„eső” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 24. 00:36 Önismereti ❤️ 4 👁️ 77

Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.
Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.
Ekkor megszólalok magamban.
– Itt vagy, szomorúság?
Kérdezem.
– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.
– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.
Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.
– Látlak tisztán – mondom neki. –
És ettől máris…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 18. 14:26 Dráma ❤️ 3 👁️ 43

„Már napok óta esik az eső. Hallgatom, ahogy az ereszcsatornán végigfolyik, és a földbe vájt mélyedésbe csurog. Nem térek magamhoz. Vele akarok lenni, ölelni akarom, csókolni, ahogy egy héttel ezelőtt ott a padlásszobában. Biztos csak álmodom, de mégsem, hiszen ébren vagyok. A fejfán az ő neve volt felírva. Élt 46 évet. Nem akarom tudomásul venni. Nem büntethet így az Isten.”

Tíz napja jegyezte el János Borit. Meglepetésként érte a lánykérés, nem számított rá. Épp a Mecsekben kirándultak, ott töltöttek egy hosszú hétvégét. Amikor túrázás közben felértek a legmagasabb csúcsra, János letérdelt elé, és a hátizsákjából elővett egy gyémánttal díszített gyűrűt, majd félénken megkérdezte:

– Borikám, ugye leszel a feleségem? – Könnybe lábadt szemmel várta a lány válaszát.

Bori a…

Írta: Márkus Katalin/Kata/ 📅 2025. 11. 12. 17:42 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 43

Az asszony hálásan nézett férjére, aki a hintaszékben kényelmesen elhelyezte, majd úgy fordította a széket, hogy a kétszárnyú erkélyajtó üvegén keresztül a kertet láthassa. Kellemes késő őszi délután volt, az égen tündöklő Nap szikrázóan küldte sugarait a földre. A férfi súgott valamit az asszony fülébe, mire az elmosolyodott, és megsimogatta párja kezét. Ő válaszul csókot lehelt a homlokára, és halk léptekkel kiment a nappaliból, hogy a ház körüli teendőit folytassa.
Az asszony egy ideig a kertet figyelte, most nem bosszankodott, hogy a feketerigók jóízűen lakmározzák az amúgy is kevés almatermést. Éhesek szegénykék, nekik is kell a táplálék – gondolta magában. Már rég le kellett volna szedni, de ez a váratlan betegség teljesen felborította az elmúlt napokat…
A napsugarak mintha csak…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 19. 16:16 Önismereti ❤️ 2 👁️ 30

Hallgatom Margit panaszáradatát és a lankadatlanul szakadó esőt. Úgy peregnek a szavai, mint az esőcseppek. Hol halkabban, hol hangosabban, hol hevesebben, hol csendesebben. Mint az élet monoton percei, úgy hullanak alá az esőcseppek is. Éltető erőt adnak a földnek, ám ha túl sok hull az égből, akkor pusztítást végeznek. Margit életében szinte állandóan esett. Így vált a lelke mélyén kiégett, megfáradt, szinte élettelen emberré.

„Ülök megbélyegzett életem szeméthalmán. Azon merengek, hogy mennyi álom foszlott szerteszét az elmúlt évtizedeim alatt. Nagyon kényelmetlen élethelyzet ez. Sorra veszem pro és kontra a marasztaló és az elmozdító érveket. Nem találom az egyensúlyt sehogy sem. Melyik a könnyebb út? Egyáltalán van helyes út? Lépni vagy maradni a posványban? Kényelmesen, de…

Írta: Kurucz Árpád 📅 2026. 02. 22. 10:39 Élet ❤️ 2 👁️ 28

Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát.
Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította borostás arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt.
A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna. Éles fény, zsivaj, hahotázás, káromkodás. Elkérte aznapi munkalapját, váltott néhány szót a kollégákkal, és kiment a tárolótérbe. A feje zsongott a benti lármától, szájában kellemetlen savanyú íz a kávétól. Sikertelenül próbálta kiköpni. Aznapra a 95-ös járatra osztották be. Sohasem szerette ezt a vonalat. A tizedik kerület legmélyebb…

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2025. 11. 22. 00:47 Élet ❤️ 1 👁️ 23

Még pár perc, és a zenekar színpadra lép.
– Várakozunk!
– Természetesen, kicsit késnek,
– persze csak a hatás kedvéért!
– hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.

Sokan vannak a nézőtéren, szinte mindenki párjával, barátokkal körbevéve várakozik.
– Én (kivételesen egyedül).

Körülnézek, egyszer csak meglátok egy lányt, aki magányosan, elszigetelődve álldogál, kicsit távolabb a többiektől. Kezében egy teletöltött borospohár. Ruházata tipikusan mai, szakadt farmer, felül rövid haspóló, lábán semmi.
(Talán a papucsát elhagyta valahol?)

Révetegen nézeget maga elé, ködös tekintettel, várakozóan nyújtogatja néha a fejét. Látszik rajta, hogy izgatott, és igyekszik mindig úgy helyezkedni, hogy a színpadra teljesen rálásson.

Elérkezik végre az áhított…

Írta: Papp-Erdei Barbara(Barbara Liney Woods) 📅 2026. 01. 05. 11:21 Önismereti ❤️ 0 👁️ 23

Emlékszem arra az őszi, borongós napra, amikor nem volt kedvem semmit csinálni, amikor kicsit motiválatlan voltam, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradt a lelkem. Amikor a rohanó világ, a napi több száz vagy talán ezer impulzus, ami ért, azt hozta eredménynek, hogy visszavonuljak. Egy kicsi énidőt töltsek csendesen a gondolataimmal, és töltődjek. Sokszor kerestem a válaszokat a múltamban. Nagyon sokszor a múltban éltem. Ami bántott, vagy amin nem tudtam változtatni, azt eltemettem magamban. Betettem egy-egy kis mappába a szívem mélyén, rázártam egy pecsétet, és úgy voltam vele, feldolgozva, pipa. De amikor azon esős napon a magam kis belső templomába vonultam, rájöttem, hogy ezek a mappák, az emlékek, a negatív érzések csak gyűlnek és gyűlnek, és én viszem ezeket magammal. Fáradtnak…

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2026. 01. 26. 01:29 Szerelmes ❤️ 2 👁️ 22

Kopog magassarkúm az esőáztatta aszfalton. Esernyőm alá bújva tekintetem a cipőm orrára szegeződik. Gyűlölöm a temetőt; az elmúlás és a veszteség fájdalma mindig mellbe vág, főleg temetéskor. Sajnos most is oda sietek. Könnyes szemem sír az éggel. Fel sem nézve követem a keskeny, már omladozó betonutat, és már hallom a gyászoló tömeg halk morajlását. A hangot követve emelem fel fejem az ernyőm alól. Átázott cipőmben klattyogok a tömeg felé, majd megállok. Tekintetem végigfut az arcokon, s hirtelen megáll egy kék szempáron. Mintha odaláncolt volna valami, nem tudok továbbsiklani. Kéksége belém hatol, és látja szomorú lelkemet. Sem a férfi, sem én nem nézünk félre. Furcsa érzés fog el. Ismerem? Pedig soha nem láttam még ezt a férfit, aki úgy érzem, a lelkemig hatol. Megrázom fejem, lenézek…