A csönd filozófiája 1. rész

Advent első reggelén Magda arra ébredt, hogy a telefonja fényesen vibrál az éjjeliszekrényen. Üzenetek, értesítések, mintha a világ már kora hajnalban követelte volna tőle a figyelmet. Egész előző hetei, sőt hónapjai tele voltak zsúfoltsággal, rohanással, állandó villódzásokkal és különféle hangokat kiadó jelzésekkel. Amikor nagy álmosan ránézett telefonjára, valami különös ellenállás született meg benne. Ma nem akar része lenni a harsány világnak.
Kiment a konyhába, vizet forralt, és amikor leült a bögréje mellé, egy váratlan és szinte kényelmetlen csönd ereszkedett köré. Nem a megszokott, hiszen hogyan is lehetne megszokott, amikor szinte sosem volt teljes csöndben. Ha takarított, zenét hallgatott, ha főzött, podcasteket a youtube-ról, és volt úgy, hogy két filmet is nézett egyszerre két különböző csatornán. Így ez most olyan csend volt, amelyben hallotta saját légzését is. Mélységes volt, amelyben elfért minden. A fények és árnyékok egyaránt. A napok óta kavargó gondolatai, amelyeket igyekezett elnyomni, most előbújtak, mint a porból felröppenő részecskék, ha hirtelen beárad a napfény. A csönd nem engedte, hogy elterelje róluk a figyelmét.
Egész nap csönd vette körül. Belül az emlékképei viszont kezdték megrohanni, és az azokat követő gondolatai és érzései… Majd a teendők jöttek, amelyek szorították. „Fel kéne adnom a megígért csomagot, meg kell látogatnom beteg édesapámat, és végre szembe akarok nézni ezzel az új kapcsolattal, amelyben sehogy sem tudok döntést hozni…”
Ahogy telt a nap, Magda olykor azon kapta magát, hogy ösztönösen a telefonja után nyúl, mintha egy láthatatlan madzag húzná a keze fejét az éjjeliszekrény felé. De valami megállította. Visszahúzta a kezét, mint amikor félünk, hogy egy forró tárgy gőze megégeti. Megállt és mély levegőt vett. „Miért olyan nehéz egyszerűen csak lenni?” - morfondírozott. „Nem kéne, hogy ez legyen a természetes?”
A csend eleinte szúrós volt és fájt a szúrása. Csípős is volt, amitől az ember orrának hegye kipirosodik. De ahogy múltak a percek és órák, mintha enyhült volna. A konyhaablakon túl a deres utcát nézte, a gyér fényben minden kicsit lassabban mozgott. Egy járókelő kabátján megült a dér, a léptei alatt finoman ropogott a hó. Ahogy így nézelődött hirtelen úgy érezte, hogy valaki hangtalanul megfogja a vállát és azt súgja: „Ne a világra figyelj, hanem önmagadra!” A gondolatok, amelyek eddig csak zajként kúsztak át tudata peremén, most tisztábban formálódtak. Előbukkantak elfelejtett érzések, rég nem érintett vágyak, apró fájdalmak és örömök. „Hogy felejthettem el? Mikor is hallottam így utoljára magamat?” - kérdezte a csöndet. „Mikor volt időm, vagy inkább bátorságom leülni a saját lelkem mellé?”
A bögréjében még a reggel főzött tea váratott magára. Megmelegítette és a tea gőze lassan végigsimított az arcán. Jólesett neki a simogatás. Magda úgy érezte, hogy valami kis hely szabadul fel benne. Nem nagy, csak egy tenyérnyi. De elég ahhoz, hogy ott megpihenjen egy gondolat. „A béke talán nem is kívülről jön. Talán nekem kell megteremtenem.”
A délutáni fény már halványodott, amikor rájött, hogy a nap csendje nem üresség, hanem jelenlét. Egyfajta visszhangja annak, amit annyi ideig nem hallott meg. Önmagának. És ebben a visszhangban, ebben az óvatos rezdülésben ott volt valami kezdet: az első adventi várakozás halk szívdobbanása.
Magdának a következő héten már dolgoznia kellett. Feladta a csomagot, meglátogatta édesapját és komolyan kezdett a jövőjére gondolni. A külső zajokat nem tudta teljesen kizárni, de minden reggel korábban kelt a szokottnál és pár percet némán töltött. Megtanulta, hogy a csend először mindig tükröt tart. Megmutatja a rendezetlenséget, a félelmeket, az elfojtott mondatokat. Úgy érezte, mintha egy szobában állna, ahol eddig félhomály volt, és most hirtelen felkapcsolják a villanyt. Nem volt könnyű belenézni a világosságba.

Folytatása következik…