Anna és Bandi

Ellazulva feküdt az ágyon. Nem gondolt semmire. A karja most nem fájt, nem feszítette meg, öklét is kiengedte, ahogy a nővér utasította. Unottan bámulta a mennyezeti neon világítótestet. Ágya oldalán most megállt az egyik nővér, és megszólította:
— Minden rendben van? Nem zsibbad a karja?
Megpróbált válaszolni neki, de csak egy rekedtes érthetetlen hang csúszott ki a száján, ezért bólintott egyet, hogy jól érzi magát. Megköszörülte berekedt torkát. Újra megpróbált felelni a nővérnek, de addigra az már a harmadik ágynál járt.
Lassan már készen is lesz.
— Már a harmadik kémcsövet cserélték — mondta félhangosan magának —, de már éppen ideje is. — Mégis, kissé érzem, hogy zsibbadni kezd. Szerencsére már jön a nővér — sóhajtott fel.
Miután az megérkezett, meglazította a karját elszorító műanyag szalagot. Kihúzta vénájából a vérvételi tűt végén a csővel, a sebet leragasztotta, végezetül lezárta, és eltette a levett vért tartalmazó kémcsövet.
Bandi lassan, óvatosan felült a vérvételi ágyon. Ahogy oldalra fordulva lelépett róla az egymás mellett fekvő ágyak közül a harmadikon hirtelen Annát pillantotta meg. Ő is vért adott.
A huszonéves, magas, jó kiállású fiatalember ezen túlságosan nem lepődött meg, végül is mindketten ugyanabban az intézményben dolgoztak. Anna a második emeleten az Anyagismereti Tanszéken, ő pedig az egyetem könyvtárának szakreferenseként, a könyvtárban.
Többször előfordult, hogy látták egymást a folyosón, vagy délfelé az egyetemi menzán. Néhányszor csaknem egymásba ütköztek. Ilyenkor Anna, egy ügyes mozdulattal mindig kitért előle. Sikerült neki, hogy némán elkerüljék egymást, anélkül, hogy tekintetük találkozott volna. A felvállalt találkozás ugyanis neki kínos lett volna. Ezért gondosan ügyelt arra, hogy ez ne történjék meg, még akkor sem, amikor csupán néhány méter választotta el őket egymástól. A csekély távolság ellenére is úgy tett, mintha nem vette volna észre Bandit. A fiú hiába nézett rá, hiába igyekezett tekintetével a lány pillantását elkapni, nem sikerült neki. Bandi ilyen esetekben tehetetlenségében jobb híján elmosolyodott, de nem az örömtől, hanem kínjában. Azt azért szerette volna megtudni, vajon mit tett volna Anna akkor, ha mégis veszi a bátorságot, és a szemébe néz? Vajon ekkor is gyáván elkapta volna a tekintetét? Vagy talán közömbösen visszanézett volna rá, mintha teljesen ismeretlen lenne neki? Esetleg ekkor legalább biccentett volna neki egyet a fejével?

Bandi értette is, meg nem is, mire föl Annának ez a nagy igyekezete, hogy megpróbálja kitörölni emlékezetéből azt a hat hónapot, amíg együtt jártak. Ekkor Anna még egyetemista volt, ő meg már dolgozott, de esti tagozaton ugyanazon az egyetemen tanult. Abban is hasonlóak voltak, hogy mindketten negyedik évfolyamos hallgatók voltak, és a diploma megszerzéséig még egy évük volt hátra egyetemen.
Azóta persze eltelt X év, mindketten már házasok, de ez nem lehet elégséges ok, arra, hogy Anna ki akarja törölni múltjának ezt a részét, mintha meg sem történt volna.
Hat hónap nem hosszú idő, de ahhoz, hogy valaki ennyi időt ki akarna törölni az emlékezetéből, és ezt valóban meg is kívánná tenni, nos ehhez már elég hosszú.

Anna erre vállalkozott.

