A Kilencvenes Évek Hőse

Oszkárnak a rendszerváltozásig – hellyel-közzel – volt munkája, tehát volt tisztes, rendezett megélhetése, hiszen az ezer-ezerötszáz forint, melyet egy gyár iparegységében negyven esztendőn keresztül eltölteni kényszerült, szépen hozott a konyhára, és persze a kötelezően előírt nyugdíjalapba is befizette, amit be kellett, hogy fizessen, mert nagy főnökei azt kezdték híresztelni, hogy a nemsokára beköszöntő kilencvenes évek esztendői bizony-bizony súlyos, kikezdhetetlennek hitt sziszifuszi terheket fognak róni főként a munkásosztály szerénykedő tagjaira.

Így történt, hogy amikor beköszöntött a kilencvenes évek első éve, Oszkárt nemes egyszerűséggel máris kényszernyugdíjazták, persze csak és kizáróan azért, mert állítólag többen szóltak a vezetőség egynehány tagjának, hogy a kolléga úr mostanság rendkívül sokat krahácsol, köhécsel, és megromolhatott egészségügyi állapota, amit nem szabad félvállról venni.

– Nagyon köszönjük, drága Oszkár, hogy vállalatunk hűséges dolgozó munkásembere volt! További szép sikereket a MASZEK-világban is! – búcsúztatták szép, ám szerény ünnepség és konyakivászat keretében főnökei és munkatársai.

Oszkár megköszönte szépen a nagy csinnadrattát, majd kapott ajándéktárgyait elosztogatva kollégái kontójára egyszerűen hazasétált a fagyos téli napon, mondván: jócskán lesz még mit átgondolnia, hiszen munkája elvesztésével valahogy még nem ártana kigazdálkodnia két gyermeke ellátását, taníttatását és további életkörülményeiket.

Később egyik szintén nyugdíjas állapotú kollégája azt mondta, hogy a taxizás mostan rendkívül jövedelmező iparág kezd lenni, és a szépen muzsikáló borravalókból is szépen el lehet éldegélni, aztán hogy az ember mennyit is vall be a közösbe, az persze már egy másik történet.

– Gyere, öreg pajtás! Ne félj semmitől! Meglásd, tuti helyet tudok neked biztosítani! – sürgette egykori melós kollégája.

Így történt, hogy a halálosan unatkozó, és egész álló nap csupán csak a sportközvetítéseket és rádiót hallgató Oszkárból taxisofőr lett. S mivel csupán csak egy rozsdásodásnak indult, erősen kopogó motorú Moszkvicsuk volt, amibe már csupán hálni járt a lélek, így Oszkár ezzel kezdett el – legalábbis kezdetben – kisebb-nagyobb fuvarokat vállalni a városban.

Időközben aztán – mint minden szakmában – erre is könnyen rákaphat, és ráérezhet az ember. Oszkár sem volt kivétel, így amit egyik nap szépen megkeresett, azt a következő hónapokban igyekezett kissé kacifántos, görbe utakon járva megforgatni. A lényeg, hogy a hatóság és az állami szervek – remélhetőleg – ne vegyenek észre semmit.

Oszkár két tüneményes és imádnivaló gyereke, Alexandra és Patrick szépen csendesen nőttek, mígnem hamar kamaszok nem lettek, és miután apjukkal jóformán egyre kevesebbet találkoztak, kezdték őt előbb-utóbb hanyagolni, majd teljesen vadidegenként tekinteni.

Oszkár imádnivaló, rátermett felesége ripakodott rá férje urára, hogy azért többet is foglalkozhatna a gyerekeivel, különben mi értelme van a családnak?!

– Anyukám! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy megpróbálok több időt a gyerekekre fordítani, de te is tudod, ha olyan színvonalon szeretnék élni, amilyet most megengedhetünk magunknak, akkor kénytelen vagyok kicsit túlórákat is bevállalni, mert erre nem futja a soványka nyugdíj! – jelentette ki, és próbált kicsit örökösen neheztelő felesége lelkére beszélni.

Igen ám, de ha az ember már betöltött egy bizonyos életkort, akkor nem árt azért, ha jobban vigyáz magára, mert szervezete nem fogja kibírni az élet mostohácska, kacifántos megpróbáltatásait.

Így történhetett, hogy Oszkár éppen csak a bohém pesti éjszakában kezdte volna meg sofőri szolgálatát, amikor előbb enyhe, tompa szúrást érzett mellkasa körül, később pedig menten olyasfajta érzése támadt, mintha csak egy nagyobbacska, dromedár elefánt döngetne végig szívén.

„Ennek már a fele sem tréfa!” – gondolta, és utolsó szava CD-rádióján hangzott, ahol már a diszpécsert hívta, hogy infarktusa lehet, és sürgősen kórházba kellene jutnia.

