Ahogy múlnak az évek

Ahogy múlnak az évek, egyre többször jutnak eszembe a gyermeki évek.

Zakatolva indult a gőzös Kanizsáról, végig a Balaton parton, aztán át a végtelen rónaságon, elvitt a nagyszülői házhoz.
Mikor a Maros fölött átrobogott, a szívem is gyorsabban dobogott.
Megláttam újra a tatát, nagy bajuszos, mindig mosolygós volt, huszár.
Hajlott hátú, szigorú mamát. Hej, de szép hetek voltak azok, amikor jártuk anyuval a piacot.
Ahogy végigsétáltunk az utcán, mindig elmondta:

– Ez itt a nagy színész, Páger Antal szülői háza.

A Maros mellett kocsikázva, amit Sándor, a ló húzott, szórtuk a barackot a gyerekeknek, de tata egy szót se szólt.
Volt egy kecske, Boriska, aki a tejet adta. A ló farkából apu borotvapamacsot alkotott.
A strandon szólt a zene – „…ha végre itt a nyár…” –, mi vidáman lubickoltunk.

A szavakat sem mindig értettem: itt kanna, ott kanta, itt papa, ott tata, itt gyermek, ott pulya.

Ott láttam először szitakötőt, magasba repített sárkányt, a végtelennek tűnő kocsikat a mozdony után.
Szállt a hagyma illata, amit vagonszámra pucoltak férfiak, asszonyok és lányok.

Aztán a téli utazások, mikor rácsodálkoztam az ablakokban virító ibolyákra. Ma már tudom, az a fokföldi ibolya, de akkor gyerekfejjel nem értettem.

Ej, hol van a gyermekkor, tovatűnt, de álmomban újra látom a piacot, a sok-sok rokont, a hosszú tornácos házakat, a Korona Szállót. Itt kaptam mindig szögedi piros papucsot.

Anyukám arcát, mikor hazaérkezett. Itt volt otthon.

Sok szép emlék, ami oda köt a hagyma városához, Makóhoz. Talán még egyszer végigsétálok, és eljutok ahhoz az álmomban még látott sarokházhoz.