Meglehet Bandi könnyen választ kaphatott volna kérdéséire, ha egyszer megállítja, megszólítja Annát, és megkéri őt, hogy beszéljék meg tisztázatlan dolgaikat.
Mégsem tette meg.
Mi húzódhatott ennek a hátterében? Félelem? Büszkeség? Kényelmetlen helyzetek elkerülésének igénye? Valószínűleg a válasz e kérdésekben rejlik. Biztos feleletet azonban, csak egyedül ő tudott volna erre adni.

Bandi azzal persze tisztában volt, hogy Anna nem felejtett el semmit, csak úgy tett, mintha elfelejtett volna mindent, vagy még inkább azt akarta, hogy ne is emlékezzen a megtörténtekre.
Pedig, elfelejteni többek között azt a tavaszi kirándulást Szentendre környékére, nem, azt nem lehet.
Ez alkalommal a nap már délelőtt tisztán, és intenzíven sütött, ők meg nem figyeltek erre, és este, amikor visszatérőben ültek a HÉV-en, akkor már érezték, hogy ég az arcuk, kezük.
Másnap mindketten vöröslöttek, naptól lepirultan jelentek meg. Amikor találkoztak, és megpillantották egymást hahotázva mutogattak egymásra:
— Anna, ha látnád magad! Kedvesem, még egy répának is elmennél — mondta neki Bandi nevetve.
— Igen, nagyon jó ez a hasonlat: mint, egy répa... Ezentúl Répa leszel nekem, az én Répám — ízlelgette tovább az alkalmi nevet.
— Jaj ne... Ne csináld, már ... Kérlek Bandi! Különben is, te is úgy nézel ki, mint egy répa, mint egy másik répa — vágott neki vissza Anna.
— Tudod mit Annácska? Jó legyen, de akkor mindketten legyünk Répák! Olyan jól hangzik: a két Répa. Na mit szólsz hozzá Szívem, Répa?

Ezután történt, hogy éhesen bementek egy gyorskiszolgáló étterembe. Két hotdogot ettek meg. Utána megszomjaztak, de Bandi mindenképp sört szeretett volna inni, de ott nem volt. Továbbmenve találtak egy kocsmaszerű kis presszót. Itt megittak két sört, Bandi egy korsót, Anna csak egy pohárral. Amikor Anna felnézett rá az első becsületes korty után, elnevette magát, és megjegyezte:
— Bandi, szakállad nőtt, meg bajuszod is! — Tényleg, nem gondoltál arra, hogy szakállt növessz magadnak? Olyan professzoros kinézetű, komoly férfi lennél. Igaz is, Bandikám, itt az ideje, hogy megkomolyodj! Maholnap megkapod a diplomád, de úgy veszem észre, téged ez nem nagyon izgat. Pedig már most el kellene gondolkodnod, milyen irányban lépj tovább. Állásokat kellene nézegetned, nem gondolod?
— Kedvesem, látom, hogy még nem ismersz eléggé. Abban persze igazad van, hogy engem az a tény, hogy hamarosan diploma lesz a kezemben valóban nem érdekel, mint ahogy az sem, hogy milyen szakirányon induljak tovább. Sőt az egész közgazdaságtan úgy, ahogy van mindenestől egy cseppet sem érdekel. Nem akarok közgazdász lenni! — fakadt ki a fiú.
— Bandi..., Bandi... állj, nyugodj le! Ez komoly dolog. Kapcsoljuk ki az érzelmeket! — próbálta nyugtatni a felhevült fiút. — Sokan boldogok lennének, hogy egyetemen tanulhatnának! Hát nem érted? Az a diploma, majd, ha már a kezedben tartod, állást és pénzt, stabilitást jelent majd neked az életben — próbált ész érvekkel operálni Anna.
— Ó, nem! Korlátokat, falakat börtönt jelentene nekem, ahová be lennék zárva, és ha onnan kifelé nyújtogatnám a nyakam, hát kitörnék azt — kesergett tovább Bandi.
— Na jó, de akkor mit akarsz csinálni? És akkor miért tanulsz itt? — tudakolta tőle Anna.
— Annácska, jó a kérdés, de sajna még nem tudom rá a választ. Még keresem, mert még nem találtam rá. Mást nem tehetek-hangzott el a fiú nem túl megnyugtató válasza. Ettől egy kissé mindketten elszomorodtak. Anna hiába igyekezett, a hangulat elromlott, így akkor ez a nap korábban fejeződött be számukra, mint, ahogy ezt szerették volna.