– Nyugi, apafej! Mindjárt hívok neked egy mentőt! Addig fel a fejjel! – javasolta a diszpécser, és még jó, hogy azonnal reagált Oszkár furcsa, fulladásszerű hangjára, hiszen egy infarktusközeli állapotban minden perc drága, és ha az agy csupán csak öt teljes percig nem kap oxigént, az illető csúnyán pórul járhat.

Oszkárt a mentők sürgősségi ellátással máris egy kórházba szállították, ahol azonnal életmentő beavatkozást hajtottak rajta végre. Amikor nagy nehezen felpofozták az altatást követően, és magához tért, a főorvos és jó néhány rezidens a kora hajnali órák környékén valósággal a csodájára járt, mint orvosi szenzáció állapotának, elvégre aki egy nehézipari gyárban dolgozik, annak a brutálisan kemény, nehézkes fizikai munka a szervezetét előbb megsínyli és megviseli, mint akit alig-alig érintett csupán csak meg az élet szele.

– Osztán jobb lesz vigyáznia, kedves kolléga úr, különben még nagy bajok fognak ám magával történni! Csak lassított tempóban élje ezentúl az életét! Egyébként is nyugdíjas vagy, nem?! – szaladt fel a főorvos szemöldöke, mintha táncot járna.

– Ö… igen, főorvos úr kérem… de el kellene tartanom azért a családomat is, és a mostani világban kissé nehézkesebben megy… – vallotta be, őszinte ember lévén.

– Hát csak óvatosan, kolléga úr, különben még alumínium tepsiben fog kikötni, és onnét már nem tudom magát visszarúgdosni az életbe! – mondta a főorvos, és meglátszott rajta, hogy igencsak szívén viseli betegei sorsát, különösképp Oszkárét, aki, hogy meghallotta az orvos bölcselkedő intelmeit, kisebb sokkot és páni félelmet élt át, hogy hát akkor most mitévő legyen, és mihez kezdjen, hogy pénzt tudjon keresni? Elvégre kevéske nyugdíja legfeljebb a rezsire, meg a számlákra elég.

Alig egyhetes lábadozási idő után kiengedték a kórházból, ahová gondoskodó, bájos felesége valósággal naponta hordta a jó háztáji tyúkhúslevest csigatésztával, a rántott csirkéket zsírban sütve, és vajas-tejes krumplipürét, melyet anyósától eltanult, hiszen pontosan tudta, hogy a síralmas állapotban lévő kórházi koszt megalázó és vérlázító is egyben.

Bár Oszkárt sürgősségi mentő szállította volna otthonába, miután várni kellett volna rá bő négy és fél órát, Oszkár felesége úgy döntött, majd ő kézbe veszi a dolgok alakulását; segített kicipelni férje holmiját meg férjét az osztályról, aztán segített beszállni a Citroën autóba, aztán megindultak hazafelé.

Otthon aztán Oszkár gyerekei valósággal már tűkön ültek. Elvégre azért az mégsem járja, hogy a családfenntartó egyik pillanatról a másikra akár bármikor feldobhatja a talpát, így előbb Oszkár lánya, Erika, később pedig fia, Feri is azonnal megpuszilták, megölelgették beteg apjukat, és persze nem győztek tőle bocsánatot kérni, hogy annyira neveletlen, és – sok esetben – rosszcsont kamaszok tudtak lenni. Ám ennek most vége, hiszen apjuknak a doktor úr teljes nyugalmat és komfortos harmóniát rendelt. Mindennemű stressz és rizikófaktor tökéletesen kizárva. És a két forrófejű kamaszgyerek ezt meg is értette. Elvégre apjuktól is kaptak néminemű zsebpénzt erre-arra.

Igen ám, azonban Oszkár már a legelső hónapok tájékán valósággal majd megpusztult, hogy családtagjai valósággal máris úgy kezelik őt, mint egy nagyon súlyos beteg valakit, aki állandó huszonnégy órás ápolásra szorul. Így, megelégelvén ezt a hozzáállást, azonnal újságok álláshirdetéseit kezdte szorgalmas mohósággal bújni, hátha akad számára valami nyugis, elfogadható, és mi főbb: egyáltalán nem megterhelő munka, ami jól fizet. Végül szeme egy raktárhelyiség biztonsági őri állásán akadt meg, ahova el is ment anélkül, hogy akárcsak bárkinek is szólt volna a dologról. Ez amolyan férfias dolog volt a lelke mélyén.

Az állást meghallgató középkorú, üzletember-külsejű férfi kissé fitymálóan, lekezelő pikírtséggel beszélt vele, ám amikor látta, hogy Oszkár mennyire komolyan és felelősségteljesen gondolja ezt az egészet, magában azt gondolhatta: egye meg a fene az egészet, és Oszkárt máris éjszakai műszakba osztotta, ahol nem sok minden történik egy raktár életében.

