Hiábavaló remény

Hiábavaló remény lenne, ami most kitölti a szívem?
Szeretlek téged, s lopott perceink alatt azt érzem:
Te sem vagy közömbös velem. Vagy csak remélem?
Nem tudom, mert még nem osztottad meg velem.

Talán kiderül, nem akarom siettetni a választ,
De a remény minden perccel jobban eláraszt.
Bekapcsolt a félelem és a szorongás is vele,
Mi lesz, ha nem a válasz? Újra halhatok bele...

Egyszer már ott voltam, közel a határhoz, nagyon,
Mikor a csend beszélt helyetted, csüngtem szavakon.
A fájdalom részemmé lett, jött velem mindig csendben,
Őrült volt, bennem összetörte, amit lehet, s amit nem.

Próbáltalak feledni, de csak könnyeim gyűltek egyre,
Rólad álmodoztam titokban este az ágyban fekve.
S reggel, mikor mégsem találtalak, még inkább fájt,
Így teltek napjaim, sok borongós nappal akkortájt.

Talán hiába remélem, hogy a köztünk lévő igazi csoda
Belophatja magát majd idővel minden egyes napunkba.
Veled térnék nyugovóra, s melletted ébrednék boldogan,
Szívem elmerül ebben a melengető, éltető gondolatban.

Szeretlek. Mindegy, agyammal mit akarok erőltetni.
Szeretlek. S ezt az érzést nem akarom többet elfeledni.
Hagyom, kitöltsön, s tegyem meg általa az új dolgokat,
S tudjam, hogy ezzel csalok arcodra édes mosolyokat.

Szeretlek, s nem is kell nekem az életben már más soha,
Ha nem lehetetek veled, majd egyedül ugrom a habokba.
Vitorlázom egyedül, te csak a világítótorony leszel nekem,
Rég vágyott tánccal és zenével fogom kitölteni az életem.

Talán verseket is írok majd, s nem szól mind a magányról,
Reményteli maradok, mert nincs szó még a halálról.
S ez sem tántorít, hisz lelkünk talán azután egyesül,
S lesz egy boldog mennyországunk, vágyunk teljesül.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.