Ezen az oldalon elemezheted
Tordai Mihályné „Az idő puha tenyerében”
c. versének szerkezetét — az elemző megmutatja a sorok szótagszámát és a rímsémákat.
Vissza a vershez
1
Az idő nem kopog, csak mellém ül csendben,
2
mint egy régi barát, kitől sosem féltem.
3
Rám néz, mosolyog, s azt mondja halkan:
4
„Nézd csak, mennyi mindent hord a szíved magában.”
1
Hol vannak a régi évek? – kérdezem tőle,
2
ő pedig megérinti a vállam gyöngéden:
6
A lépteid lassú bölcsességében.”
2
nem elvesztettem az időt,
3
csak átalakult bennem emlékké,
5
amit már nem vehet el tőlem semmi.
1
Az élet utolsó részeiben már más a világ:
2
a csend is szebb, az este is barátságosabb,
4
a hála pedig hangosabb.
1
A barátaim ősz színekkel járnak,
2
mint őszi erdők, mikor a fény megszelídül.
3
Lassabbak lettünk, de mélyebbek,
4
és a lelkünk még mindig tud nevetni –
5
csak már tudja azt is, mi mindennek volt ára.
1
S mikor a test elfárad, s a székben megpihen,
2
az álom rám borul, mint egy puha kendő.
5
Az idő keze megtart, akárhogy dőlök.
1
Már nem várok csodákat -
2
mert látom: az igazi csodák mindig itt voltak.
6
Egy megosztott mosolyban, amitől szebb lett a nap.
1
Ha valamit nem mondtam ki, most kimondom:
5
Mindenért, ami megtanított szeretni jobban,
1
És tudom, amikor majd letelik éveim utolsó része,
3
csak kinyílik egy új ajtó,
4
ahol már nincs idő, nincs fáradtság,
6
és az a szeretet, melyet itt hagytunk egymásnak.
1
Addig pedig vigyázok magamra,
2
és szeretek annyit, amennyit csak tudok.
6
Az élet legérettebb gyümölcse,
8
de épp ezért olyan édes.