Az idő puha tenyerében

Az idő nem kopog, csak mellém ül csendben,
mint egy régi barát, kitől sosem féltem.
Rám néz, mosolyog, s azt mondja halkan:
„Nézd csak, mennyi mindent hord a szíved magában.”

Hol vannak a régi évek? – kérdezem tőle,
ő pedig megérinti a vállam gyöngéden:
„Itt vannak, benned.
A mosolyodban.
A könnyeidben.
A lépteid lassú bölcsességében.”

S akkor látom:
nem elvesztettem az időt,
csak átalakult bennem emlékké,
meleg, puha fénnyé,
amit már nem vehet el tőlem semmi.

Az élet utolsó részeiben már más a világ:
a csend is szebb, az este is barátságosabb,
a fájdalmak halkabbak,
a hála pedig hangosabb.

A barátaim ősz színekkel járnak,
mint őszi erdők, mikor a fény megszelídül.
Lassabbak lettünk, de mélyebbek,
és a lelkünk még mindig tud nevetni –
csak már tudja azt is, mi mindennek volt ára.

S mikor a test elfárad, s a székben megpihen,
az álom rám borul, mint egy puha kendő.
Nem sietek.
Nem kell.
Az idő keze megtart, akárhogy dőlök.

Már nem várok csodákat -
mert látom: az igazi csodák mindig itt voltak.
Egy ölelésben.
Egy kedves szóban.
Egy hazatérésben.
Egy megosztott mosolyban, amitől szebb lett a nap.

Ha valamit nem mondtam ki, most kimondom:
köszönöm.
Mindenért, ami volt.
Mindenért, ami fájt.
Mindenért, ami megtanított szeretni jobban,
mélyebben, tisztábban.

És tudom, amikor majd letelik éveim utolsó része,
nem lezárul valami –
csak kinyílik egy új ajtó,
ahol már nincs idő, nincs fáradtság,
csak fény, béke,
és az a szeretet, melyet itt hagytunk egymásnak.

Addig pedig vigyázok magamra,
és szeretek annyit, amennyit csak tudok.
Mert öregedni szép.
Puha.
Csöndes kincs.
Az élet legérettebb gyümölcse,
ami már nem harsány –
de épp ezért olyan édes.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.