós kocsit maga után húzó idősebb nénike, azonnal infarktusban meghal, miután a mentők szinte rendre késni szoktak.

Meg is fogadta magának, hogy soha többé nem fog segítséget kérni. A fiatalabb, barbár, tehát kulturálatlan fiatalabbaktól pedig pláne, hogy semmi szín alatt.

Krisztának talán egy megfelelő apafigurára volt szüksége, hogy elsősorban saját belső, lelki komplexusait tisztességesen rendbe tegye, és úgy tűnt, hogy Kálmán bácsiban ebben tökéletes partnerre lelt, hiszen az aggastyán férfi a legteljesebb mértékben igazat adott neki bizonyos kérdésekben és a jövőt illető tervezgetéseiben. Bár Kálmán bácsi legénykorában előszeretettel udvarolt, mégsem mert nyíltan és egyértelműen közeledni Kriszta felé, hiszen sokkal inkább tekintette unoka–nagyapa kapcsolatnak a kettejük kissé különös, furcsa viszonyát, mint más egyebet.

Kálmán bácsi Kriszta számára előbb-utóbb egy nélkülözhetetlenül fontos családtaggá nőtte ki magát, akinek az előrelátó, bölcs tanácsait mindig célszerű volt megfogadni, mert mintha előre tudta volna azt, hogy ha Kriszta megcsinálja azokat a terveket és dolgokat, melyeket előzőleg megvitattak az öreggel, akkor azok előbb-utóbb, de mindenképpen meg fognak valósulni.

Mélyen magára vette, amikor Kálmán bácsi megmutatta sárgásra elszíneződött, mégis szívhez szóló esküvői fényképét, aztán egy egész alakos, varázslatos felvételt feleségéről, két karján ülő, akkor még szinte kisbaba gyerekkel.
– Én őszintén sajnálom, kedves Kálmán bácsi, ami Önnel történt… – csak hebegni-habogni tudott, mire egy váratlan percben, megfeledkezve féltett érzéseiről, hüppögve kitört belőle a zokogó sírás, és hálás volt, amiért az öregember, akár egy nevelőszülő, gondoskodva megvigasztalta, és úgy bánt vele, mint egy királynővel.

Odahaza aztán valahogy mindig jócskán sikeredett az adott témát az anyával kikerülnie, mert egyrészt sosem akart fölösleges konfrontációt az anyával, másrészt amíg apja életben volt, veszekedtek éppen eleget szülei, és ebből neki untig elege lett.

– Mesélj, édes kislányom! Hogy vagy? Hogy telnek a napjaid? Elégedett vagy a munkáddal? – faggatta kellő kíváncsisággal anyja, amikor általában hétvégéken leutazott hozzá a vidékies külvárosba.
– Minden maximálisan megfelelő, anyu! – válaszolta.
– Azért remélem, nem adtad fogyókúrára a fejedet?! – kérdezte kissé aggódón. – Olyan más vagy, kicsim, amióta utoljára láttalak! Csak nincs valami bajod?!

– Hát, ami azt illeti… lehetséges, hogy elkezdek egy új paleo-diétát, és lejárok hetente legalább három alkalommal valamelyik megfizethetőbb konditerembe.
– Mi az, édes kislányom! Talán beteg vagy? Olyan gyönyörű voltál mindig is! Nem értem, miért kell neked ilyen butaságokat művelned magaddal?! – nézett rá értetlenkedve az anyuka.
– Ha hozzávesszük, hogy a kamaszkorban lettem igazán szexis és karcsú, akkor szerintem ez igencsak megfeküdte érzékeny lelkemet – vallotta be.

– Jaj, ne butáskodj már, drága kincsem! Te mindig csodálatos és fantasztikus voltál! Miért kell neked folyton szapulnod és leszidnod saját magadat?! – kérdezgette megróvón, de kedvesen az anya.
– Hát… erre még egyelőre nem sikeredett rájönnöm, de amint rájövök, te leszel az első ember, aki megtudja. Oksza?! – azzal egy hatalmasat harapott az aznapi ínycsiklandó rakott krumpliból, melyen külön az ő kedvéért volt bőségesen trappista sajt is, igaz, csupán az egyik részen, mert valamiért úgy szerette.