Rendesen, más alkalommal a találka végén Bandi egészen a házuk kapujáig kísérte haza Annát. A ház, ahol a lány szüleivel és húgával élt, egy kertes családi ház volt a Naphegy téren. Két irányból lehetett megközelíteni: egyrészt a Krisztina tér-Mészáros utca felől, másrészt a Krisztina körútról egy lépcsőfeljárón. Ez utóbbi volt a kedveltebb megoldás.
Itt a lépcsőfeljáró mellett egy csendes, eldugott kis játszótér bújt meg szerényen, emiatt szerették jobban ezt az útvonalat. A néhány fa kiterjedt lombkoronája kiváló védelmet, és intimitást biztosított az itt közösen eltöltött perceknek.
Amikorra ők itt megfordultak már késő, sötét este volt, még nyáron is. Hazafelé, jó volt itt még elidőzni. Olykor hosszú elmélyült csendes beszélgetések helyszíne volt ez a hely, míg máskor vidáman önfeledten csintalan gyerekek módjára engedték szabadjára a játékos kedvüket. Beleültek, kipróbálták a hintákat is. Tehették itt senki sem láthatta őket. Először Anna ült bele a láncon felfüggesztett egyik hinta székébe. Néhány lendítés után, máris kellő magasságot ért el, innen lefelé menetben kiáltotta:
— Ha hó, figyelem! Vigyázat jön a vonat! — e szavakkal Anna most lejtmenetben közeledett székében ülve az előtte álló Bandi felé. Az kitárta mindkét karját, és székéből kikapta a lányt, de nem tudta megtartani és mindketten a földre kerültek nagy nevetés közepette. Ezután hasonlóan, de kis eltéréssel ismételték meg az előbbi jelenetet. Most Bandi úgy várta a lefelé érkező Annát, hogy amikor a szék már csupán néhány centiméterre volt a mellétől, hirtelen előrenyújtotta fejét, és szája megtalálva Anna száját röpke csókot lopott tőle.

Mivel mindketten tanultak, ráadásul Bandi mellette még dolgozott is, hétköznaponként ritkábban találkoztak, de a hétvége az együttléteké volt. Ilyenkor eljártak szórakozni, moziba, táncolni, jó zenéket hallgatni. Megismerkedésük is az egyik egyetemi klub hétvégi zenés rendezvényén történt. Bandi ekkoriban nagy zenerajongó volt, otthonában állandóan a rádió könnyűzenei adásait bújta. Az általa kedvelt együttesek újabb számaira vadászva magnója mindig felvételre készen állt. A legtöbb ismert együttes és énekes által előadott számokról készített felvételekből már tekintélyes gyűjteménnyel rendelkezett. Ennek birtokában akár alkalmi lemezlovasként is képes lett volna felkéréseket fogadni és ellátni.

Amikor megismerkedésüket nem sokkal követő szilveszteri buliján felmerült a kérdés, hogy ki fogja majd szolgáltatni a zenét, nem is volt kérdés, hogy ez a valaki csak ő lehet.
Ez a bizonyos szilveszteri házibuli egyébként is emlékezetes esemény volt mindkettőjüknek. Anna azt találta ki, hogy csapjanak egy különleges murit egy különleges helyszínen. Így esett a választás Annáék nyári üdülőházikójára, ami még Budapesten, de az elég távoli Irhás árok mellett egy kisebb domboldalon állt. Itt, majd senki sem fog rájuk szólni a túl hangos zene, vagy a viselkedésük miatt.
Volt azonban egy bökkenő, melyet, ha nem tudtak volna megoldani, oda lett volna a terv. Ez a probléma a fűtés megoldása volt. A házikó fűtéséhez egy széntüzelésű vaskályha állt rendelkezésre, ezzel nem volt semmi probléma. Amire ki kelet találni valamit, az a szén utánpótlás kérdése volt. Ez aztán végül elég különleges úton-módon, de megoldódott. Anna húga találta ki, hogy több fordulóban táskában vigyék ki a szenet. Amikor erre sor került, és vitték a táskákat senki sem sejtette mit rejt a belsejük. Ha valaki ezt tudta volna bizonyára jókat nevetett volna, hogy milyen szokatlan módon oldották meg ezt a kérdést.

