ÉJJELI MŰSZAK

A Fehér ló utcánál szállt le a százharminckilences éjszakai járatról. Nagyon vacogtató hideg, télies, kopottas, mocskosszürke éjszaka volt, már éppen hajnalodott; abban az időben volt ebben a pillanatban, mikor a legtöbb ember többségében mély, nyugtató álomba merül. Az elsuhanó gyárak kéményét vastag, vattapamacsszerű hóréteg fedte; mint sikátori fények, halált suttogtak a kihalt utcasarkok…

A férfi valamivel feljebb hajtotta vastagított télikabátját, és bár arrogáns büszkeségből soha nem vett kalapot vagy egyéb fejfedőt – mert nem hagyhatta, hogy kora reggel belőtt és kikészített frizurája lelapuljon –, a fogvacogtató, farkasordító hideg körülményei miatt most mégiscsak engedett felesége féltő gondoskodásának; hanyag módon egy télies, kucsmaszerű sapkát csomagolt váltáskája mélyére, és miközben felesége éppen a legjobb álmában oldalára fordult, szinte csak leheletfinoman megpuszilta a homlokát, és lágyan belesuttogott a levegőbe, hogy a másik ne hallhassa:

– Köszönöm, drágám, hogy mindig gondoskodsz rólam!

Talán jobb is volt, hogy nem hangosan közölte ezt a kis bókszerű megjegyzését, mert igazán soha nem volt a szavak embere; pedig már számtalan formában éreztették vele, hogy felesége igenis igényli azokat az apróbb figyelmességeket, melyekről rendszerint minden ember szokványosan megfeledkezik. Azokról az apró, szinte jelentéktelenségbe vesző dolgokról, melyekről csupán akkor vesznek tudomást, amikor már végleg a halandó idő köd-mélyére sikkadtak.

A vastag, gyapjúszerű sálat most, mint akit akasztani vittek, hurkos fazonra kötötte meg nyakán, és hiúságától vezettetve azonnal megjegyezte, mennyire meghízott az utóbbi időben, pedig a szokásosan kiutalt szabadságát csupán csak most, a karácsonyi ünnepek közeledtével szándékozott kivenni, és azt is csupán csak alig két – legfeljebb három – napra, mert ünnepnapokon kicsivel mindig jobban fizetett a vállalat, és úgy gondolta, hogy mindig jól jöhet az a plusz keresmény, amit megkereshet, még ha a családdal töltött tartalmas idővel már nem is maradt felesleges ideje számolni.

Felnézett az arcába világító, irritáló és kényelmetlen lámpába, majd elővette karóráját:

– Még csak most lesz három óra!

– orra alatt, ahogy kimondta maga néhol trágár és obszcén káromkodásait, melyeket nyugodtan tekinthetünk a világgal szembeni társadalom rokonszenves kritikájának is – egyenletes lélegzete is megfagyott.A kis vasúti töltés mellett volt egy vasúti híd, melynek az volt a feladata, hogy elbírja a személy- és teherforgalmat a maga határai között; arra vette az irányt, mint már legalább harminc éve. Komótosan ballagott, hisz nem volt miért sehova se sietnie, és rajta kívül csupán az éjjeli biztonsági diszpécser üldögélt az éjjel-nappali melegedő kis kabinban, mint rendesen.

„Megiszok még legalább öt liter kávét, attól majdcsak kitisztul a fejem!” – vélekedett magában, mert akármennyire igyekezett mindig tisztes lefekvési időben nyugvóra térni, szinte mindig akkor sikeredett már majdnem elaludnia, mikor éppenséggel kelnie kellett, és ezt az időkimaradást már a délutáni órákban pótolta, mikor holtfáradtan hazavánszorgott a munkából.

Talpán erőteljesen cuppogott a hó, és reszelős hangot adott, amitől az embernek olyan érzése lett, mintha kivégzésre, vagy legalábbis hosszú utazásra menne, ahonnan nem biztos a boldog viszontlátás…

Átkelt a bekötő hídon, majd elslattyogott a hatalmas garázsépület befogadó kapujához, mely most sötét volt és néptelen; mintha legalábbis ciánoztak volna, egyetlen teremtett lelket sem talált a hatalmas befogadóképességű gyári udvaron, ahol többségében kimustrált és erősen rozsdásodásnak induló buszmatuzsálemek várakoztak a munkára.

A férfi kigombolta bundás télikabátját, mintha szégyellte volna, hogy ekkora farkasordító hidegben is a fázós emberek magabiztosságával öltözködik, és ezért a többi ember esetleg furcsán nézhet rá; letegezte a szolgálati diszpécsert, majd kilyukasztotta a munkapapírját, mely arra jogosította fel, hogy a munkát megkezdheti, tehát ketyeg máris a munkaideje, míg mások régóta alszanak.