Így történt, hogy Oszkár máris egy biztonsági őr éjszakás állásban találta magát, és amikor a hónap utolsó péntekén megérkezett a fizetése készpénzben, akkor valósággal madarat lehetett volna vele fogatni, és első dolga volt, hogy mind a két kamaszgyerekének vett egy-egy játékkonzolt, és egy-egy számítógépes játékot is, akármit is jelentsen ez.

Oszkár kamaszfiú egy együttesben basszusgitározott, és vállig érőre megnövesztette haját, mint önkéntes lázadásának tipikus szimbólumát, míg kamasz lánya, Erika félt bevallani apjának, hogy bizony nagyon is tisztában van vele, mit is jelent egy minden testrészre hatást gyakorló szexuális együttlét, és olyan dolgok, melyekről Oszkárnak még véletlenül sem illett semmit se tudnia.

Nemsokára aztán mind a két kamasz fiatal rendben leérettségizett, és Oszkár lányát eljegyezték, ami megint csak fejtörést okozott Oszkárnak, hiszen az esküvő utáni családalapításhoz is pénzre volt szüksége a szerelmes fiataloknak. Így nem meglepő, hogy Oszkár azonnal körbetelefonált pár régi ismerőst, hogy tudnának-e még jól fizető állásokat találni neki, mert gyerekei felnőttek, és kamasz lánya is immáron boldog feleség, és több mint valószínű, hogy nemsokára bővülni fog a család, ami megint csak kiadós költségekkel jár majd együtt.

Oszkár egyik régebbi cimborája egy exkluzív szórakozóhelyen dolgozott a belvárosban, mint afféle ügyeletes kidobóember, és azt mondta, ha Oszkár elmegy a szórakozóhelyre, hátha meg tudná győzni valamelyik fiatal tulajdonost, hogy megbízható munkaerő lenne, és garanciát is vállalna érte.

Így Oszkár felöltözött a kockás mintás, hetvenes évek diszkókorszakát idéző, kissé bohócszerű öltönyébe, és még idétlen nyakkendőt is kötött, hogy minél stílusosabb és elegánsabb legyen a megjelenése, amikor kora estefelé, amikor a menő és puccos szórakozóhely még üres volt és lakatlan, máris a tulajdonossal beszélt meg egy személyes találkát.

– Szóval maga lenne az, tisztelt Uram?! – lepődött meg jócskán a nagyon fiatal, tojáshéj-seggű tulajdonos, aki tetőtől talpig végigmérte Oszkárt.

– Igazgató úr, kérem! Nem fog bennem csalódni! Csupán csak egy lehetőséget szeretnék! Nem fogja megbánni! – kezdte beszédét.

– Nos hát, azt nem kétlem! De van-e magának bármifajta tapasztalata a szórakozóhelyek világával kapcsolatosan?! – kérdezett rá nyíltan.

Oszkár nemet intett a fejével, és máris szomorú lett, mert rendszerint ezek után nem kapta meg senki a kívánt állást, csak mert őszinte és nyílt volt.

– Az se baj! Majd berakjuk valahova! Akkor akár már ma este kezdhet is, ha úgy gondolja! Üdv a fedélzeten! – rázott vele kezet új főnöke, mire Oszkár megint csak nagyon tudott örülni, hogy végre megint csak egy kevéske pénz áll a házhoz.

Oszkár napjai úgy teltek, hogy egyszemélyben volt biztonsági őr egy raktárépületben, míg másszor egy exkluzív szórakozóhelyen volt ajtónálló.

Történt aztán, hogy felnőtt lányának bulizhatnékja támadt, és csajos barátnőivel pont abba a felkapott és menő szórakozóhelyre kellett jönniük, ahol Oszkár volt az ajtónálló. Amikor megpillantotta lányát, egyszerre kíváncsiság és tartós gyanakvás kerítette hatalmába; elvégre egy fiatal, és elviekben boldog feleség már csak nem bulizik éjszakába nyúlóan, míg a férje ki tudja, merre jár! – gondolhatta Oszkár, és óvatosan megközelítette a bulizós csajos társaságot, akik látszólag egymás után itták meg a tequila-, vodkából álló felespoharaikat és vendégváró koktéljaikat, míg jócskán becsíptek.

Később már odaáig fajult ez a helyzet, hogy hangosan kujonkodva felálltak a bárpultra, és táncolni, meg hangosan énekelni kezdtek, szándékosan zavarva a legtöbb V.I.P. vendég hangulatát és közérzetét, így a fiatal tulajdonos máris utasította a szerencsétlen Oszkárt, ha jót akar, és persze ha meg akarja még egy kis ideig tartani az állását, akkor kihajítja a csajos, bulizós társaság hölgytagjait.