– Van már új udvarló a közelben? – kacsintott rá anyukája, amikor főként csajos dolgokról szerette volna kivallatni kicsit felnőtt lányát.
– Jaj, anyukám! Hogy kérdezhetsz ilyet?! Mindig is akadtak szép számmal, akik előszeretettel legyeskedtek körülöttem, én viszont szeretem megismerni azt, akivel együtt vagyok. Egyébként védekezem, tehát nehogy azt gondold, hogy gyereket várok. Persze majd szeretnék azt is, de most teljesen rendben vagyok, és jól érzem magam a bőrömben! – jelentette ki, mintha anyukája ennyire részletekbe menően kíváncsi volna saját privát életére.

– Te is tudod, kincsem, hogy én azért vagyok, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. Elvégre még mindig az anyád vagyok! – kérte ki magának nem kis büszkeséggel és meghatottsággal.
– Igen, anyu! Nagyon imádnivaló és tüneményes vagy, és ezt nagyra értékelem, de… most vannak bizonyos gondjaim, és attól tartok, hogy ebben nem igazán tudsz segíteni.

– Micsoda ostobaság ez?! Na, mesélj el nekem mindent! – azonnal farkasszemet nézett felnőtt lányával, és Kriszta pontosan tudhatta, ha egyszer anyja valamit a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át keresztülviszi.
– Az van, tudod, hogy megismerkedtem egy különleges és fantasztikus férfival, és… – itt elakadt a hangja, és nem tudta, miként folytathatná.

– …És most azt szeretnéd tudni, hogy párkapcsolatot akarsz-e ezzel az emberrel, vagy csupán csak jó vele együtt lenni? Eltaláltam?! – nézett rá kíváncsian.
– Hát… nem éppen így fogalmaznék! A dolog úgy fest, hogy pszichológiai szempontból pótapát kerestem egész életemben, igen ám, de ez még mindig nem a valódi érzelmek megélése. Ez csupán csak egy pszichológiai pótcselekvés.

– Hát én nem tudom, hogy te hogy nevezed magadban, édes lányom, én azonban annyit tudok, hogy ha érzel bármit iránta, akkor jobb az ilyen dolgokat tisztázni felnőtt emberek módjára – vélekedett.
– Hát… igaz… igaz… – elhallgatott egy percre.

– Jaj, az ég szerelmére! Most meg mi van?! Csak nem terhes vagy?! – nézett rá elkerekedett szemekkel, mintha saját magát is meglepte volna.
– Isten őrizz! Ahhoz szerintem még nem vagyok eléggé érett!

– Jó, nézd! Támadt egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha elhívnád a barátodat hozzám, és én majd jól elbeszélgetek vele, és kész tények elé állítom!
– Ez jól hangzik…
– Várjál, meg ne mondd! Attól félsz, hogy a barátod majd meggondolja magát, és azonnal szakítani fog veled, és elhagy?!
– Ez közelítene a valósághoz!
– Hozd csak el egészen nyugodtan, és aztán majd meglátjuk, mi fog kisülni belőle!

Így történt, hogy Kriszta gyorsított találkozót beszélt meg az idős emberrel, és elvitte saját autóján őt anyja családi házába. Volt is nagy meglepetés.

– Szia, édes lányom! – lepődött meg jócskán az anyuka, amikor meglátta felnőtt lányát egy aggastyán ember társaságában. Először arra gondolt, hogy lánya egész biztosan nem heverte ki azt, hogy apja elhagyta a családot, amikor még kicsi volt.
– Üdvözlöm, kedves Uram! Bambóné vagyok! Szólítson Ildinek! – nyújtott az öregember felé barátsága jeleként kezet, amit az viszonzott is.
– Igazán örülök, hogy megismerhettem, kedves asszonyom! – hajolt le, hogy megcsókolhassa a jócskán meglepett, fiatalos, filigrán özvegyasszony kezét.