Az egész ember kész idegroncs volt, legalábbis ahogy megpillantotta arcán azokat az egészen finom és miniatűr hajszálereket, melyeket az egyetemes dohányzási szokásai és a kisebb-nagyobb dühkitörései már jócskán elkoptattak.

Sokszor gondolkozott rajta, és erősen tervezgette magában, hogy mi lenne, ha leadná az éjszakai műszakot, és akkor nem szaporodnának meg az otthoni örökkévalóságig tartó neheztelések, viszálykodások és ordibálós veszekedések családja többi tagjával, akik nem tudják úgy értékelni a nyugodt órák túlvilágiasított csendjét, sem pedig a pattanásig feszített türelmet, mint ő!

„Talán majd akkor, ha a gyerkőc betölti a tizennyolcat, és végre már eldöntheti, hogy hova akar továbbtanulni” – töprengett, majd lajhár-lassúsággal hátrament a szolgálati öltözőjéhez, hogy eredeti ruháját felcserélje a munkaegyenruhájával – elvégre az olajfolt a vízben nehezen oldódik, és sok a macera vele, míg tisztességesen kijön.– Szervusz, kérlek, Gézukám! – köszönt rá az egyik kollégája. – Na, mi újság? Már megint éjszakás vagy, mi?! Mondd csak, öregem? Az imádnivaló és csinoska feleséged nem hiányzol? – magában erőteljesen kuncogott.

Legszívesebben ott helyben fel tudta volna négyelni ezt a tenyérbemászó, velejéig arrogáns és pimasz alakot, de most még annyira kábának tűnt a reggeli kómás állapotában, hogy ha most azonnal nem kap legalább egy liter kávét, akkor az egész világ ellen hadra kell!

– Szevasz! Nem tudom! Én, amint látod, dolgozni jöttem! Úgyhogy megbocsáss, de már mennék is, ha szabad! – legszívesebben elrohant volna a közeléből, hogy többet már ne is kelljen látnia a másik önelégült ábrázatát, de a másik kihasználva kezdeti előnyét, makacsul még egy ideig szóval tartotta:

– …És mondd csak, öreg harcos? Hogy van a kisöreg? Már biztos nagy legény! Mennyi idős is? Kilenc – esetleg tíz?

– Pontosan kilenc, de ez még változhat, mert keveset vagyok vele! – megbánásból és lelkiismeret-furdalásból mondta ki ezt a mondatot. Mint aki már azt is bánja, hogy megszületett, mert akkor nem kellene szándékosan mindenért felelősséget vállalnia!

– Ne aggódj örökösen, öregfiú! Fantasztikus kis családod van, még akkor is, ha a kissrác még nem értheti, hogy mi itt őérte is dolgozunk! – két ujja közé vette öngyújtóját, mint aki rá akar gyújtani, de egyelőre ki-be csettintgetésre futotta csak.

A férfinak hirtelen múltja emlékei között egy meghatározó kép rémlett fel; éppen annyi idős lehetett, mint most egyszem fiacskája, amikor az apa, aki mindig az asztal alá itatta szándékosan magát, azt mondta neki, hogy nem bízhat meg senkiben, mert az ember mindig is önző lény marad, akit csak önmaga érdekel! S bár az öreg holtrészeg volt már akkor is, amikor ezt a kijelentését tette, mintha valamifajta keleti filozófia vagy bölcsesség szállta volna meg, amint meghallotta fülében az ismerős hangot…

– Hát akkor a legjobbakat nektek, öregem, és ha bármi kell, ha sikíts, és ott leszek, ha kellene valami! – azzal fogta magát, és elviharzott, mert időközben rájöhetett, hogy a hajnali járatbeosztást kivételesen ő kezdi, és nem a másik.

A férfi cinikusan elmosolyodott; mintha pontosan, kiszámíthatóan tudná és sejtené, hogy bizonyos életleckéket meg kell az ember bőrén tapasztalni, hogy tanulni lehessen belőlük.

„Ennek se volt gyerekszobája!” – jegyezte meg gúnyosan. Most mégis ijesztő üresség lett rajta úrrá…

Cigarettára gyújtott, mert megszomjazott a nikotin agyat tompító élvezeteire, míg az automatából a szándékosan felhígított feketeleves löttyre várakozott; kávénak még távolról sem lehetett nevezni ezt a leginkább vizezett, szurokszínű masszát, amiből mintha még a serkentőszereket is szándékosan kispórolták volna, hiszen olyan állottnak és élvezhetetlennek látszott.

Kibontotta a kis staniclis papírba csomagolt édesítőszert a szokásos kockacukrok helyett, majd párszor megkavarta, hogy lehetőleg mindenhova jusson az édes ízből is. Amikor ezzel is készen volt, hatalmasat kortyolt az elkészült löttyből, hogy biztosan felébredjen éber kómája után.

