Élet dobbanások I.

Nézek ki a koszos ablaküvegen a térre, néhány galamb kószál
piszkos szürke a tolluk.
Vajon mit érzékelnek ők a körülöttünk zajló világból. Kicsi galamb agyuk,
érzi-e a veszély illatát, esetleg nem is törődnek vele?
Határozottan érdekel a véleményük. Az embereké kevésbé, mondhatni
egyáltalán. Elegem van, az össze – vissza kitalált okosságaikból, amit
kéretlenül rám ontanak.
Hiába próbálom lemosni magam, mint mágnesre a gombostűk
tapadnak rám a marhaságaik és az értelmetlen magyarázkodások meg
egyenesen fizikai fájdalmat okoznak bennem.
Közben kihült a kávém, a galambok is felrepültek a téren nem maradt
más csak egy ósdi fapad, amire soha senki nem ül le.
Mért van az, hogy az ilyen ósdi padokra nem ülnek le az emberek.
Talán majd én, egy csillaghullós augusztusi éjszakán, rátelepszek és
felemelkedek vele együtt azokba az elérhetetlen magasságokba,
melyekre mindig gyermeki áhítattal vágytam.
*
Egyszer biztosan!