Az ötödik gyertya lángja

„Az igazi fény nem a szemnek, hanem a szívnek világít.”
(ismeretlen szerző)

A tél olyan lassan ült rá a városra, mint egy vastag, hideg takaró, ami nem melegít, inkább nyomaszt. A férfi az íróasztalánál ült, ujjai a papír szélén pihentek, de nem mozdultak. Már hónapok óta nem írt. A betegség nemcsak a hangját vitte el, hanem valamit a bensőjéből is, azt a szikrát, ami mindig ott izzott benne, és szavakba formálta a világot. Most csak csend volt körülötte, és a papír vakító fehérsége. Ő pedig csak ült az íróasztalnál, nézte a papírt, és érezte, hogy a szavak, amelyek valaha könnyedén jöttek, most elhagyták. Mint a madarak, mielőtt beköszönt a tél. A toll ott feküdt a papíron, mint egy megtört szárny. A szobát csak a köhögése és az óra halk ketyegése töltötte be. Kint lassan hullt a hó, bent a gondolatok elnehezedtek, mint a hideg ablakpárkányon a dér. Elérkezett a december és a férfi szívét elfogta a félelem. Az ünnepektől való félelem. Mi lesz így vele most, hogy már az ihlet is elhagyta? Az a régi, meleg derű, ami éltette, eltűnt. A karácsony közeledett, de ő csak a fáradtságot érezte.
A következő napok egyikén az idős szomszédasszony csengetett be. Kezében egy kis cserép karácsonyi kaktusz volt.
- Gondoltam, jól jönne magának egy kis szín ebben a szürke időben - mondta, és a cserepet az ablakba tette. - Még nincs virága, de karácsonyra ki kell nyílnia.
Mivel az író szótlanul és esetlenül csak állt ott, ismét az asszony szólalt meg.
- Tudja, maga mindig olyan szépeket írt karácsonyra. Hiányoznak az írásai.
Az író csak bólintott, de amikor becsukódott az ajtó, sokáig nézte a kis leveleket és a sok bimbót rajtuk. Mintha valaki a múltból szólt volna hozzá.
Elérkezett advent első vasárnapja. A házban a harmadik emeleten lakó fiatal házaspár csöngetett be hozzá és a feleség egy szépséges adventi koszorút nyújtott a férfi felé.
- Hallottuk, hogy beteg és arra gondoltunk, talán örülne ennek a kis ajándéknak. Én magam készítettem - mondta félénken az asszony.
Az író ajkán végigfutott egy bizonytalan rezdülés. Este meggyújtotta az első gyertyát. A fénye ott pislákolt az asztalon, néha úgy tűnt, hogy azonnal kialszik, de mégis kibírta a következő vasárnapig. És a férfi a következő vasárnapon a bizonytalan hit gyertya lángjával meggyújtotta a remény gyertyát. A gyertya fénye erősebben világította meg kis szobáját. A harmadik vasárnapon meggyújtotta az öröm gyertyát. Szíve….
Közeledve az utolsó adventi vasárnaphoz, egyik reggel, amikor az író elhúzta a függönyt, valami apró piros ragyogást látott a párkányon. A karácsonyi kaktusz virágba borult. Olyan élénkpiros volt, hogy belesajdult a szeme. Virágba borult élettel telve, az egyetlen élő dolog a szobában. Mintha az emlékezés is kinyílt volna vele együtt. Anyja járt az eszében, aki mindig azt mondta, hogy „a kaktusz is megérzi, ha jön az ünnep.” Az író ajkán esetlen grimasz suhant át.
Aznap délután elővette a régi dobozt, amiben a karácsonyi díszeket tartotta. Régóta nem nyitotta ki, talán évek óta. A fedél alatt por és fénykeverék szállt fel, és a tetején ott ült egy kis manó, ferde sapkával, kopott arcával.
- Hát te is itt maradtál - mondta halkan, és ujjával letörölte a port a figuráról. - De te is megöregedtél, barátom.
Eszébe jutott, ahogy húga gyerekként nevetve a fára tette, és mindig azt mondta, hogy „ő vigyáz az álmokra”. A férfi akkoriban még hitt ebben. Most újra hinni akart. Ajka sarkában megjelent egy halvány mosoly.
A negyedik vasárnap este meggyújtotta a szeretet gyertyáját. A láng kicsi volt, alig mozdult, de a szoba hirtelen melegebb lett. Ahogy nézte a fényt, eszébe jutott, hány évig gyújtották együtt a gyertyákat, míg a gyerekek nevetve számolták a napokat karácsonyig. Most csak a csend számolt helyettük, de nem volt ellenséges. A fény lassan beleolvadt a szívébe és megvilágította az emlékeit.
Szenteste, amikor a hó már vastagon ült az ablakpárkányon, elővette a régi hógömböt. A gömbön még ott volt egy karcolás, a felesége neve. A gyertya fénye megcsillant rajta, s egy pillanatra hallani vélte a nő vidám kacagását, amikor megrázta a hógömböt és csillogó szemmel csodálta a hulló pelyheket. Nem volt benne fájdalom, csak valami szelíd meghatottság. Azt érezte, hogy a múlt nem múlik el, és ha úgy gondol rá, még át is melegítheti. Elmosolyodott. Szélesen, szíve legmélyéről.
A gyertya fénye megrebbent, a láng egy pillanatra táncolt a falon. És akkor valami megmozdult benne. Egy mondat. Egy kép. Egy apró szikra. És akkor, minden különösebb szándék nélkül, leült az asztalhoz. A papír még ott várt, türelmesen, mint egy régi barát. Amikor éjfélt ütött az óra, már írt. A szavak először tétovák voltak, mint az első hópelyhek a fuvallatban, aztán egymás után hullottak, puhán, melegen. Nem tervezett, nem javított, csak hagyta, hogy jöjjön. Kedves emberekről írt, a fényről, emlékekről, az apró csodákról, amiket nem lehet látni, csak érezni. Minden mondatban ott bujkált a gondolat egy kis piros virágról, négy gyertya lángjáról, régi nevetésről. A manó a polcról figyelte, a kaktusz virága a legszebb színében pompázott. A történet, ami született, nem volt nagy mű, nem is akart az lenni, csak egy kis írás az életről, ami mégis mindig újra kivirágzik.
Amikor befejezte az első oldalt, kinézett az ablakon. A hóesés elcsendesedett, a csillagok szelíden ragyogtak. Valahol a közelben harang szólt, s a hang beleolvadt az éjszakába. A férfi elmosolyodott és mosolya ott maradt az arcán. Sokáig. Tudta, hogy az ihlet nem jött vissza, soha nem is ment el igazán. Csak meg kellett várni, míg újra kigyúl benne a fény. Az ötödik gyertya lángja.