Aznap, Szilveszter napján, igen száraz, de kimondottan hideg idő volt. Bent a kályha kiválóan tette a dolgát, szerencsére szénből is volt elegendő. A kellemes benti meleget elsősorban a kályha biztosította, de ehhez hozzájárult az elfogyasztott különféle szeszes italok pótlólagos hatása is. Az éjfélt még bent a házban várták meg. A pezsgőbontásra, az újévi köszöntőre még itt bent a jó melegben került sor, majd ezt követően az egész társaság, lehettek úgy tíz-tizenketten, kivonult a szabadba.

Kint az előző nap vastagon hullott hó borított be mindent. A kopasz domboldalon csak néhány csenevész bokor árválkodott, azok is csontkeményre fagyva. Amint a tánctól és az elfogyasztott italtól kihevült szilveszterezők kiléptek a szabadba, arcukba csapódva hihetetlenül friss, jéghideg levegő fogadta őket. A hideg érintése már-már fájt. A tél gondoskodó anyai kezek módjára, mint valami meleg ágytakarót, úgy terítette a hótakarót a hidegben didergő, szunnyadó tájra.
A friss hó, az emelkedett hangulat kedvet csinált alkalmi hócsatára, melynek végeztével elégedetten, a hidegtől kipirult arccal és kezekkel tértek vissza a házikó nyújtotta melegbe, hogy újult erővel folytassák a mulatságot.
Abban Anna és Bandi is megegyeztek, hogy eme szilveszteri buli eseményei közül, ez az éjfélt követő, a szabadban önfeledten eltöltött rövid idő maradt meg legjobban az emlékezetükben.

Bandi emlékezetében, a neves események között, érdekes módon, egy látszólag jelentéktelen epizód is előkelő helyet foglalt el. Ez az esemény az adott félévi szemeszteri vizsgaidőszakot lezáró vizsgájához kapcsolódott.
Január vége felé járt már az idő, de Bandinak még volt egy vizsgája Szervezés tantárgyból, amit még nem tett le. Szándékosan húzta-halasztotta a vizsga időpontját. Nem szerette ezt a tantárgyat, valahogy kifolyt a kezéből. Nem lehetett megfogni, túl képlékeny, semmitmondó üres locsogásnak tartotta. A vizsga napján, délelőtt 11 órakor már idegesen sétált fel s alá a tanszék előtti folyosón. A kissé sötét folyosón egy női alak közeledett felé. Amikor az már a közelébe ért, felnézett rá, és nagy meglepetésére Annát látta maga előtt.

— Nahát, Anna. Te itt? — szólította meg a lányt.
— Bandi! Szervusz! Csak nem vizsgázol? — kérdezte a fiútól, majd — Látom meglepődtél, hogy engem itt látsz, de miért? Bandikám, tudtad, hogy én is ide járok, nem?
— Igen, természetesen tudtam, de valahogy ez számomra elméletben és nem a valóságban létezett. Ez az első alkalom, hogy mi itt az egyetem falai között találkozunk, de most ennek nagyon örülök. Nemsokára én következem, jelenléted segíteni fog, feltéve ha itt tudsz maradni. Tudsz? Megtennéd? — intézte kérdését Annához.
— Ne viccelj már Bandi! Persze, hogy tudok maradni. Egyrészt kíváncsi vagyok, hogy sikerül, másrészt majd szorítok nejed innen, kívülről — válaszolta neki.
Nos, ezúttal Anna jelenléte nem segített, és Bandi félelme a tantárgytól nem volt megalapozatlan. A vizsgán nem bukott meg, de csak gyenge közepesre értékelték feleletét, ez számára kudarcot jelentett, mivel az eddigiek során teljesített vizsgákon szerzett legrosszabb jegye négyes volt. Eléggé el volt keseredve, ráadásul Anna előtti debütálása sem sikerült. Ebben a helyzetben Anna kötelezőnek érezte, hogy megvigasztalja őt:
— Ugyan Bandikám, rá se ránts! Ez egy felejtendő tantárgy, egészében úgy, ahogy van! — Fel a fejjel, öregfiú! Gyere, vigasztalásképpen meghívlak hozzánk egy finom ebédre! Már sokszor a kapunkig eljutottál, amikor hazakísértél, de bent még nem voltál nálunk. Hát, most itt az alkalom! De, ismétlem “ebédre” hívlak meg és nem másra!
Bandi természetesen elfogadta a kedves invitálást.
Betérve a lakásba, Anna leültette barátját a nappaliban, ő pedig megnézte mit talál a hűtőben, abban reménykedve, hogy nem fog szégyent vallani Bandi előtt. A keresgélés nem hozta meg a kívánt eredményt, mert csupán egy kis maradék üres borsófőzeléket talált, azt is egy nagy fazékban:

— Na, Bandikám most eszünk ám finom ebédet—, jelentette be a várakozón néző partnerének, majd folytatta —, ráadásul, valami újszerű formabontó tálasban kapod mindezt – fűzte még hozzá, majd az asztal közepére helyezte a fazekat, kerített hozzá két kanalat, két szalvétát és még hozzátette: — Voalá, az ebéd előállt! Tálalva! Kérjük kedves Vendégeinket, fáradjanak asztalhoz! Jó étvágyat! — fejezte be, de a végét már alig tudta elmondani, annyira nevetnie kellett.
Bandinak nagyon tetszett a helyzet, és szerette volna ezt kifejezésre is juttatni:
— Ó! Köszönöm, hogy ily nagy kegyben részesülhetek és megkóstolhatom e pompás étket!— válaszolta Bandi. Ezután fogta kanalát és elsőként belemerítette a főzelékbe.
Utána szorosan követte öt Anna is. Valóságos verseny alakult ki kettejük között, ki tud több kanállal megenni a főzelékből.
Az egész jelenet, látszólag egy kedves, jókedvű környezetben lejátszódó, de teljesen átlagos, mondhatni banális kis történetecske volt, Bandi mégis egyik legkedvesebb emlékként őrizte szívében. A kis történet őszintesége, játékossága, különleges bája, és legfőképpen a szavakkal le nem írható bensőséges hangulata miatt maradt meg benne, ami a maga egyszerűségében, de mégis ékesen fejezte ki kettejük kapcsolatát, megmutatva, hogy ők mennyire összetartoznak.

És aztán mégis elkövetkezett kettejük történetében ama baljós nyár is.
Anna tudvalevően nappali tagozaton végezte az egyetemet, és abban az időben, azaz 1976-ban ajánlatos volt a nappali tagozatos hallgatóknak bizonyos vállalásokat tenni és bizonyítani, hogy szocializmust szorgosan építő hű, és az eszme iránt elkötelezett állampolgárok.