– A francba már! Miért nem lehet itt rendes kávét inni, csak ezt a szart kortyolgassam ítéletnapig! – különösképpen mintha szándékosan megfeledkezett volna arról, hogy bárki bejöhet ebbe a kis tartózkodó helyiségbe, hangosan kimondta a véleményét; egyáltalán nem rejtett véka alá semmit!„Miből tudnánk éldegélni az asszonnyal, meg a gyerekkel, ha leadnám ezt az istentelen éjszakás műszakot?” – morfondírozott, s míg egyre intenzívebb erőszakossággal próbálta járatni agya tompított fogaskerekeit, jégoldóval tetemesen befújta buszának termetes szélvédőjét, hogy ha arra kerül majd a sor, hogy beindítsa a motort, és elinduljon, hogy az utasokat felszedje – remélhetőleg már ne támadhasson semmi gond!

„Viszont, mihez tudnék akkor kezdeni? Menjek vissza buszokat tuningolni kevesebbért? Ez így nem helyes!”

A jégoldó megtette jótékony hatását, mert a páncéllá fagyott, vastag, tömör jégvirágok máris olvadni kezdtek a világpusztító, apokaliptikus időben.

„Végül is nem feltétlenül megyünk tönkre, ha kilépek, csak azt kellene kitalálnom, hogy mihez tudnék kezdeni? Menjek turistabuszra külföldre? Kétségtelen, hogy jól fizet, de akkor mi lesz a kis családommal? Így sem vagyok velük eleget, hát akkor még, ha hónapokig távol vagyok tőlük!” – morfondírozott magában, míg a buszmatuzsálemhez ballagott.

– …És mi van akkor, ha ez az átkozott masina is pont ma fullad le?

Először megpróbálta az indítókulccsal, finoman adagolva a gázt, beizzítani a motort, de valami nem ment; a megfeszült gép mintha náthás lett volna, sokáig csak prüszkölni, köhögni tudott. Végül a férfi kénytelen volt rákapcsolni az indítóra a szívatót, hogy le ne fulladjon a motor, hiszen akkor aznapra biztos hamar vége szakad a megkezdett műszakjának, és ugrott a jövedelem is!

– Na, indulj már be a szentségedet! – hangosan káromkodva mondta bele a téli, fagyos levegőbe, és magán is érezte, hogy szavai üres jégkockák csengéseként apró darabokra törnek a légben.

Egy-két másodpercbe azonban így is beletelt, mire képes volt beindítani a nagy vaskasznit.

Kis idővel hajnali fél négy után – megkésve bár, de törve nem – gördülhetett ki a szolgálati garázshelyről; a leváltott diszpécser, akit szintén ismert, már előre gazsulált neki, ami most inkább úgy festett, mint aki vigyázban álldogál, és szalutál.

– Sok szerencsét, Gézám! – vihogott nem létező bajsza alatt.

– Kösz a semmit, Béla néni! – mert valami oknál fogva, bár Béla úr hímneműnek született, és akként is nevelkedett, a beceneve így kellemesebb hangzásúvá lett.

A távoli csillagok még mindig ezüstös fénnyel vakítóan szikráztak; a hajnal még épp csak derengett, mikor a legtöbb ember még a legjobb álmaiban szendereg, addig Bartucz Gézának – ha kellett, ha nem – mennie kellett dolgozni, hogy ne kelljen felesége előtt úgy megállnia, mint aki fél a másik szemébe nézni, hogy egész nap nem csinált semmit, és egy árva fillért nem keresett.

„Legalább egyszer is elismernék ezt a nyüves melómat!” – mérgelődött magában, mert a duzzogást és az önmagában lévő morgást előbb mindig önmagában kezdte el, és csak aztán terjedt át hangszalagjaira és torkára is a többi, fokozatos sérelem!

Már közelgett az első megálló; néhány holdkóros és erősen becsípett diszkós suhanc kivételével, akiknek minden éjszaka bulizósan egyformává süllyedt álldogálása látszólag tökéletesen érzéketlen tompaságban zajlott, és vacogva álltak a megállóban; bár akit belülről fűtött nyolc-tíz tequila-koktél, az ezt meg sem érezte.

Egy aktatáskás ember idegeskedve percenként az órájára pillantott, és nem mulasztotta el látványos feltűnési viszketegséggel mutatni a busz szélvédőüvegén kikandikáló vezetőnek, hogy a halandóság percei is meg vannak számlálva; tehát vétek tovább pocsékolni!

