Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát. Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította borostás arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt. A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna. Éles fény, zsivaj, hahotázás, káromkodás. Elkérte aznapi munkalapját, váltott néhány szót a kollégákkal, és kiment a tárolótérbe. A feje zsongott a benti lármától, szájában kellemetlen savanyú íz a kávétól. Sikertelenül próbálta kiköpni. Aznapra a 95-ös járatra osztották be. Sohasem szerette ezt a vonalat. A tizedik kerület legmélyebb…Tovább olvasom…
Hallgatom Margit panaszáradatát és a lankadatlanul szakadó esőt. Úgy peregnek a szavai, mint az esőcseppek. Hol halkabban, hol hangosabban, hol hevesebben, hol csendesebben. Mint az élet monoton percei, úgy hullanak alá az esőcseppek is. Éltető erőt adnak a földnek, ám ha túl sok hull az égből, akkor pusztítást végeznek. Margit életében szinte állandóan esett. Így vált a lelke mélyén kiégett, megfáradt, szinte élettelen emberré. „Ülök megbélyegzett életem szeméthalmán. Azon merengek, hogy mennyi álom foszlott szerteszét az elmúlt évtizedeim alatt. Nagyon kényelmetlen élethelyzet ez. Sorra veszem pro és kontra a marasztaló és az elmozdító érveket. Nem találom az egyensúlyt sehogy sem. Melyik a könnyebb út? Egyáltalán van helyes út? Lépni vagy maradni a posványban? Kényelmesen, de…Tovább olvasom…
„Már napok óta esik az eső. Hallgatom, ahogy az ereszcsatornán végigfolyik, és a földbe vájt mélyedésbe csurog. Nem térek magamhoz. Vele akarok lenni, ölelni akarom, csókolni, ahogy egy héttel ezelőtt ott a padlásszobában. Biztos csak álmodom, de mégsem, hiszen ébren vagyok. A fejfán az ő neve volt felírva. Élt 46 évet. Nem akarom tudomásul venni. Nem büntethet így az Isten.” Tíz napja jegyezte el János Borit. Meglepetésként érte a lánykérés, nem számított rá. Épp a Mecsekben kirándultak, ott töltöttek egy hosszú hétvégét. Amikor túrázás közben felértek a legmagasabb csúcsra, János letérdelt elé, és a hátizsákjából elővett egy gyémánttal díszített gyűrűt, majd félénken megkérdezte: – Borikám, ugye leszel a feleségem? – Könnybe lábadt szemmel várta a lány válaszát. Bori a…Tovább olvasom…
Rozsdabarna lombú fák hajladoztak az út mentén, szinte fájt nekik, ahogy az erős szél belekap a koronájukba. Az elvirágzott cserjék elbúcsúztak a leveleiktől is. Vége lett a gyümölcsöt hozó nyárnak és lassacskán már a betakarítási időszak is elmúlt. Varázslatként bújtak elő az ősz újabbnál újabb szépségei. Vadgesztenyéből készült a föveny, a diófa ágain beérett a termés, aszalódott a szőlő a lugason. Még az illat is másabb ilyenkor, mint nyáron. Odébb avart égettek, ide szállt a füstje, elnyomta az édes szőlő illatát. Már reggel óta esik az eső. Szeretem, ha esik, minden cseppjével együtt. Megnyugtat a halk egymásra koppanása és tudom, hogy szereti a föld is, vágyik rá. Mennyire várhatták már a szomjoltó csapadékot a kiszáradt növények és a szomjazó fák. Az esőcseppek hasonlítanak a…Tovább olvasom…
Az esőcseppek sűrűn hullottak az égből, talán nem is akarják abbahagyni a végtelen zuhogást. Monoton zene volt ez Ákos füleinek. Ma nem mehet ki a határba, pedig nagy szükség lett volna rá. Szántóföldjeinek harmada várta még, hogy megmozgassa a talaját. Késésben volt már, a vetőmagnak már a földben lenne helye. Nem tudott mit tenni, az égiek szava erősebb a földi dolgoknál. Ma a csendes elmélkedés napja lesz. Dologidőben úgy sincs erre idő. Sok mindent kell átgondolnia. Sorsa válaszút elé állította. Amikor itt lett volna az ideje, nem talált magához illő párt. Negyvenes évei közepén járt már, amikor látókörébe került egy elvált asszony, aki egyedül nevelte két gyermekét. Nem volt könnyű közelednie hozzá, mert mindketten zárkózottak voltak. Egy közös rendezvényen tört meg a jég. Szóba…Tovább olvasom…
Kopog magassarkúm az esőáztatta aszfalton. Esernyőm alá bújva tekintetem a cipőm orrára szegeződik. Gyűlölöm a temetőt; az elmúlás és a veszteség fájdalma mindig mellbe vág, főleg temetéskor. Sajnos most is oda sietek. Könnyes szemem sír az éggel. Fel sem nézve követem a keskeny, már omladozó betonutat, és már hallom a gyászoló tömeg halk morajlását. A hangot követve emelem fel fejem az ernyőm alól. Átázott cipőmben klattyogok a tömeg felé, majd megállok. Tekintetem végigfut az arcokon, s hirtelen megáll egy kék szempáron. Mintha odaláncolt volna valami, nem tudok továbbsiklani. Kéksége belém hatol, és látja szomorú lelkemet. Sem a férfi, sem én nem nézünk félre. Furcsa érzés fog el. Ismerem? Pedig soha nem láttam még ezt a férfit, aki úgy érzem, a lelkemig hatol. Megrázom fejem, lenézek…Tovább olvasom…
Péter komoran állt a szekrény előtt, ahol szürke öltönyök mellett egy kék és egy fekete lógott. Kinézett az ablakon, már világosodott, de az ég szürke esőfelhőktől volt nehéz. Nem tudta, miért, csak állt, mintha egy égi jelet várna. Teltek a percek, és mintha valaki meghallotta volna, mire vár, eleredt az eső. Péter mozdulatlan maradt. Talán nem ez volt az, amire számított. Pár pillanat múlva a felkelő nap fénye bevilágított a kinti szürkeségbe, hogy másodpercek alatt a szivárvány ragyogó színeiben fürdesse a képet. Csodálatos volt. Hosszasan nézte a férfi, szívében hála gyúlt. Eszébe jutott egy emlék, s arcán reményteli mosollyal ment tovább.Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Ömlött az eső. Harry Wright egymás után szedte lépteit. Igyekezett minél előbb odaérni a Hairwood Street 25-be. Nem igazán azért, hogy minél kevésbé ázzon el, hanem inkább amiatt, hogy a munkáját elvégezhesse. Szerette, amit csinált, és elmondhatta magáról, hogy ő volt Banbury egyetlen fotósa. Mai szemmel nézve furcsán hangozhat mindez, de 1912-ben még nem volt olyan mértékben elterjedve a fotográfia, mint manapság. Lassan odaért a korábban megadott címre. Belépett a kapun, mely nem volt bezárva, majd bekopogott az ajtón. Rövidesen ajtót nyitottak. A ház ura, William Keynes, kezet nyújtott. – Üdvözlöm, Mr. Wright! Kerüljön beljebb! A fotós belépett, levette kalapját, a házigazda készségesen folytatta: – Helyezze kabátját és kalapját a fogasra! A fotómasináját és minden egyéb…Tovább olvasom…