Oszkár most valóságos, súlyos erkölcsi dilemma elé nézett. Elvégre ha kihajítja őket, ami szakmai kötelessége, akkor a főnöke talán még béremelést is ad majd a következő fizetésnapon, ellentétben azzal, ha nem csinál semmit, hiszen akkor ő maga fog egy jól fizető állásból azonnali hatállyal repülni.

Oszkár sokáig tanakodott magában, míg egyre közelebb lépett a csajos társaság tagjaihoz:

– Szép jó estét a kedves hölgyeknek! Szervusz, Erika! – köszöntötte a bulizós nőket és felnőtt, férjezett lányát is.

– Szia, apukám… – köszönt részegen felnőtt lánya is. – Mit akarsz már megint?!

– Én csak érdeklődnék, hogy minden rendben van-e veletek, mert többen szóltak, hogy bizonyos befolyásos vendégeket zavartok!

– Akkor hát az egyedül csak az ő bajuk! – Erika egy hatalmasat böffentett, majd újabb koktélt kezdett szürcsölgetni, mint aki máris totálisan elázott alkoholos mámorában.

– Édes lányom! Ne csináld a fesztivált! Most azonnal velem jössz! Nincs vita! Megértetted?! – Oszkár előbb csak gyöngéden fogta meg felnőtt lánya karját, majd amikor az hisztizve tiltakozni merészelt, pehelysúlyú paplan módjára vette a hátára, és elindult vele az épület kijárata felé:

– Drága hölgyeim! Azt tanácsolom, hogy fogjanak egy taxit maguknak! További szép estét!

Oszkár kicipelte vaskos vállain felnőtt lányát, aki totál részegre itta magát önpusztítón, majd óvatosan betette őt ütött-kopott Moszkvicsa hátsó ülésére, hátha sikerül kipihenni az alkohol bódító hatásait, és elindult vele hazafelé.

Otthon aztán Oszkár felesége segített felnőtt lányukat lefektetni az ágyába, mondván, majd amikor kijózanodik, lesz hozzá egy-két szava. Aztán mindketten aludni mentek.

Másnap kora reggel Oszkár és felesége reggelizés közben kíváncsian, magyarázatra várva meredtek Erikára, akinek borzasztóan fájt és sajgott a feje, és persze minden hangra érzékenyen reagált.

– Tudom, hogy mit akartok mondani! Ne erőltessétek! A házasságom az imádott férjemmel egy rakás szar, mert az a rohadék megcsal fűvel-fával! Képtelen a farkát a gatyájában bent tartani! Én pedig terhes lettem… – hallgatott el egy rövid pillanatra. Akkor tehát ez volt az az eget rengető titok, ami most – szerencsére – napvilágot látott.

– …De hát kicsim! Ez fantasztikus! Lesz majd egy kis csöppséged, amiről gondoskodhatsz, és már mi is úgy vágytunk egy unokára apáddal! – lelkesedett az ötletért az asszony.

– De én ezt az egészet még túl elsietettnek érzem! Még nem tudom, hogy igazándiból mit akarok! – Erika potyogtatta könnyeit, és most nagyon védtelennek, és kiszolgáltatottan sebezhetőnek látszott, akit meg kell nyugtatni és védelmezni.

– Semmi baj, szívem! Azért vagyunk, hogy együtt majd megoldjuk a dolgokat!

Pár hónapra rá Erika szépen gömbölyödni kezdett, és nem tudni, hogy vajon a hormonális változásoknak köszönhetően-e, vagy valami másnak, egyre gondoskodóbban, felelősségteljesebben igyekezett gondolni magára és kisbabájára. Mindig órákig képes volt az előszobai, embermagasságú tükör előtt állva simogatni szépen gömbölyödő pocakját, és ilyenkor meghatottságában pár könnycsepp mellé még kiadósan el is pirult.

Végül aztán a kilencedik hónapban szép és egészséges kisfiúnak adott életet, akit Maxnak nevezett el.

Oszkár valósággal imádott nagypapa lenni, és kisunokájának bármit megvett, hogy kicsit el is kényeztette, mint elsőszülött csemetét, mert az így illett. Később aztán fia, Józsi is feleségül vette kedvesét, és Bécsben telepedtek le, mert azt vallotta, ott mégiscsak több lehetőség kínálkozik.

Oszkár még éldegélt pár évet tökéletes nyugalomban, harmóniában és teljességben, majd kicsivel a kilencvenötödik születésnapja után csendesen, örökre lehunyta szemét. Egy teljes és tartalmas élet állt mögötte. És mindezt végigélni nem volt igazán gyerekjáték, vagy piskóta sem!