Hol lakik a Jóisten?
Antal Izsó
A falu katolikus templomának szélesre kitárt ajtaján keresztül, a zengő orgonaszó szárnyaló dallamai messze áradtak ki. Nyomában Krisztus urunkat dicsőítő ének hangjai csendültek fel a padsorokban helyet foglaló hívek, többnyire a misék elmaradhatatlan látogatói, az öregasszonyok szájából.
Az 1950-es évek elején a rendszer éles vallás és egyházellenes politikája ellenére is faluhelyen az emberek életében a vallás, a templomba járás továbbra is fontos szerepet játszott. A közösség számon tartotta ki az, aki templomba jár és ki az, aki nem. Azok, akik kerülték a templomot, komoly elmarasztalásra számíthattak.
A falu katolikus templomának padsorai a miséken mindig megteltek. Az első sorok a diákoknak voltak fenntartva, és csak ezután foglalhattak helyet a felnőtt hívek. A misék legszorgalmasabb látogatói, és legaktívabb résztvevői mindig az öregasszonyok voltak. Amikor hangos imára, vagy éneklésre került a sor az ő hangjuk hallatszott a leghangosabban, ha pedig az áldozás ideje következett el, mindig ők voltak, akik elsőként álltak fel és léptek ki a padsorokból, hogy áldozáshoz járuljanak.
Bigott vallásosságukat szerették mutogatni a templomon kívül, az utcán is. Mindig talpig feketébe öltözve, összekulcsolt kezükben imakönyvet tartva, ájtatos arccal jártak-keltek.
Egy szép napon, úgy 2-3 éves lehettem, anyám kézen fogott, hogy sétára induljunk. Így ballagtunk lassan a főutcán, amikor szembe találkoztunk az egyik vallásos öregasszonnyal. A mindig szigorú és ájtatos kifejezést öltő asszony vonásai a bájos kisgyerek láttán megenyhültek, megállt, hogy jobban szemügyre vegye a gyermeket, sőt nem csak, hogy megállt, de meg is szólította a csöppséget, vagyis engem:
– No, kisfiam meg tudod-e mondani nekem, hogy hol lakik a Jóisten? – hangzott a nem várt furcsa kérdés.
Anyám a kérdésre ijedten nézett rám, és magában értetlenkedve fogadta a túl korai kérdést egy ilyen kisgyerek számára. Már-már azon gondolkozott, hogy milyen magyarázattal mentsen majd ki engem a feltehetően bugyuta válasz elhangzása után.
Nos, ezek után jött az én válaszom. Alighogy a kérdés elhangzott, gondolkodás nélkül kezemet a magasba emeltem, ujjammal az ég felé mutatva a világ legtermészetesebb hangján csak ennyit mondtam:
– Ott!
Az ezt követő hatás leírhatatlan volt. Anyám kitágult szemmel, csodálattal nézett rám, nem akarta elhinni, hogy amit látott és hallott tőlem az tényleg megtörtént. De ez nem volt semmi az öregasszony reakciójához képest, akinek arcára valami fenséges megelégedettség ült ki, ahogy tekintetét előbb rám, majd anyámra vetette. Számára anyám úgy jelent meg, mint az igazi minta anya, a gyermekét már ilyen fiatal korban vallásosan nevelő anya, aki akkor ott szemében szent asszonnyá magasztosult fel egy csapásra.
Szegény anyám, csak állt ott, lesütött szemmel, kipirult arccal. Így fogadta a ki nem érdemelt, és hirtelen jött dicséret áradatot, amit az öregasszonytól kapott. Eközben gondolataiban azt kutatta, hogy vajon mikor, mely észrevétlen pillanatban jegyezte meg pici fiacskája azokat a valamikor, valaminek a kapcsán, csak úgy mellékesen elhangzott szavakat Istenről?
Az 1950-es évek elején a rendszer éles vallás és egyházellenes politikája ellenére is faluhelyen az emberek életében a vallás, a templomba járás továbbra is fontos szerepet játszott. A közösség számon tartotta ki az, aki templomba jár és ki az, aki nem. Azok, akik kerülték a templomot, komoly elmarasztalásra számíthattak.
A falu katolikus templomának padsorai a miséken mindig megteltek. Az első sorok a diákoknak voltak fenntartva, és csak ezután foglalhattak helyet a felnőtt hívek. A misék legszorgalmasabb látogatói, és legaktívabb résztvevői mindig az öregasszonyok voltak. Amikor hangos imára, vagy éneklésre került a sor az ő hangjuk hallatszott a leghangosabban, ha pedig az áldozás ideje következett el, mindig ők voltak, akik elsőként álltak fel és léptek ki a padsorokból, hogy áldozáshoz járuljanak.
Bigott vallásosságukat szerették mutogatni a templomon kívül, az utcán is. Mindig talpig feketébe öltözve, összekulcsolt kezükben imakönyvet tartva, ájtatos arccal jártak-keltek.
Egy szép napon, úgy 2-3 éves lehettem, anyám kézen fogott, hogy sétára induljunk. Így ballagtunk lassan a főutcán, amikor szembe találkoztunk az egyik vallásos öregasszonnyal. A mindig szigorú és ájtatos kifejezést öltő asszony vonásai a bájos kisgyerek láttán megenyhültek, megállt, hogy jobban szemügyre vegye a gyermeket, sőt nem csak, hogy megállt, de meg is szólította a csöppséget, vagyis engem:
– No, kisfiam meg tudod-e mondani nekem, hogy hol lakik a Jóisten? – hangzott a nem várt furcsa kérdés.
Anyám a kérdésre ijedten nézett rám, és magában értetlenkedve fogadta a túl korai kérdést egy ilyen kisgyerek számára. Már-már azon gondolkozott, hogy milyen magyarázattal mentsen majd ki engem a feltehetően bugyuta válasz elhangzása után.
Nos, ezek után jött az én válaszom. Alighogy a kérdés elhangzott, gondolkodás nélkül kezemet a magasba emeltem, ujjammal az ég felé mutatva a világ legtermészetesebb hangján csak ennyit mondtam:
– Ott!
Az ezt követő hatás leírhatatlan volt. Anyám kitágult szemmel, csodálattal nézett rám, nem akarta elhinni, hogy amit látott és hallott tőlem az tényleg megtörtént. De ez nem volt semmi az öregasszony reakciójához képest, akinek arcára valami fenséges megelégedettség ült ki, ahogy tekintetét előbb rám, majd anyámra vetette. Számára anyám úgy jelent meg, mint az igazi minta anya, a gyermekét már ilyen fiatal korban vallásosan nevelő anya, aki akkor ott szemében szent asszonnyá magasztosult fel egy csapásra.
Szegény anyám, csak állt ott, lesütött szemmel, kipirult arccal. Így fogadta a ki nem érdemelt, és hirtelen jött dicséret áradatot, amit az öregasszonytól kapott. Eközben gondolataiban azt kutatta, hogy vajon mikor, mely észrevétlen pillanatban jegyezte meg pici fiacskája azokat a valamikor, valaminek a kapcsán, csak úgy mellékesen elhangzott szavakat Istenről?
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!