Anna július közepén az egyik találkozójukon elmondta Bandinak, hogy jelentkezett építőtáborba, melynek helyszíne a Szovjetunió egyik ázsiai tagállama. A tábor időtartama meglehetősen hosszú, hat hét, de mégis ajánlatos erre a programra jelentkezni, mert megtérülhet a későbbiek során. A részvétel jelentős plusz pontokat hozhat a programban résztvevő számára, mely fontos lehet az első munkahely megszerzésekor.
Bandi nem volt elragadtatva a gondolattól, de megértette, hogy végzés előtt fontos Annának, hogy minden olyan lehetőséget megragadjon, ami vélhetően majd előnyt jelenthet egy minél jobb állás megszerzéséhez.
A bejelentést követően alig telt el egy rövid idő, máris elérkezett az elutazás ideje. Anna a kiutazó csoporttal együtt közösen repülővel utazott Moszkváig, innen pedig vonattal mentek még tovább az építőtábor helyszínéig. Vonattal is még további mintegy ezer kilométert kellett megtenniük. Mint később kiderült, a tábor a világ végén, mindentől elzárva távoli területen volt. Annának itt, előre láthatóan igen zord, viszontagságos körülmények között kellett eltölteni az egyébként sem kevés hat hetet, amely idő a körülmények miatt nyilván jóval hosszabb időnek fog tűnni számára.
Az előjelek tehát nem voltak valami túl biztatóak.
Bandi egy hét eltelte után megkapta az első tőle jövő levelet. Aggodalommal állapította meg, hogy azok a nem rózsás képek, melyeket az utazást megelőzően elképzeltek, sajnos a valóságban igaznak bizonyultak. Anna levele lényegében egy panaszáradat, egy jajkiáltás volt a messzi távolból. Bandi tudta, hogy válaszának óriási szerepe lehet abban, hogy Anna el tudja viselni a körülményeket, hogy képes legyen a nagyon távolinak tűnő időpontig kitartani. Kizárólag pozitív, kitartását erősítő dolgokat írhat a lánynak, ez egyértelmű volt. Ugyanakkor ez neki sem volt könnyű feladat, hisz alig telt el egy hét, de már is szenvedett a lány hiánya miatt.
A következő levélre másfél hétig kellett várnia. Ebben Anna beszámolt neki, hogy a levél, amit Bandi számára küldött, valóságos gyógyírt jelentett neki. Komoly segítséget jelentett abban, hogy némileg hozzászokva az ottani nehéz feltételekhez, legyen elég ereje a még hátralévő és nem is kevés idő elviseléséhez.
Bandi a hátralévő idő alatt még két levelet kapott. E levelek hangvétele biztatóbb volt. Bandi belőlük azt olvasta ki, hogy Anna kellően megedződött már, és a visszatérés közeledtére optimizmusát is visszanyerte. Beszámolt a levelekben arról is, hogy a mostoha körülmények a kis létszámú magyar diákcsapatot igazi, egymást támogató csoporttá kovácsolta össze.
Bandi a levelek optimista hangvétele miatt úgy érezte most már ő is beszámolhat érzelmeiről Annának. Megírhatja neki, mennyire hiányzik neki, milyen sokat gondol rá és hogy nagyon várja a napot, amikor majd újra találkozhatnak és megölelheti őt.
Tudta, hogy már újabb levél nem fog érkezni a lánytól. A napok csigalassúsággal teltek számára. Éjszakánként Annával álmodott.

Szinte maga sem akarta elhinni amikor végre valahára eljött a nagy nap, újra láthatja Annát.
Útközben a találkozóra igyekezvén százszor elképzelte a jelenetet: megpillantja Annát, Anna is meglátja őt, megállnak, majd egymás felé rohannak. Ő felkapja a lányt a magasba, fordul vele egyet, leteszi a földre, és csak ezután szorítja magához, és csókolja meg őt. Máskor egy más változatot képzelt el, de tudta, hogy amikor ténylegesen erre sor fog majd kerülni, és Anna ott lesz majd előtte karnyújtásnyira egészen másképp fog minden megtörténni.