– Ön… igazi úriember! Fáradjatok be! – invitálta őket máris békülékenyebben.

Odabent aztán azonnal kihúzta magával felnőtt lányát, és kérdőre vonta, miközben az öregember szétnézett kicsit a ház szobái között.
– Édes lányom, mondd csak! Tényleg jól meggondoltad te ezt?!
– Mármint arra célzol, hogy vele élek együtt?

Az anyuka hevesen bólogatott párat.
– Megnyugtatlak, nem feküdtem le vele, és semmi olyasmi nem történt kettőnk között, amiért neked szégyenkezned kellene mások szemében.
– Akkor hát? Nem értem, miért nem próbálsz a korodbéliekkel randizni?!

– Figyelj! Nem te mondtad nekem mindig, hogy sokkalta jobban szót tudtam érteni az idősebb emberekkel?
– Igen! De azt csak úgy mondtam! – legyintett könnyedén. – Nem kell mindent annak venni, ami.

– Figyelj! Nagyon sok élettapasztalata van, és ha te is elbeszélgetsz vele, könnyen rájöhetsz, hogy szenzációs ember, és akkora műveltsége van, hogy az hihetetlen!
– Ha annyira szenzációs ember, ahogy azt te állítod, akkor miért nincs senkije sem?
– A feleségét korán elvesztette, az unokái pedig nem szokták meglátogatni! Most elégedett vagy?! – tette keresztbe a karját Kriszta.

– Nem kell mindjárt felfortyanni, csak kérdeztem! Ez az anyák dolga!
– Rendben van! Én kérek elnézést! Most pedig menj, és beszélgess el egy kicsit vele, én addig készítek egy kis kávét meg süteményt! – azzal a felnőtt nő volt az, aki valósággal betuszkolta anyja még mindig karcsú termetét a nappaliba, ahová időközben az öregember is letelepedett.

– Szóval Ön, kedves Uram, a lányommal jár? – szögezte neki támadóan az első fontos kérdést.
– Ezt nem állítanám, drága asszonyom! Én csupán nagyon jó barátja vagyok, ha szabad ezt mondani! – kérte ki magának.
– Vagy úgy! Tudja, a nagyon jó barátok előbb-utóbb sok konfliktust képesek az embernek okozni, mert a bizalom kétirányú utca!

– Bocsásson meg, kedves asszonyom, de ha Önnek ez ennyire kellemetlen, akkor most rögtön távozom is! – már készült rá, hogy feláll, és veszi a kabátját, amikor az anyuka azonnal megállította temperamentumos, és persze mindig határozott hangjával:
– Ne butáskodjon, kedves Uram! Hisz emberek volnánk! Foglaljon nyugodtan helyet! Nem történt semmi! Beszélgessünk inkább!

Kerek fél óra múltán jött vissza a konyhából Kriszta, és szinte alig hitt a szemének. A mindig rámenős és markáns véleményeket képviselő anyja úgy csevegett az öregemberrel, mintha a legrégibb ismerősök lettek volna. Most először fordult elő a fiatalos özveggyel, hogy elmosolyodott, és még nevetett is párat, amint hallott valami tréfásat vagy vicceset.

Az este kellemes társalgással telt el, és mire kora este hat óra lett, Kriszta úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már ők anyjánál, így elköszöntek, és elmentek.

Pár nappal később az anyuka telefonált lányának, hogy nagyon jól érezte magát ennek a különös idős ember társaságában, és ha ezentúl kedve támad, akkor nyugodtan magával hozhatja vendégségbe hozzá. Egy a lényeg, hogy mindig legyen észnél, és ha esetleg szerelmeskedésre kerülne sor, akkor is védekezzenek.