– Jó reggelt kívánok, kedves utasaink! A Borcsa utca következik! – szándékosan a beszédszintetizátort használta, mely egy elektronikusan csicsergő női hangon adta tudtára az adott utazóközönségnek, hogy éppen hol járnak a város földagadt dzsungelében.

„Még hogy én ennyi pénzért jártassam a számat! Ezeknek?! Van is eszembe! Különben is, ilyen hidegben még a hangszálaim is lefagynak!” – védekezett a munkaköri leírása ellen; elvégre, ha van más megoldás, minek erőltesse meg magát – még több mint tízórás menet van hátra, és még mindig kérdéses: hogyan is alakul a délelőtt további része?

Most valami hiba történhetett; az egyik kómás utas szúrta ki, hogy a busz hátsó felében – ahol a motor kapott helyet – valami erősen hófehér füstöt okád magából, és így nem túlzottan biztonságos.

A vezető rögtön érzékelte, hogy kigyulladhatott a motor; pedig tegnap vontatták be a garázsba, és ma a szerelők is azt ígérték, hogy nem lesz semmi baj a motorral, de most nagyon úgy tűnt, hogy mindenki tévedett, vagy csupán nem vallotta be az igazat!

– Megkérném a kedves utasokat, hogy legyenek szívesek leszállni, mert üzemzavar keletkezett! – még mindig jobb ötlet volt az üzemzavar, mint az öngyulladás, mert ha úgy tálalta volna a dolgot, hogy a busz begyulladt, azonnal pánikrohammal kellett volna számolni, és akkor a maradék realitásérzéknek is fuccsoltak volna!

Amilyen gyorsan és szakszerűen csak tudta, megpróbálta a buszt az egyik, még mindig néptelen, lakatlansággal farkasszemet néző, vastag hótakaróval borított részre kormányozni; attól kellett tartani, hogy a kifulladásig megtöltött tank bármelyik pillanatban szikrát kaphat a füstölgő motortól, és akkor minden elveszhet!

„Most nem adhatod fel, öreg haver! Hisz voltál már húzósabb helyzetekben is, nem igaz?! Ezt még ki kell bírnod és meg kell csinálnod!” – igyekezett bátorítani, vigasztalni magát, nehogy továbbra is a pánik és a tétova tötyögés uralja, mert az csak táplálta volna félelmeit, és ide most határozott, karakán bátorságra volt szüksége.

Szerencse, hogy a Borcsa utcai megálló egy kisebb lejtőn végződött; ez jó jel volt, mert akkor lejött a hegyről, és szépen el tudta manőverezni a már erősen füstölgő buszt egy lakatlan helyre. Még szerencse, hogy ilyen korán a csúcsforgalommal nem kellett fölösleges rizikófaktorként számolnia; megtekerte párszor a nagyméretű, traktorra emlékeztető kormányt, és beszlalomozott az egyik játszótér melletti kis részre, ami most néptelenül árválkodott.

A legtöbb utas igyekezett megőrizni a nyugalmát, de a bulizós társaság tagjait leszámítva – akiket az égetett, szeszes italok miatt az álom kábító hatása szinte azonnal elnyomott –, a levegőben is érzékelhető volt az ordas rettegés baljóslata…

– Kedves utasok! Megkérném Önöket, hogy a busz elülső felére jöjjenek, mert ott kell majd leszállniuk!

Az utasok – bár alig voltak összvissz heten – most egy kisebb hadsereg szívós ostromával közeledtek az első ajtóhoz, és mint akik ostromra készülődnek: mindenki a legjobb pozíciókat szerette volna megkaparintani önző módon saját magának!

– Megkérném Önöket, hogy csak fegyelmezetten és nyugodtan szálljanak le! Nem lesz semmi baj… – talán egy kicsit túl is lőtt a célzással, mert a legtöbb esetben, ha az ember egy másik embertől ilyen megnyugtatást célzó kijelentést hall, akkor ott komoly gondok akadnak.

Mind a hét utas a saját önzőségébe burkolózott, csakhogy megúszhassa ezt a kisebbfajta kalandot!

A buszvezető gyorsan leállította a berregő és most erősen füstöt okádó buszt, és egy alig használt, már megkopott poroltóval megkezdte az oltási munkálatokat, míg a többi utast leszállította.

Kis idő múltán már nem merte tovább folytatni az egyszemélyes oltást, mert rájött, hogy az intenzíven emésztő lángokkal szemben semmi esélye! Kicsit hátrébb húzódott, akárcsak a többi, halálfélelmében kissé megdermedt utas, és a tehetetlen ember indulatos kétségbeesésével nézte végig, ahogy legkedvesebb busza a lángok egyetemes martaléka lesz!

„Na, most aztán ugrott az egész éjszakás műszak!” – vonta le a keserű következtetést.

Leült a földre, mint aki már mindennel elszámolt, a kiégett autóroncstól távol.