A találkozó helyszínéül a Nyugati pályaudvar főbejáratát beszélték meg, idejét délután három órára tűzték ki...
Ahogy múlt az idő, Bandi egyre izgatottabb és feszültebb lett. Már háromnegyed háromkor megérkezett a pályaudvar bejárata elé. Mire az óra nagymutatója a 3-ra ért, Bandi már csaknem kiugrott türelmetlenségében a bőréből. Szerencsére Anna pontosan érkezett. Mikor Bandi megpillantotta őt, a lány már csak néhány méternyi távolságban volt tőle. Bandi ekkora már nem is volt magánál. Megölelte Annát, de nem úgy ahogy ezt eltervezte, és nem is úgy, ahogy a pillanat hangulata azt diktálta volna neki. Eszerint olyan szorosan kellett volna átölelni a lányt, hogy az már fájt volna neki, de ez az ölelés valahogy olyan sutára sikeredett. Ugyanakkor ösztönösen megérezte, hogy Anna is valahogy nem úgy, nem olyan hévvel fogadta őt, mint ahogy ez elvárható lett volna tőle hat hét távollét után.
A várva várt nyitány minden esetre nem úgy alakult, ahogy ezt Bandi akárcsak bármelyik elképzelt változatában ez szerepelt.
Maga a beszélgetés is olyan nehezen indult meg. Bandi ösztöne ekkor ismét működésbe lépett és azt súgta neki, hogy vigyázat, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az elvárható lenne, valami rossz készülődik Így, ilyen hangulatban jutottak el a Margitsziget bejáratáig.
Amikor elérték az első padokat, Anna vette át az irányítást, és azt javasolta, hogy üljenek le. Ekkor Bandi már nagyon sötéten látta az elkövetkezendőket. Ösztöne nem is csalta meg őt. Amint leültek, Anna szólalt meg, de valahogy hangja olyan furcsa volt:
— Bandikám, mondanom kell neked valamit. Tudom nem fogsz örülni neki, de ezen túl kell esnünk.
Ezt hallva, Bandi úgy érezte, hogy egy jeges kéz szorítja össze a szívét, tudta ezután mit fog neki mondani Anna. Némán, ólomszürkévé vált arccal nézte a lányt, aki folytatta, amit megkezdett:
— Szóval, nézd, az a helyzet, hogy ott a nehéz körülmények között a közös sors szorosan eggyé kovácsolta a kis magyar társaságot ezen belül is különösen engem és egy másik fiút érintett ez közelebbről. Ez, a különleges állapot eredményezte, azt hogy ott mi egymásba szerettünk. Hidd el Bandi, nagyon sajnálom, hogy így történt. Tudom te mit érezhetsz most. Gondolkodtam, mikor és hogyan közölhetném veled a legkíméletesebb formában ezt a dolgot és arra jutottam, hogy ha minél előbb teszem ezt, annál jobbat teszek ezzel neked.
Ahogy Anna beszélt, Bandi egyre fájdalmasabb kifejezéssel az arcán nézte őt, de még mindig szótlanul követte szavait. Ezt látva a lány meg is kérdezte tőle:
— Bandikám, kérlek szólalj meg már! Ennyire lesújtott a hír? Reméltem, hogy azért ennyire nem lesz majd ilyen nehéz neked ezt elfogadni. Kérlek, kérlek bocsáss meg nekem...! Nekem is olyan fájó ezeket a szavakat most kiejteni a számon. Nem bántani szándékoztalak, de muszáj megértened, hogy a sors valahogy másképp akarta!
Bandi ekkor nyelt egy nagyot és nekirugaszkodott, hogy megszólaljon, de első próbálkozásra csak egy rekedt hangot tudott kipréselni magából. Másodjára is nekilendült, ekkor már jobban ment neki:
— Annácska, őszintén szólva nem erre számítottam. Mit is mondhatok most neked ezek után? A helyzetet el kell fogadnom, valójában még haragudni sem tudok rád! Azt persze nem tudom mondani, hogy nem vagyok összetörve, és még magam sem tudom, hogy heverem ki, hogy többé nem láthatlak. Ez azonban ezentúl téged nem érint, ez az én problémám lesz, nekem kell majd megoldani. Egyet sajnálok csak nagyon, és ha tudsz magyarázd meg nekem azt, hogy arra miért volt szükség, hogy leveleidben úgy írtál, mint aki nagyon szeret és nagyon szeretnél már ismét látni és találkozni velem? Ez mire volt jó? Miért tartottad bennem a reményt, amikor te már mással voltál boldog?
Anna erre így felelt:
— Nézd Bandi, a kérdésed jogos, és én is sokat töprengtem hogyan teszek jobban, ha mindent bevallok neked levélben, vagy csak itthon, hazatértem után szóban mondom el a legelső adandó alkalomkor? Amint látod a második változatot tartottam helyesebbnek, és ezt is követtem a gyakorlatban.
Bandi hallgatta a választ, és közben a fejét ingatta, ami egyaránt jelenthette, hogy elfogadja a választ, vagy azt, is, hogy elutasítja azt.

Aznap a vártnál sokkal előbb, és szomorú hangulatban váltak el egymástól, de még egyikük sem tudta vajon ez volt-e az utolsó találkozójuk, vagy esetleg ezt még követi majd egy másik, és az lesz majd valóban a legutolsó?
Később kiderült, hogy ez volt az utolsó. Bandi ugyanis úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben az a helyes, ha minden energiáját arra kívánja használni, hogy minél gyorsabban elfelejtse Annát. Ennek megfelelően cselekedett, és ezért nem hívta meg a lányt egy esetleges utolsó találkozóra.

Közben telt az idő, és ők tényleg többé nem látták egymást. Néhány hét eltelte után Bandi levelet kapott. Amikor kinyitotta a borítékot, egy esküvői meghívő csúszott ki belőle A meghívó arról adott értesítést, hogy Erdei Anna és Mackó László meghívja a címzettet a Krisztina téri Plébánia Templomban tartandó egyházi esküvőjükre. Bandi csak forgatta kezében a díszes meghívót, és azon morfondírozott, hogy elmenjen-e a szertartásra? Napokkal később még mindig ez a kérdés foglalkoztatta, míg végre határozott. Igen, el fog menni, és gratulálni fog Annának és ismeretlen férjének is.

Az esküvőt megelőző nap aztán váratlan dolog történt. Bandi táviratot kapott. A táviratot Anna adta fel, és csupán ez állt benne: “Nagyon kérlek ne gyere el a holnapi esküvőmre!”

Bandi kezében tartotta a táviratot, és közben szája keserűséggel vegyes gúnyos mosolyra rándult. Majd csak úgy magának hangosan megjegyezte:
— Kedves nézőink, íme, így ért most csúnya, szomorú véget egy szép szerelem!
Függöny!

Bandi az esküvő napján még egyszer utoljára eljött, hogy felkeresse, és búcsút vegyen a kis játszótértől, a számára oly kedves helytől, oly sok szép közös emlék forrásától.
Néhány száz méterre, ugyanez órában a közeli díszes templomban éppen esküvő zajlik. A menyasszony, Anna, aki néhány perc múlva hivatalosan feleség lesz. Felesége lesz, és örök hűséget fog esküdni egy másik valakinek. Bandi most leül az egyik padra, lehunyja szemét, arcát a nap felé fordítja. Megpróbálja agyát kikapcsolni, és nem gondolni semmire, csak ellazulni, de minden igyekezete ellenére, sem sikerül neki. Fülében most magasztosan zengő orgonaszó hangjai csendülnek fel, majd az eskető pap szavait véli hallani, melyet a menyasszony ismétel: “..téged el nem hagylak holtomiglan-holtodiglan semmiféle bajban. Isten engem úgy segéljen!” Szeme előtt képzeletben Annát látja hófehér menyasszonyi ruhában, amint újdonsült férje felé fordulva mondja az eskü ezen utolsó szavait. Ezután engedelmesen, a pap felszólítását követve száját csókra nyújtva, fogadja újdonsült férje házasságukat megpecsételő csókját.

Bandi szája erre a fantázia szülte képre keserűen összehúzódik. Szemét kinyitja, körbe járatja a játszótéri fákon, a mászókán, a homokozón. Tekintete most a hintákra esik. Feláll. Odamegy hozzájuk. Megfogja az egyiket. Ezúttal a szék üres, nem ül benne Anna. Magasba emeli, majd elengedi. Most tétován a zsebébe nyúl. Amikor kezét kihúzza szeme az esküvői meghívóra esik. Keze, benne a levéllel megáll a levegőben, egy másodpercig gondolkodik, majd összegyűri, és a mellette lévő szeméttartóba hajítja. Rögtön ezután sarkon fordul, és anélkül, hogy hátrafelé nézne elhagyja a játszóteret.
A hinta anélkül, hogy valaki is fogná, vagy mozgatná még mindig tovább leng a levegőben, de kilengése egyre lassúbb és egyre kisebb ívű:
Felfelé-lefelé
Feelfe..-leefee ..
Feelf..-leefe..
Fee...-lee..
F....-l...
.......